2017. november 3., péntek

Vagyok

Kicsit zavaros ez az időszak, amolyan egyszer fent-egyszer lent. Sok érzelmi mélyrepülést megéltem az utóbbi hetekben, de azért egyik sem olyan nagyon vészes. Egyedül az volt durva, amikor arról álmodtam, hogy kisbabám született Sanyitól. Erről a Határeset youtube-csatornán beszéltem a legutóbbi videómban.
Ezen a héten Sanyi szabadságon van, úgyhogy végre kicsit együtt lehettünk. Két barátunkkal is összefutottunk a városban, vasárnapra pedig a szüleimet invitáltuk meg magunkhoz. Haladunk a rendrakással is, meg vettünk nekem új farmert és téli cipőt.
Továbbra is vezetem a magazint. Emellett kipróbálom a NaNoWriMo kihívást, aminek az a lényege, hogy novemberben meg kell írni egy 50000 szavas regényt, minden nap 1667 szó. Belekezdtem, meglátjuk, mire jutok vele. Mindenesetre ha a november folyamán ide nem írok bejegyzést, az emiatt lesz, mert azért elég melós a dolog, plusz a magazint is viszem, és nem valószínű, hogy marad energiám a blogra. De azért igyekszem.
Most nem tudok többet írni. Volna miről, de nem megy. Majd igyekszem összeszedni magam... Csak gondoltam, azért bejelentkezem, hogy élek.

2017. október 12., csütörtök

Küldetés teljesítve!

A változatosság kedvéért most fizikai értelemben nem vagyok jól. Bekaptam egy vírust, megy a köhögés, orrfújás, a hangom meg olyan rekedtes, hogy Charlie is megirigyelhetné. Igyekszem kúrálni magam, és pihenni.

Na, de nem erről akartam írni, hanem a múlt hétvégémről. Péntek estétől vasárnap délutánig Sanyi családjánál voltunk Móron. Rendeztek a városban bornapokat, volt mindenféle vásár, néptánc, koncertek, ennek apropójából invitáltak meg minket Sanyi szülei. Két okból féltem ettől a hétvégétől:
- Az eddigi négy évben sajnos valahogy mindig olyan szerencsétlenül jött ki a lépés, hogy Sanyi szülei csak rosszabb állapotomban láttak. Ez már baromira frusztrált. Szerettem volna, ha végre úgy is találkozunk, hogy nem kapnak el random sírógörcsök, nem zárkózom be órákra a szobába, hanem aránylag jól vagyok.
- A másik, hogy amikor Mórra költözött a család, én még nagyon a kezdetleges állapotában láttam a házat. Térdig voltak a teendőkben, gyakorlatilag szétverték és újjáépítették a hely nagyját. A kopár, átdolgozás alatt álló ház rémisztő emlékeket keltett bennem, aminek csúnya vége lett (sírógörcsöket kaptam, és hajnalban kellett hazautaznunk Sanyival az állapotom miatt). Azóta nem mertem kimenni hozzájuk Mórra. Ez az eset 2016 áprilisában volt, tehát azóta már sok idő eltelt, és Sanyi, aki egymagában persze el-ellátogatott a családjához, rendszerint jelentette, hogy jól haladnak a házzal.
Most már szinte teljesen elkészült. Ahogy este megérkeztünk, és beléptem a helyiségbe, nagyon megnyugodtam. Iszonyat szép és otthonos lett az egész! Magamhoz képest könnyen megtaláltam a helyemet, és feloldódtam.
Nagyszerű volt a hétvége. Most először végre jól voltam, elcseverésztem a többiekkel, és nem éreztem, hogy feszengenék. Viszonylag sok időt töltöttem a családdal, csak egy-egy órácskára vonultam vissza a szobánkba, azt is leginkább a magazinom szerkesztésével töltöttem el. Valahogy olyan kellemes, családias volt a légkör, amihez hozzátett, hogy ott lakik most Sanyi húgának a kis családja (férj és kisbaba), és ők is nagyon édesek meg aranyosak. Minden a helyén volt, nem húztam fel magam semmin, bírtam a tömeget a bornapokon, sőt, kifejezetten élveztem a kiruccanást. Néztünk néptáncos előadást, nagyon tetszett!
Szóval VÉGRE ez is kipipálva! Már komolyan frusztrált, hogy Sanyi családja csak a rosszabb oldalamat látja. De ez most tényleg annyira jó volt, remekül éreztem magam, és ezentúl nagyobb kedvvel és lelkesedéssel kísérem el Sanyit Mórra :)

2017. október 2., hétfő

Szomorúan

Ma van a negyedik évfordulónk Sanyival. És én nem érzem jól magam.

Igazából már hetek óta nagyon ingadozó a hangulatom. Emellett pont pénteken, a hétvégi kiruccanásunk előtt egy nappal volt Sanyival egy nehéz beszélgetésünk, persze megint ugyanoda lyukadtunk ki, hogy ő fél az elköteleződéstől, neki nem elég, amit én nyújtani tudok, stb. Aztán ugye jött a korrigálás, hogy igazából ő sem érzi jól magát a bőrében, nagyon nem, és ha ezt firtatni kezdem, kínjában bennem keresi a hibát. Mindegy. Most ő is szakemberhez fordult segítségért, meglátjuk, mire jutnak.

Négy év sok idő. Mindkettőnknek ez a leghosszabb kapcsolata, és rengeteg minden áll a hátunk mögött. Sokszor emlékeztetnem kell magam, hogy mi nem egy átlagos pár vagyunk, egészen más jellegű problémákkal kell nap mint nap szembenéznünk, mint másoknak. Ezért el kell fogadnom, hogy nem úgy és nem olyan gyorsasággal történnek az "elvárt" dolgok, mint a többi párnál, gondolok itt főleg esküvőre, gyerekekre, közös jövőre.

Nem érzem jól magam. Fáradt vagyok, kimerült és nyűgös. Itt vagyunk Cegléden harmadik napja, egy négy csillagos szállodában, van wellness, finom kaják. De nem sikerült lecsillapodnom, megnyugodnom ezekben a napokban. Nem tudtam ellazulni. Idegesítenek a vendégek, akik még itt vannak, az emberek jelenléte. Folyton megterhelve érzem az agyamat, néha még az is megőrjít, ha órákon át ugyanaz a dal jár a fejemben.
Nem szoktam már másokhoz hasonlítani magamat és a sorsomat, mert fölösleges. De ahogy ma elnéztem egy sugárzó arcú párocskát egy pici babával, az jutott eszembe, bárcsak másvalaki lehetnék. Bárcsak nem lennék én az én. Bárcsak lenne elég erőm a mindennapokhoz, a jövő építgetéséhez, vagy legalább látnám, merre haladok. Utálom az elhízott testemet, a zavart fejemet, a kiszámíthatatlanságot, az alvászavarokat, azt, hogy nem tudom, melyik nap milyen állapotban ébredek, hogy akármit teszek, akárhogy küzdök önmagammal, soha nem leszek elég jó erre a világra. Hogy úgy érzem, versenyt futok az idővel, az élettel nap mint nap, minden ébredéskor le kell gyűrnöm a rám telepedő nyomottságot, és tenni valamit, amivel egy picit beljebb vagyok, csinálni és csinálni minden nap, csak sikerüljön elmosogatnom, csak egy cikket szenvedjek ki magamból... És csak megyek, megyek, erőlködve, de csinálom, aztán szembesülök azzal, hogy ez még mindig édeskevés az élet nevű förtelemhez, és ilyenkor összeesem.
Sosem leszek elég jó, elég erős, mindig lesz valami, amit szarul csinálok, mindig meg fogom kapni, hogy ez még mindig nem elég. Félek, az egész hátralévő életem azzal fog telni, hogy megpróbálok életben maradni és helyt állni. Az egész életem csak próbálkozásból és erőlködésből fog állni.

Nagyon fáradt vagyok...

2017. szeptember 16., szombat

Viszonylag aktívan

 Esik az eső odakint, dörög az ég és villámlik, én meg elmondhatatlanul örülök ennek. Végre eltakarodott az a rohadt meleg! Sokkal jobban érzem magam így a bőrömben. Persze az alvászavarok továbbra is befigyelnek, emiatt néha eléggé leszívva érzem magam.
De azért egész jól vagyok, ezt leszámítva. Tegnap nagyon jól haladtam a dolgaimmal, sokat takarítottam, közben ment a cikkírás, jöttek a hírek, amiket igyekeztem mielőbb megosztani, szóval volt mi kitöltse a napot. A konkurenciával kapcsolatos rossz érzéseket igyekszem elengedni, nem mindig megy, de rajta vagyok. Ami kicsit hiányzik most, az az írás, mármint a saját történeteimmel való haladás. Az elmúlt egy-két hétben annyira a magazinba fektettem minden energiámat, hogy az íráshoz már nem maradt. Tegnap nézegettem a neten mindenféle írói gyakorlatot, kihívást, játékot, azokat elmentegettem, hátha visszahozzák az írói kedvemet. Persze ahhoz, hogy belemélyedjek az ilyesmikbe, viszonylag frissnek kell lennem szellemileg. Márpedig most, ebben a pillanatban nagyon fáradt vagyok, mert rosszul aludtam.

Két hét múlva megyünk Sanyival Ceglédre egy wellnes-hotelbe, ott ünnepeljük meg az évfordulónkat. Már nagyon várom, mert az évfordulózások minden évben olyan jól szoktak sikerülni, feltölt és egyben kikapcsol, jó kis relaxálás. :)

Most csak ennyit tudtam kipréselni magamból, de gondoltam, azért jelzek, hogy itt vagyok, megvagyok.

2017. augusztus 24., csütörtök

Kreatívan

Szerencsére aránylag jól vagyok. Nem mondom, hogy nincsenek húzós rémálmok és olyan napok, amiket gyakorlatilag átalszom, de haladok a dolgaimmal. Az elmúlt hetekben újra megjött az alkotói kedvem, és nagyon örülök az elért eredményeknek.
Először is a végére értem egy novellaciklusomnak, ami nagy dolog a részemről, mert az írásaimat szinte sosem sikerül befejeznem. Ráadásul félig-meddig igaz történeten alapul, van benne némi fikció is, de összességében ezzel a történettel fel tudtam dolgozni egy régi eseménysorozatot, érzéseket, ezzel kapott egy szép lezárás az az életszakaszom.
Írogatok a többi megkezdett történetemhez is, amelyikhez éppen kedvem van, és kitartóan vezetem a magazint. Most már nem idegesítem magam azon, hogy van konkurenciám, szándékosan nem nézek rá arra a lapra, mert akkor csak felhúznám magam azon, hogy én nem úgy haladok, ahogy szeretném. Így könnyebb elfogadni a jelenlegi helyzetet. Minden hétköznapra írok egy-egy ajánló cikket fiatal zenekarokról, így a napi egy cikk biztosítva van. Mellette igyekszem figyelni a híreket, és vannak egyéb cikkötleteim is.

Emellett befejeztem az új albumomat, amivel nagyon elégedett vagyok. A visszatérő rémálmaimról és lidércképekről szólnak, zeneileg pedig jóval elvontabb és sötétebb lett az elődeinél. Sok munkát fektettem bele, és büszke vagyok a kész anyagra. Megmutattam Sanyinak is, mert ő a teszthallgatóm, mindig együtt hallgatjuk végig az elkészült albumokat, szóval rajtam kívül ő az első, aki hallja. Ez azért is jó, mert Sanyi nem elfogult, nem intézi el a hallottakat annyival, hogy "nagyon jó lett, kedvesem", hanem konkrét véleményt fogalmaz meg, tanácsokat ad, szerinte mire kellene figyelnem, illetve kiemeli a pozitívumokat is. Ezt a lemezt nagyon megdicsérte. Azt mondta, ez az eddigi legkifejezőbb, legkarakteresebb és leginkább egyben lévő albumom, minden a helyén van, egy egészet alkot, nem is tud kiemelni egy dalt, mert ezt így egészben kell hallani. Hihetetlenül jólesett a véleménye!
Szeptember 10-én töltöm fel a bandcamp oldalra, szóval onnantól kezdve hallhatja majd a nép is.

Szóval most nagyon jól elvagyok a kis világomban, jólesik írni, cikkeket kidolgozni, hallgatni a kész albumot.

Múlt hétvégén pedig Agárdon nyaraltam párommal, öcsimmel és Ricsivel. Azt is nagyon élveztem, üdítő újdonság volt, hogy az előző két nyáron lévő sátrazás után rendes kis nyaralót vettünk ki, nagyon szép, csendes környezetben volt, és mind remekül éreztük magunkat. Ittunk, játszottunk és sokat nevettünk. :)

Jövő hétvégén lesz egy sörfesztivál a közelünkben, ahová tervezünk kinézni. Emellett pedig most az évfordulónkat várom nagyon, ami október elején esedékes. Ceglédre megyünk wellnessezni. Ez lesz a negyedik évfordulónk, hihetetlen, hogy megy az idő. :)

2017. augusztus 5., szombat

Melós hét és az eredménye

Jó hír, hogy mostanában újra rákaptam a Ladies in Rock magazinom frissítésére, és naprakészen írom hozzá a cikkeket. Kaptam is jó visszajelzéseket, ami valamennyire feltöltött. Emellett dolgozom az új albumomon is, amihez a héten két dalt vettem fel.
De azért nem feszültségmentes a dolog. A magazint ugyanis teljesen egyedül vezetem, és sajnos nem könnyű minden téren naprakésznek maradni; rengeteg zenekarnál kell figyelni az új híreket, és nem mindig sikerül időben lecsapni rájuk. A Facebookon, ahová csak lehetett, feliratkoztam, de ez sajnos nem garantálja, hogy az idővonalon a sok egyéb között megjelenik nekem a friss információ. Ráadásul újabban az együttesek túlnyomó része rászokott az Instagram használatára, sokan már ott teszik közzé a híreket, oda lőnek képet az új albumok felvételeiről, koncertekről, ilyenekről. Én pedig azt a felületet nemigen ismerem, meg ritkán használom. Most akkor rá kellene szoktatnom magam, de az plusz egy meló, figyelni, résen lenni.

Persze, ilyenkor felmerül a jogos kérdés: miért nem veszek fel magam mellé valakit? Megpróbálom elmagyarázni, miért nem.

Ezt a magazint még 2010-ben a (mára már megszűnt) hotdog.hu oldalon kezdtük el vezetni egy nagyon kedves barátnőmmel. Rengeteg munkát, energiát öltünk bele, szenvedélyünk volt az egész. Kialakítottunk egy csodálatos magazint, sok olvasót szereztünk, számos énekesnővel vettük fel a kapcsolatot, ötleteltünk, szóval mindenestül benne voltunk. És közben mi ketten is jó barátságot ápoltunk. Kellően elosztottuk egymás között a teendőket, egyformán kivettük belőle a részünket.
Utána mindketten találtunk főállású munkahelyet, ami mellett sajnos már nem volt időnk gondozni a magazint, és egy időre inaktívvá is vált - mondjuk nem teljesen, néha a fontosabb híreket még közzé tudtuk tenni, de már nem volt annyi energiánk és időnk rá, mint régen.
Én 2014-ben váltam munkanélkülivé, a diagnosztizálásommal együtt. Azon az őszön párommal úgy döntöttük, átköltöztetjük a magazint egy saját felületre, domain névvel együtt, és megpróbálom újrakezdeni. A szerkesztőtársam a munkája mellett már nem tudott ebben részt venni, jelenleg pedig kisgyerekes anyuka. Természetesen ezt meg is beszéltük, elfogadtam, tudtam, mibe vágok bele.

Na, most. Én attól rettegek, de iszonyatosan, hogyha bevennék egy számomra idegen embert a magazin szerkesztésébe, akkor az az illető újult lelkesedéssel nekiállna cikkekkel bombázni a felületet, kivenné a kezemből az irányítást, és a fejemre nőne. Helyettem aratna le babérokat, és ez nekem nagyon-nagyon fájna. Hiszen, mint már írtam, Brigivel (volt szerkesztőtársammal) mi rengeteget dolgoztunk ezen annak idején, együtt. Ez nem menne mással. Köztünk megvolt a bizalmi szál, egyformán gondolkodtunk, meg tudtuk beszélni, ki mennyit vállaljon be a szerkesztésből. Ehhez tehát nagyon erős bizalom és barátság kell számomra, és azt, mint tudjuk, nem osztogatom két kézzel.

Szóval nagyon meg vagyok lőve ezzel kapcsolatban. Mindenesetre, amíg ez nem változik, egyedül vezetem tovább, önerőből, amennyire tudom.
Egyébként nagyon jó visszajelzések jönnek. A héten például egy magyar zenekar, az Ann My Guard énekesnőjével készítettem interjút, aki iszonyatosan kedves, lelkes és együttműködő volt. A kész cikket a zenekar megosztotta a Facebook-oldalán, és úgy hivatkoztak a magazinomra, mint "kis hazánk egyik legjobb zenei oldalára". El tudjátok képzelni, ez mekkora elismerés számomra? Különösen ennek tudatában, hogy immár harmadik éve egyedül vezetem.
Ugyanakkor ez egyfajta kihívás is, egy intés, hogy bizony folytassam, tartsam fenn a színvonalat. De a nehezebb napokon ez sajnos nem mindig sikerül.
Ráadásul találtam egy blogot, ami ugyanúgy a Female metal világára épül, mint az én magazinom, és gyötrelmes látnom, hogy naponta tudomisénmennyi cikket írogat, csak úgy ontja magából. Ha már ez a 'semmiség' így megvisel, képzelhetitek, mit éreznék, ha a saját magazinomon belül kellene ugyanezt átélnem egy új, lelkes szerkesztőtárs miatt.

A másik rákfeném egyébként éppen az interjú kérdése. Az olvasók szívesen ismerik meg a különféle csapatok énekesnőit, és én is nagy kedvvel írok nekik szentelt cikkeket. Ám bőven akadnak olyan énekesnők, akikről nincs információ az interneten, mivel nem ismertek, és ilyenkor az egyetlen megoldás az, ha felveszem velük a kapcsolatot, és interjút kérek tőlük. Számomra ez sok feszültséggel jár: egyrészt béna vagyok kérdezésben, sokat kell gondolkodnom a kérdéssor összeállításakor, másrészt félek, mit írnak vissza, mi van, ha elutasítóak, vagy ilyesmi. Körülbelül ugyanolyan szorongással jár számomra az interjúztatás, mint a telefonálás. De ez szerves része a magazinvezetésnek, ezért a héten beleástam magam a dologba, már csak azért is, hogy hozzászokjak.

Valószínűleg a fent leírtakból felgyülemlett feszültség jött ki rajtam a mai napon. Ugyanis olyan erős alhasi fájdalmakkal ébredtem, amilyenekkel régen mindig kórházba szállítottak. Ilyenre - szerencsére - már elég régen volt példa, ezért nagyon megijedtem, hogy újra át kell élnem. El vagyok keseredve, hogy ez bármikor rám törhet, és kerékbe töri minimum egy napomat.

Ha ettől eltekintek, azért örülök, hogy ez a hét kreativitással telten, eredményesen telt. Csak vannak ezek a belső démonok, amikkel meg kell küzdenem.

2017. július 21., péntek

Chester

Elveszítettem egy barátomat.

Ez persze valószínűleg furcsán hangzik, hiszen nem ismertem őt személyesen. De minden zenészre, akik annak idején átsegítettek egy nagyon húzós, magányos, sötét időszakon, barátaimként tekintek. Amikor összeszorult gyomorral bandukoltam az iskolába, gyűlölt osztályomba, és összeszorult torokkal menekültem haza, ők voltak a barátaim. Velük beszélgettem fejben, beléjük kapaszkodtam.

Mindig elszomorodom, ha eltávozik egy zenész közülünk, de még egyikőjük halála sem rázott meg így. Tegnap, amikor jött a hír, hogy Chester öngyilkos lett, sírógörcsöt kaptam, és ma is zokogni kezdtem a villamoson ülve.
Elveszítette a harcot, amit éveken át keményen vívott a démonaival. Ordított a dalain keresztül segítségért, de senki nem figyelt fel rá. Életeket mentett meg a hangjával és az üzeneteivel, az övét senki. Sőt. Az emberiség ismét csak kimutatta a foga fehérjét, különösen a magyarok. Hőzöngenek, hogy mégis hogy merészelte, gyáva alak, elhagyta a szeretteit, "megvolt mindene", és még sorolhatnám a gyűlöletes, mocskos szavakat, amikkel szembesülnöm kell az interneten. Feldühít és elkeserít.
Nem, ne értsetek félre, nem arról van szó, hogy vállon veregetem Chestert a tettéért. Csak arról, hogy tudom, milyen az, amikor már nincsenek érvek, gondolatok, már nincs, ami a sűrű, módszeresen felemésztő fájdalomból kiszakít. Megéltem, hiszen nem titok, hogy több öngyilkossági kísérlet van a hátam mögött.

Elmondom, mi történik ilyenkor. Nem tudsz többé gondolkodni. Az általad annyira szeretett arcok elhalványulnak, nem látod őket, nem hallod a hangjukat, már csak az üvöltéstől kifáradt némaság marad. Fáj mindened, és úgy érzed, képtelen vagy tovább ott maradni a testedben, fogoly vagy, ahonnan végre ki akarsz kerülni. Fáradt vagy, végtelenül fáradt, és csak pihenni akarsz, örökre pihenni, letenni a súlyt. Nincsenek gondolatok. Nincs semmi, csak a fáradtság és az üresség, ami magába szippant. Ez egy hosszú, fájdalmas folyamat vége, ami ellen hónapokig, sőt, évekig küzdöttél. Mert próbálkoztál. Győzni akartál a démonok felett. Kapaszkodtál mindenbe, amibe lehetett, a szeretteidbe, a láthatatlan jövőbe, amely talán hoz némi változást. Időt adtál magadnak, még egy kicsit és még egy kicsit, hátha jobb lesz. Mindeközben igyekeztél a világ elvárásainak is megfelelni. Hinni akartad, hogy te is lehetsz boldog, lehet téged szeretni. De minden visszaesés után egyre kevesebb erőd maradt újra és újra kimászni. Végül elfogyott. Nincs több erőd.
Néha a segítség is későn érkezik. Talán a szeretteid megpróbáltak mindent, ami az erejükből kitelt, de addigra már a végét jártad. Talán egy barát ismert téged két éve, de a démonaid húsz éve. Talán a család észre sem vette, mi lapul mélyen és alattomosan benned.
Néha nincsenek is szavaid, amikkel segítséget tudnál kérni. Jelzel, ahogy tudsz, de talán még meg sem születtek azok a mondatok, amikkel tényleg le lehet írni, éreztetni, mit élsz át belül. És így nem értik, nem érthetik.

A depressziót nem mi választjuk, és nem múlik el attól, hogy sikeres vagy valamiben, vagy hogy van egy családod. Véleménye persze lehet mindenkinek, de nem, nagyon nem emberi viselkedés, hogy egy embert, aki belefáradt a küzdelmekbe, akit felszámoltak a démonok, még a halála után gyalázzunk és pálcát törjünk felette. Senkinek nincs joga úgy ítélkezni valaki felett, hogy halvány fogalma sincs arról, mit történt vele odabent.

Három éve írom ezt a blogot, tépem a számat, vagy ha úgy tetszik, koptatom a billentyűzetet, és próbálom elmagyarázni, mi történik velünk, felhívni a figyelmet arra, hogy sok-sok segítség kell nekünk. De ilyenkor, ha ilyen hozzászólásokba futok bele, elkeseredem, és úgy érzem, teljesen felesleges, mintha valami sötét lyukba próbálnék belevilágítani egy elemlámpával, de az minden fényt elnyel.

Tudjátok, én is nagyon szeretnék az életem során gyermeket. De rettegek, hogy sosem jutok el arra a szintre, amikor azt mondhatom, igen, gyógyult vagyok, nem lesz több visszaesés, jöhet. Félek, sosem ígérhetem meg neki, hogy nem fogok egyszer véglegesen elfáradni. És biztos vagyok benne, hogy Chester nagyon szerette a gyerekeit, már a képeiből is sugárzott, mennyire. De eljutott a töréspontra, amikor a kis arcocskák elhalványultak, az érzéseket leblokkolta a démonok győzelme, kiürült, és nem tudott tovább kapaszkodni a szeretetükbe.

Én, amíg el nem fáradok, folytatni fogom a blogírást, teszek még kísérletet arra, hogy eljusson a sok zárt elméhez, és megértsék végre, hogy a mentális betegségek VANNAK, embert ölnek, és együtt, összefogva tennünk kell ellenük. A sorstársaimnak pedig továbbra is kívánok rengeteg erőt, hogy túléljék a nehéz napokat, és ki tudjanak mászni a gödörből sokadjára is. Hinnünk kell, hogy meg tudjuk csinálni...

Nyugodj békében, Chester, köszönök mindent!

2017. július 9., vasárnap

Nyár

Igen, tudom, mostanában elég ritkán jelentkezem. Az az igazság, hogy többször is nekiültem a bejegyzésírásnak, de nem jöttek a szavak. Néha nagyon nehéz összeszedetten és érthetően mesélni, még ha van is miről. Aztán telik az idő, gyűlnek a történések, egyre több dolgot kellene fejben összeszednem, hogy leírjam, végül annyiban hagyom. Hozzátesz a dologhoz az is, hogy ez a rohadt meleg nagyon leszívja az energiámat.
És hát igen, a nyár.
Ez számomra a leggyűlöltebb évszak mind közül. Képtelen vagyok megérteni, mit szeretnek az emberek abban, hogy ömlik a testünkről az izzadság, forróság van, nem kapni tőle rendesen levegőt sem. Mások téli depressziótól szoktak szenvedni, nekem inkább nyári depresszió figyel be. Napközben ezer halált halok, tompa vagyok és frusztrált, alig várom, hogy éjjel/hajnal legyen. Emiatt Sanyival szemben is sokkal ingerlékenyebb vagyok - most már tuti, hogy ebben a dögmeleg is szerepet játszik, de erről később, próbálok nem csapongani.
Szóval, a nyarat csak úgy tudom túlélni, hogy a közelgő jó programokra koncentrálok. Mert igen, szerencsére van belőlük. Júniusban például találkoztam egy netes baráttal, Annával, aki egy nagyon édes lány. :) Június végén Miki barátommal online rádióműsort csináltunk a zenei munkásságomról, amit nagyon élveztem.
Július 3-tól 8-ig Sanyival Varsóba mentünk. Ezt több szempontból is nagyon vártam:
- Nekünk kettőnknek ez volt az első közös nyaralásunk. Mármint, akadtak más kiruccanásaink is, de ezek legtöbbje inkább wellness hétvége volt, itt-ott egy barátokkal közös kempingezés, illetve egy Masters of Rock fesztivál két másik emberrel együtt. De amolyan kettesben eltöltött többnapos nyaralás, az eddig kimaradt.
- Nagyon kevés alkalommal hagytam el az országhatárt. Jártam néhányszor Szlovákiában, kétszer Csehországban, és egyszer Görögországban, de ez utóbbit nem élveztem, mert szörnyen sült el (most nem térnék rá ki).
- Tavaly szeptember óta tanulgatok lengyelül, anyai ágról bennem is van lengyel vér.

FANTASZTIKUS élmény volt! Leírhatatlan. Betekinteni egy idegen ország városának mindennapjaiba, felfedezni helyeket. Egy helyes kis garzonlakást béreltünk ki, szóval már ez is olyan meghitt volt: nem valami személytelen hotel vagy panzió, recepcióval meg hasonlókkal, hanem egy kis lakás, kulcs nálunk, akkor jövünk-megyünk, amikor akarunk. Úgy szívtam magamba mindent, mint egy kisgyerek: a tömegközlekedést, az ottani plázákat, a hömpölygő tömeget, a látnivalókat. Imádtam. A lengyel emberek nagyon kedvesek voltak, legtöbbjük beszélte az angolt, aki pedig nem, az kézzel-lábbal mutogatva igyekezett válaszolni. Külön élmény volt, hogy egyes lengyel szavakat, rövid mondatokat már le tudtam fordítani, és értettem néha, mit mondanak.
Etettünk mókusokat és cinkéket, megnéztünk egy Babaházmúzeumot, ellátogattunk az állatkertbe, az Óvárosba, Planetáriumba, a Kultúra és tudomány palotájába. Vettünk szuveníreket, ettem vattacukrot, láttunk vidrát az állatkertben, egyszerűen váááá... <3
Az időjárás kicsit szeszélyes volt, általában hűvös, néha esett is. De lényeg, hogy ott nem volt ez a rohadt nagy meleg. És érdekes módon odakint sokkal jobban viseltem a dolgokat, akkor is, ha újra kellett terveznünk valamit az utolsó percben. Míg ma már megint ráreccsentem Sanyira valami hülyeség miatt. Tehát igen, ebből arra következtetek, hogy ez a barom időjárás is meghülyít.
Nagyon hiányzik Varsó. Ott valahogy annyira más volt minden... És úgy örülök, hogy Sanyival közösen élhettük ezt meg, hogy ez is bekerül az együtt szerzett emlékek közé. :)


Szóval ez nagyon-nagyon feltöltött, hihetetlenül jó volt ott lenni.
És még várnak jó programok :) Július végén egy Dalma nevű netes barátomat is végre megismerhetem személyesen, augusztus 18-tól 21-ig pedig barátokkal megyünk Agárdra.
Ezek tartják most bennem a lelket.

2017. június 10., szombat

Nyissátok már ki a szemeteket!

Hány fiatal életnek kell felnőtt korára tönkremennie, csak mert azt mondják rá, "hisztizik"? Hány kétségbeesett tinédzser segélykiáltására kell még legyinteni, mondván, "majd kinövik"? Mikor fogják fel az emberek, hogy a mentális betegségek, személyiségzavarok VANNAK, ugyanúgy, mint a rák, a szívbetegség, az influenza? Mikor nyitják ki a szülők a szemüket, hogy a gyerekük bajban van, és mikor lesznek képesek komolyan venni a baját, akkor is, ha ők maguk nem értik? Nem érdekli őket, hogy a szobájába zárkózva sír? Szerintük az rendben van? Mert majd elmúlik? NEM. Ha elmúlik, ha nem, tessék leülni beszélni vele, és ha ők nem tudnak okosat mondani, ha a baj nem múlik, szakembert keresni! És ha a szakember szar, keresni másikat, amíg nem orvosolja valaki a problémát!
És a szakemberek mikor lesznek végre JÓ szakemberek? Ha odakerül hozzá egy összetört tinédzser, neki az a dolga, hogy rájöjjön, mi a baj. Valóban, nem minden tinédzserkorban előjövő probléma rögtön mentális baj, de akkor is fáj nekik valami, és nekik tudniuk kellene segíteni ezen. Néhány beszélgetés, és máris beljebb vannak. Lehet, hogy egy tinédzsernek ennyi elég is, és jobban lesz. Vagy lehet, hogy komolyabb pszichés baj van vele, mert igen, ebben a korban már jelentkeznek a tünetek. Segítsenek nekik! És NE azzal, hogy ledegradálják a problémáját, hanem vegyék komolyan, empatikusan, és SEGÍTSENEK.
Mert ma olyan világot élünk, ahol egy tinédzser csak azt kapja válaszul a képébe, hogy "ugyan már, ez semmiség", meg "ha már most ilyen érzékeny vagy, mi lesz veled később, amikor IGAZI problémáid lesznek?", meg "ugyanolyan hisztis picsa vagy, mint a többi korodbeli". A tinédzser pedig jobb híján magába fojtja a dolgokat, szólni már nem is mer egy idő után, és ez később ki tudja, milyen irányokba formálja a lelkét.
Ha Borderline személyiségzavara van, sebaj, majd kinövi negyvenvalahányéves korára, hacsak öngyilkos nem lesz menet közben. Ha depresszió, sebaj, majd elburjánzik felnőtt korára. Ha pedig tinédzserkori érzékenység, sebaj, majd megtanulja, hogy nem bízhat senkiben, és magára van utalva. És véletlenül se kérjen segítséget, mert akkor csak "sajnáltatja magát".
Kapjanak már az emberek a fejükhöz!

2017. május 30., kedd

Hullámvölgy

Juj.

Most látom, hogy kissé elmaradtam a bejegyzésekkel. Na, akkor így hónap végén jelentkezem.
Akik a Határeset youtube-csatornámat is követik, találhattak ott egy új feltöltést, aki pedig nem látta még, ajánlom figyelmébe: közös videó Sanyival, amiben beszél arról, ő hogyan éli meg az állapotomat.

És akkor a jelenről.

Sajnos nem vagyok jól. Talán az egyik legrosszabb a mostani állapot: konkrétan napi szinten, sőt, sokszor egy napon belül is erős hangulatingadozásaim vannak. Az egyik percben jól vagyok, aztán összeomlok. Próbálom minden maradék erőmmel lekötni magam, de mostanra elfáradtam. A rémálmok már szinte minden éjjel befigyelnek, az alvászavar továbbra is tart. Nem érzem jól magam a bőrömben, nem találom a helyemet, és rossz gondolataim támadnak.
Ezt a bejegyzést sem tudom rendesen megírni. Csak gondoltam, adok magamról életjelet.
Jövő szerdán felkeresünk Sanyival egy új pszichiátert, aki elvileg jártas alvászavar-rémálom témakörben is. Jelenleg ez a legsúlyosabb dolog nálam. Képtelen vagyok rendesen kipihenni magam. Szóval meglátjuk, vele mire jutunk.
Ennyit tudtam most összekaparni. Sajnálom, rosszul vagyok.

2017. május 1., hétfő

Az elmúlt hetek

Nem érzem valami jól magam. Egész nap nyűgös vagyok és rosszkedvű. Most is nehézkesen veszem rá magam az írásra, de már rég jelentkeztem, és nem szeretném elhanyagolni a blogot.

Az elmúlt hetek elég zavarosak voltak. Áprilisban, húsvét előtt úgy jártam, hogy elfogyott az antidepresszánsom, és egy teljes hétig nem tudtam szedni. Önhibámon kívül történt a dolog, valahogy minden összejátszott ellenem. Kezdve ott, hogy arra gyanakszom, egy levélnyi gyógyszer elkallódott valahol, mert a nyugtatómból és az alváshoz kellő gyógyszerből még gyanúsan sok volt, és ezeket mindig egyszerre íratom fel. Ráadásul ez egy újfajta antidepresszáns, három évig ugyanazt az összetevőjűt szedtem, és a jelek szerint hozzászokott a szervezetem, vagy valami, mert nem hatott - ezért váltottunk.
Amikor láttam, hogy el fog fogyni, és sehol nem találtam többet itthon belőle, elhatároztam, hogy kedden elmegyek íratni. Ez ugye ilyenkor másfél órányi utazás oda, másfél órányi vissza, mert a harmadik kerületbe vagyok bejelentve. Erre hétfőn kiújult a lumbágóm takarítás közben, egy rossz mozdulattól. Ágynak estem, baromi nagy fájdalmaim voltak, nemhogy Békásmegyerre, de még a mosdóba is alig bírtam kivánszorogni. Az az egy szerencsém volt, hogy az előző lumbágóm idejéről maradtak még gyógyszereim és kenőcsöm, így azoknak köszönhetően viszonylag hamar jobban lettem. Addigra viszont elérkezett a négy napos hosszú hétvége, benne a húsvéttal, szóval azon a héten már nem tudtam eljutni gyógyszert íratni.
A hét első felében még nem éreztem meg ennek a hatását, legyintettem is, amikor Sanyi figyelmeztetett: ha úgy érezném, minden összeomlik bennem, tudatosítsam magamban, hogy ez csak az antidepresszáns hiánya.
Szerdán éreztem meg, csütörtökre elfajult. Elkezdett egyre durvábban zsibbadni a fejem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha csak megmozdítottam a fejemet, a szemgolyóimat, vagy szóra nyitottam a számat, belém nyilallt. Emellett iszonyatosan szédültem. Nem voltam magamnál.
Ezzel együtt felszínre jött egy olyan mocskos szörnyeteg belőlem, akivel évek óta nem találkoztam, és meg kell mondjam, baromira nem is hiányoltam. Agresszív lettem. Belekötöttem mindenbe és mindenkibe, tomboltam, ámokfutást rendeztem a Facebook-lapomon. Összevesztem két barátommal, letöröltem egy csomó ismerősömet, csak úgy okádtam magamból a tüzet. Legszívesebben mindent darabokra zúztam volna. Szegény Sanyinak is kijutott a jóból, őt is csesztettem, de szerencsére jól kezelte. Percenként ingadoztam a sírógörcsök és a hisztérikus röhögések között. Ijesztő és durva volt az egész. Így telt a mi hosszú hétvégénk... Mondjuk a húsvétot jól le tudtuk vezetni, abba nem rondított bele. Csináltam csirkesalátát és töltött tojást, ebben ki is merült a dolog, de nekünk jó volt így.

Kedden első utam Békásmegyerre vezetett. Persze a pszichiáterem szabadságon volt, mert miért ne... de kisírtam az asszisztenstől, hogy írjanak fel nekem gyógyszert. Szerdára elmúlt a zsibbadás a fejemből, és jobban lettem.

(18+)

Viszont nagyon kétségbe vagyok esve, mert egyetlen pozitívumot tapasztaltam az egyhetes gyógyszerkihagyás alatt: visszatért a libidóm. Én mindig is nagyon aktív voltam ezen a téren. Két-háromnaponta igényeltem a kielégülést, ha négy-öt napig nem könnyítettem magamon, akkor álmomban élveztem el. Viszont ha gyógyszert szedek, az betompít, és nemhogy nem kívánom a dolgot, de még ha meg is próbálok magamhoz nyúlni, nem megy, nem tudom eljuttatni magam a csúcsra. Abban az egy hétben, amíg nem szedtem a bogyót, megint kívánós lettem, gyorsan és könnyedén elélveztem, és annyira jó volt... Így meg úgy érzem magam, mint akinek levágták az egyik karját, vagy mintha egy részem szunnyadna, és nem térne magához. Utálom az egészet, hányni tudnék magamtól.

(18+ vége)

Amikor jött a hidegfront, az is megviselt - persze tudom, másokat is -, volt, hogy egy egész napot átaludtam.
Múlt hét előtti hétvégén, tehát 22-23-án Sanyi húgának az esküvőjén voltunk. Szerencsére jól viseltem, kicsit féltem, hogy épp milyen állapotban leszek, de minden rendben ment. :)

Ami viszont gond, hogy egyelőre nem tudok leszokni a vízipipáról. Jelenleg az az egyetlen, ami kikapcsol, de tudom, hogy káros, és viszi a pénzt is. Most még ráadásul a dohány körül is variálások mennek, lehet, hogy egy ideig nem fogják árulni Magyarországon. Az a baj, hogy nincs most más, tartós örömforrásom. Az alkotás mindig is ingadozó, az embernek vagy van ihlete, vagy nincs. Filmet, sorozatot nézni nem szeretek. Ha mégis rávetemedem, akkor az nem kapcsol ki, hanem ellenkezőleg, megtelik a fejem a sok képpel, ingerrel, érzelemmel, és beleszédülök. Ugyanez a helyzet az olvasással. A vízipipázás viszont kikapcsol, jólesik, ahogy szétárad bennem, jólesik nézni a füstöt és közben a dalaimat hallgatni. De ez nagyon nem lesz jó hosszú távon.
Próbálok minél többet takarítani, mert az nekem is jó, ha tiszta a lakás körülöttem, de azt nem mondanám, hogy örömömet lelem benne. Ha egy kis ideig nem figyelek oda magamra, akkor belezuhanok a lebegő állapotba, ami ugye abból áll, hogy órákig ülök/fekszem egy helyben. Elfelejtek inni, elfelejtem időben bevenni az esti gyógyszert - ezáltal nem álmosodom el, és van, hogy csak reggel dőlök ki. Gyűlölöm ezt az állapotot. Gyűlölöm, amikor értékes órák, percek mennek el a semmire. Nem találom a helyemet, mert minden olyan zavaros. Képtelen vagyok nyitni a világ felé, irritálnak az emberek, de még a saját társaságom is.
Belefáradtam abba is, hogy magamnak írom a dalokat, történeteket, de senkinek nem nyújtok velük semmit, senkit nem érdekel. Töltögetek fel két írást a Merengő oldalra, de nem jön rá semmilyen hozzászólás. Egy jelentéktelen pont vagyok a világban. Egy senki.

Nagyon bizakodóan tekintettem a 2017-es év elé, de eddig okádék az egész. Rosszullétek, Sanyi sokat dolgozik, elveszítettük az egyik malackánkat, pocsék volt a születésnapom, és még sorolhatnám.
Próbálok abba kapaszkodni, hogy nyárra sok jó terv van kilátásban. Talán most, májustól jobb dolgok jönnek, lesz Eurovíziós Dalfesztivál, amit öcsivel együtt nézünk, jön a jó idő, aztán ki tudja.
Ez van mostanság velem. Most zárom soraimat, és megpróbálok a történeteimbe menekülni, hátha sikerül írnom pár sort valamelyikhez. Vagy csak ledőlök. Nem tudom.

2017. április 6., csütörtök

Zaklatott

Tegnap nagyon felzaklattam magam.

Van egy Borderline csoport a Facebookon. Egy-két héttel ezelőtt beléptem, azzal a céllal, hogy segítsek, tanácsot adjak, ha tudok. De az ott töltött rövid idő alatt azzal szembesültem, hogy a tagok ölik egymást. Szinte nem találtam olyan bejegyzést, ahol a kommentek között ne esett volna egymásnak legalább két ember. Tegnap is az egyikük minden előzmény nélkül rászállt egy másikra, fejébe vette, hogy biztosan kamuprofil, és elkezdték szidalmazni egymást. A csúszómászó volt a legszebb szó, ami elhangzott, de elmentek egészen az anyázásig. Tehetetlenül, elhűlve olvastam. Ez a csoport elvileg azért van, hogy a sorstársak támogassák egymást. De épp az a legrosszabb az egészben, hogy a szélsőséges hangulatváltás és az ennek kapcsán kitörő indulatok is tünetek, komoly részét alkotják a Borderline-nak. Emiatt nem tudnak ők segíteni egymásnak, sőt, csak rontanak a helyzeten. Ebből így, ebben a formában nincs kiút. Végül ki is léptem, mert fájó volt olvasni, látni, hogy ők "lejjebb" vannak, mint én, hogy ők még nem tudták ezt levetkőzni magukról.

Aztán magamba néztem.
És basszus, én is ilyen voltam.
Mint azt már többször említettem, a diagnózis megállapítása előtt kereken tíz évig szenvedtem a tünetekkel. Ezalatt a tíz év alatt megszámlálhatatlanul sok embert bántottam meg. Ha bekattantam, dobáltam az ocsmány szavakat, mindig tudtam, mit mondjak ahhoz, hogy a másik fél nyomorultul érezze magát, megtapostam őket, beléjük rúgtam, csak úgy ontottam a mocskot. A szavak baromira tudnak ártani, és én rengeteg embert megnyomorítottam lelkileg. Szörnyű és szívfacsaró ebbe belegondolni. Egy szörnyeteg voltam. És nem, nem nyugtat meg a tudat, hogy "jó, hát a Borderline miatt voltam ilyen, nem tehetek róla".
Persze, most vígan élem az életemet, mert megváltoztam, a terápiák, kezelések és gyógyszerbeállítások sokat segítettek, már nem veszítem el így a fejemet. A viselkedésemből eltűntek a szélsőségek, a "szeretlek-gyűlöllek" hullámok, már csak érzelmileg vannak jelen visszaesések, de már nem bántom az embereket, vagy legalábbis nagyon azon vagyok, hogy ne tegyem. De a múlt ettől még ott van. Az arcom, a lényem nagyon sok emberben úgy él, mint egy szörnyé, egy hárpiáé, aki kiszámíthatatlanul elveszítette a fejét, és bántotta, bemocskolta őt. Ezeket a szavakat már nem vehetem vissza, és még ha bocsánatot is tudnék kérni minden embertől, akkor is ott marad kitörölhetetlenül, helyrehozhatatlanul, amit csináltam.
Kis híján a családomat is elveszítettem, mert ők is bőven kaptak ebből, és volt, hogy emiatt napokig nem álltak velem szóba, olyan szinten megbántottam őket.
Ha egy mostani barátom, ismerősöm találkozna egy olyan emberrel, aki a múltam része volt, és mindketten beszélnének rólam, arról, mit látnak velem kapcsolatban, hát az olyan lenne, mintha két teljesen különböző emberről beszélnének.
Mondják, hogy sosem késő megváltozni, és én változtattam, változtatok minden erőmmel. De akkor is lézengenek emberek a világban, akiket én valaha szerettem, mégis ártottam nekik. Még a szavakra is emlékszem, és iszonyatosan szégyellem magam, hogy ilyeneket a számra vettem, ilyeneket hozzávágtam az akkori szeretteimhez, ismerőseimhez.

És most ott van az a maroknyi csoport a Facebookon, akik mind rosszul vannak, és egymást ölik, szidják. Dobálják a mocskos szavakat, mert éppen abban az állapotban vannak, és képtelenek felmérni, mit okoznak a másikban ezzel. Hogyan is tehetnék, ha nem kapnak segítséget? Ha nem tudják, hova forduljanak, sőt, egyesekben még betegségtudat sincs? A rosszabbak kifejezetten feljogosítottnak érzik magukat, miszerint ők borderline-ok, szóval nyugodtan szabadjára engedhetik a bennük lévő szörnyet, mert ez a betegségük/állapotuk. Nem. Ezt nem szabadna. Ezt rohadtul nem így kellene.
Folyamatosan azon töröm a fejemet, hogy nálam mi hozhatta el a változást. Mert persze próbálkoztam önerőből is, folyamatosan, lefaragni ebből a rossz oldalból, de kevés voltam hozzá egymagam. Nehéz úgy építeni magad, hogy te vagy a legnagyobb ellenség saját magadnak.
Nekem talán az indította el a változást, amikor a Nap-kör Alapítványban érzelemszabályozásról és tudatos jelenlétről tanultunk. Technikákat mutattak, hogyan lehet kezelni a bekattanásokat tudatosan, amikor érezzük, hogy jön a baj, valamint megtanították, hogy azt a nagy katyvaszt, ami bennünk van, hogyan tudjuk lebontani elsődleges, másodlagos, sokadlagos érzelmekre. Hogy adott egy helyzet, egy szituáció, és hogyan ismerhetjük fel, hogy pl. az elsődleges érzelmünk most a félelem, az abból fakadó másodlagos érzelem a kétségbeesés, stb. És ahogy ezeket tudatosan lebontogattuk, úgy kezelni is egyre könnyebb volt őket. Beszélni róluk, szavakat húzni rájuk.

De tudjátok, mi az elkeserítő? Az, hogy jelenleg nagyon-nagyon kevés intézmény, hely, szakember van, ahol ezt megtaníthatnák a betegeknek. A Nap-kör is alapítvány, ami nagyon nehezen tartja fenn magát. Nincs ezekre támogatás. Az egész nagyon gyerekcipőben jár. Olyan világot élünk, ahol a mentális betegségek sokszor még mindig szitokszónak számítanak, vagy kifogásnak, "lusta emberek kitalációjának". Ahol a betegek végső elkeseredésükben csoportot alkotnak, hogy segítsék egymást, de épp az állapotukból kifolyólag képtelenek rá. Szép lassan elveszítik minden emberi kapcsolatukat, mert elmarják őket maguktól, és pontosan tudják, látják, mit csinálnak, mi történik, de nincs erejük változtatni rajta, és azt sem tudják, hogy kell. Segítő kezek kellenének nekik, de nincsenek, vagy csak elvétve.

Szóval ezen tegnap este nagyon felzaklattam magam, elkapott a remegés, a sírás.
Szomorú és kilátástalan az egész...

2017. március 24., péntek

Három év

Durva. Jövök-megyek, igyekszem boldogulni a mindennapokban, a napok, hetek összefolynak, aztán Facebook koma dob egy értesítőt, miszerint ma három éve, hogy kórházban feküdtem alhasi görcsökkel. Ezután néhány nappal pedig megszületett a diagnózis mentális gondjaimról.
Amúgy is olyan fura múltidézős napjaim voltak, 22-én volt az egyik exem születésnapja, akiről évek óta nem tudok semmit, 23-án volt öt éve (atyaég), hogy az akkori zenekarom debütáló koncertet adott. Nem engedtem át magam ezeknek az emlékeknek, csak tudomásul vettem, és elfordultam, hogy a mával foglalkozzak. De most meg kell állnom egy kis időre.

Három év. Ijesztő, hogy rohan az idő. Ijesztő, hogy első ránézésre nem látok hatalmas nagy változásokat, pálfordulást. Pedig ott van. Ha nem is hatalmas, ha nem is látványos, de rengeteg minden történt ebben a három évben. Persze, ha a jelen állapotot nézzük, az nem sok jót mutat: munkanélküli vagyok, párom tart el, állapotom erősen változó.
Oké, de mi is volt három évvel ezelőtt?
- Betegre dolgoztam magam egy lélekölő munkahelyen, ahol sorra értek a megaláztatások, ahol már többször jelentkeztek rohamok, és volt, hogy nem tudtam kiülni a kasszába, mert a sarokban ülve zokogtam - de csináltam, mert kellett a pénz, és ha nem jelentkeztek volna azok a kibírhatatlan alhasi tünetek (amiket a stressz okozott), talán még most is ott senyvednék.
- Masszívan gyűlöltem magam.
- Több embert elmartam magam mellől, és hiába próbáltam meg elmagyarázni, mi történik bennem, meg hogy nem szándékosan teszem, nem értették, süket fülekre talált.
- Rettegtem, hogy a frissen bimbózó párkapcsolatom is rá fog menni a furcsa rohamaimra.
- Úgy éreztem, már sosem fogom megérteni, mi történik velem, és nem kapok segítséget.

Most:
- Itthon vagyok biztonságban, és úgy próbálom hasznossá tenni magam, hogy nem lépem túl a határaimat, sőt, lassanként tágítom ki őket.
- Végre megtudtam és megértettem, mi is van velem.
- Túl vagyok megannyi kezelésen, és több nagyon durva tünetet sikerült visszaszorítani.
- A szeretteim végre megértették, mi a baj, és mellettem állnak.
- Nagyon sokan támogatnak.
- Az akkor frissen bimbózó kapcsolatom még mindig megvan, egyre erősebb és erősebb.
- Egy csodálatos emberrel élek együtt, akit nagyon szeretek.
- Sikerült dokumentálnom a tüneteimet, a mindennapjaimat, a betegségeket, és több embernek is tudtam segíteni.
- Már nem gyűlölöm magam.

Lehet, hogy nem vagyok még feleség, nincs gyerekem és nem dolgozom, lehet, hogy még gyakran vannak nagyon nehéz napjaim, de már nem játszom az életemmel, és nem vagyok önmagam ellen. Elkezdtem megszeretni magam, és ez egy olyan ember számára, aki huszonvalahány éven át stabil öngyűlölettel élt együtt, csodálatos érzés és hatalmas eredmény.
Három év sok idő, de ez a három év rendkívül tartalmas és mozgalmas volt. Nem tudom, mennyi van még hátra, mire megerősödöm annyira, hogy úgymond "teljes" életet élhessek. De hiszem, hogy meg tudom csinálni.

2017. március 18., szombat

Gyász

Talán nevezhetem magam szerencsésnek, mert eddig nem halt meg senki olyan, aki közel állt volna hozzám. Ezelőtt talán egyetlenegyszer gyászoltam, egy kedves bácsit a helyi boltból, akit nagyon szerettem. De nála közelebb álló eddig nem volt. Az ember olvassa, hogy meghalt xy, elhunyt ennek a kutyusa, annak a macskája, és sajnálja, elszomorodik kicsit, de mégsem érezheti át igazán.
2015. június elsejével lettek először háziállataim, és onnantól kezdve igyekeztem felkészíteni magam, hogy sajnos bármikor elveszíthetem valamelyiket. A tengerimalacok rövid ideig élnek. Vállaltam. De reméltem, nagyon reméltem, hogy van még időm felkészülni erre az érzésre - amire nem is lehet eléggé felkészülni. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar bekövetkezik.
Negró nálunk született 2015 nyarán, az anyukája vemhesen került hozzánk. Tüneményes, gyönyörű, élettel teli malacka volt. A legelevenebb, legbátrabb. Mindig prüntyögött, szaladgált, kíváncsiskodott, játszott. Rengeteg boldog pillanatot szerzett nekünk, bátran állíthatom, hogy sokaknak volt a kedvenc malaca. Öcsém csak őt merte kézbe venni, amikor még egészen picike volt, azóta nagy barátságban álltak. Ő élvezte a legjobban, ha kézbe veszem és simogatom, mindig elégedett hangokat adott ki, és bújt hozzám. Szerelmes voltam a gyönyörű, csillogó szemecskéibe.
Másfél évet élt. Aztán minden előjel nélkül rosszul lett. Csak ült, nem evett, nem ivott, nem bogyózott. Naponta hordtam az orvoshoz, fecskendőből etettük, kapta a gyógyszereket, megtettünk mindent. Múlt vasárnap lett rosszul, tegnap, vagyis pénteken halt meg. Az az egy tudat vigasztal, hogy nem szenvedett sokáig.
Igen, készültem lélekben, hogy ez meg fog történni, nem élnek velünk örökké, de azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy épp Negró lesz az első, aki elhagy minket. Az én életvidám kis drágám, Csillagszem királykisasszonyom, Prüntyögim. A gyermekünk, a mi drágánk.
Csütörtökön bent kellett hagynom az orvosnál. Péntek délután jött a telefon a rossz hírrel. Sanyi és én bementünk, hogy búcsút vehessünk tőle, habár már csak a testétől köszönhettünk el. Ott feküdt az oldalán, résnyire nyitva hagyott szemmel. Hideg kis testére tettem a kezemet, és zokogtam. Sanyinak is ömlöttek a könnyei.
Még egyszer utoljára meg kellett volna ölelnem őt csütörtök délelőtt, mielőtt otthagytam volna az orvosnál. De annyira reméltem, hogy látom még élve...
Azóta nem találjuk a helyünket. Itt van még hat tengerimalac, akiknek a gondját kell viselnünk. Felváltva ölelgetem őket egy kis vigaszt keresve. De Negró hiánya egyszerűen tapintható a lakásban. Nézem a ketrecet, ahol Bogyó és Csipetke, két lánytársa eszeget, mászkál. És nincs ott. Nem prüntyög, nem szaladgál, nem játszik. Nagyon vegyesen érzem magam, az egyik percben mosolygok és jó szívvel emlékszem rá, örülök annak, hogy élt, hogy itt volt velünk másfél évet. A következő percben sírni kezdek, és vissza akarom őt kapni. Érezni akarom a meleg kis testét a kezemben, a buksiját az állam alatt, ahogy odafészkeli magát. Hallani akarom a hangocskáját. És nem, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy éppen ő ment el. Folyton a fejemben van: néha a holttestét látom magam előtt, néha élve, a ketrecben a többiekkel, néha egy gyönyörű réten, ahol egészségesen és boldogan szaladgál. Bámulok ki az ablakon, nézem az eget, és azon gondolkodom, hol lehet most. Hol jár az én pici Negrócskám? Hová költözött? Ugye jól van, ugye vigyáznak rá?
Nagyon hiányzik. Olyan üres nélküle minden. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fájdalmas lesz. Pénteken reggel óta rosszkedvem volt, és valahogy éreztem, hogy...
Édes kicsi Negró, bárcsak még mindig itt lennél velem, egészségesen, bárcsak most is ott prüntyögnél a ketrecben, bárcsak megölelhetnélek!
Soha, de soha nem foglak elfelejteni. Egy édes kis tünemény voltál, egy szeretetcsomag, a legszebb szemű kismalac a világon.
Köszönöm, hogy éltél, hogy ide születtél hozzánk, minket választottál, és rövid kis életedet nálunk töltötted el. Remélem, boldog voltál velünk. Minket azzá tettél!
Vigyázz magadra, bárhol is vagy! Nagyon szeretlek!








2017. február 24., péntek

Egy nap a pokolban

Mostanában elég sokat rosszabbodott az állapotom. A mai napom különösen szörnyű volt. Még most is nehezen fogalmazok, de megpróbálom részletesen leírni, hogyan is telt. Ez az egyetlen módja, hogy megértessem a környezetemmel, mit élek meg odabent, amíg ők kint csak egy lerobbant testet látnak belőlem. Muszáj tudatnom valahogy. Meg kell értetnem magam...
Szóval nézzük a mai napomat. Jelen időben írom, mert úgy könnyebben jönnek a sorok.

Felriadok.
Nem tudom, hány óra van, de olyan fáradtnak érzem magam, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. A telefonomért nyúlok, hogy megnézzem az időt, de alig látom a számokat. Még nem tudom nyitva tartani a szememet... visszazuhanok a sötétbe.
Álmomban megint egy sziklás helyről nézem a tópartot. Gyakran álmodom ezt, mindig nyomasztó érzésekkel jár.
Megint felriadok. Ugyanaz történik: időcsekkolás, halványan látom, hogy tizenegy-dél körül lehet, de annyira fáradt vagyok... a testem erőtlen, a szemem megint lecsukódik, alig fogok fel valamit a külvilágból. Az engem körülölelő puhaságba menekülök, és megint elalszom.
Rémálmok sokasága. Egy ízben elérek egy olyan állapotot, hogy csukva van a szemem, mégis mintha látnám a szobát. Egy másik rémálomban orvosi vizsgálaton kellene megjelennem, de menekülök előle. Egy újabb álomban Sanyival repülök, könnyű vagyok, szabad és boldog - de aztán a külvilág utol ér minket, visszaél a gyengeségemmel, és sírógörcsöt kapok.
Lassanként ismét magamhoz térek, és megint a mobilomat keresem. Egy óra van. Álmosság égeti a szememet, és még mindig gyenge vagyok. Tudatosul, hogy ki kellene másznom az ágyból, felöltözni és lemenni valami ennivalóért. De a sötétség egyre csak húz vissza. Elbóbiskolok. Délután kettőkor ébredek.
Zsibbad az agyam, és ott, ahol gondolatoknak kellene lenni, elhatározásoknak, terveknek, ötleteknek, ott csak a nagy üresség tátong. Be vagyok zárva a testembe. Nem tudok felülni sem. Nem engedelmeskednek a végtagjaim. Olyan, mintha mindenem fájna, mintha a testem nem élne - egyedül a korgó gyomrom kezd el jelezni, hogy éhes.
Legalább a kanapéig el kellene jutnom, mert ott van a gyógyszerem és az innivalóm. De épp csak annyi erő van bennem, hogy az egyik oldalamról valahogy átguruljak a másik oldalamra. Belül még mindig sötét van. Bevillannak az álomképek. Az agyam mintha még mindig aludna.
Erőtlen kezembe veszem a mobiltelefonomat. SEGÍTSÉG! - villan át az agyamon, de nincsenek szavaim. Felnézek a netre, összefolynak a betűk. Írni kellene valakinek. Felhívni valakit. Hogy segítsen, hogy kiemeljen az ágyból, és tartsa a szétesni készülő énemet. Nem vagyok magamnál. Nincsenek gondolatok. Segítséget kell kérnem valakitől.
Hívom anyut, de alig tudok beszélni. Nem ér rá, dolgozik. Nem tud segíteni. Senki sem tud. Éhes vagyok. Nem tudok felülni. Fekszem, mint egy darab fa. Olyan érzés, mintha a végtagjaimat valami húzná lefelé. Nem találom az utat magamhoz. Nem tudok kommunikálni.
Pánikba esem. Félek. A kanapé, a ruháim... minden messze van. És egyedül vagyok.
Hosszas tétovázás után felhívom Sanyit, aki a munkahelyén van. De már nem tudom tartani a telefont, csak kihangosítva teszem magam mellé. Felveszi, és elhaló hangon beszélek. Alig találok szavakat. Csak azt tudom mondani, hogy rosszul vagyok. Hogy nem tudok megmozdulni. Hangom is alig van. Ellopták a szavakat.
Sanyi azt mondja, el tud jönni hamarabb a munkából, addig tartsak ki. Megkérdezi, hozzon-e valami kaját. Gondolkodni próbálok, de az agyamban, ahol ételeknek, lehetőségeknek, opcióknak kellene megjelenni, továbbra is sötét van. Nem tudom, nem tudom, nem tudom, sírom a telefonba. Jó, nemsokára indul haza, ígéri Sanyi.
Itt lesz. Hamarosan itt lesz, és segít. Itt lesz és megment. Csak ezek a gondolatok vannak. Lebegek a semmiben. Nyomasztó érzések keringenek valahol mélyen. Egy ponton hallom a saját hangomat, ahogy elkeseredetten nyöszörgök.
Telik az idő, nem vagyok magamnál. Néha sötét van, néha látom a falat magam mellett.
Kulcszörgés. Sanyi hazaért, vett mindent, ami kell, enni-innivalót. Bejön hozzám, homlokon csókol.
- Na, eszünk? - kérdezi.
- Igen, nagyon éhes vagyok... - nyöszörgöm.
Lassú, gyengéd mozdulatokkal kisegít az ágyból. Felültet, és megtart, várunk kicsit, hogy szokjam az ülőhelyzetet.
Lecsuklik a fejem. Ömleni kezdenek a könnyeim, és vele együtt a szavak a számból. A szavak, amiket nem találtam egész nap. A keserű, fekete szavak. Akadozva kimondok mindent, ami egész nap nyomasztott belül. A rémálmok. A félelem. A halott, ólomsúlyú testem, ami fogva tart. Csak úgy zubognak a könnyízű szavak. Sanyi pedig tart engem és figyel rám. Aztán azt mondja, ha túl leszünk a leszázalékolás-mizérián, pszichiátert váltunk, mert ez így nem mehet tovább. Igen, sírom. Mert nem kapok segítséget a jelenlegitől, csak egy nyomorult kísérleti nyúlnak érzem magam, akibe hasraütés-szerűen tömi a gyógyszereket, hátha alapon.
Amikor elapadnak a könnyeim, Sanyi áttámogat a másik szobába, és elém teszi az ételt. Lassú, bizonytalan mozdulatokkal enni kezdek. Jólesik, hogy végre csillapítom az éhséget. Sanyi természetes, csevegő hangon beszél hozzám, mesél a napjáról. Néha még egy-egy reszketeg mosolyt, kuncogást is kicsal belőlem.
Evés után újra kétségbeesem, mert megint üres az agyam. Most mit csináljak? Mivel üssem el az időt? Semmi ötlet. Semmi gondolat. Elkeseredve mondom Sanyinak, hogy úgy érzem magam, mint aki fokozatosan épül lefelé szellemileg, és rettegek ettől. Mert nemcsak hogy üresség van a fejemben, de az utóbbi napokban el is felejtek dolgokat, nem jutnak eszembe alapvető szavak, elfelejtem, mit akartam csinálni fél perccel ezelőtt. Sanyi szerint ezt az alvászavarok okozzák. Végül keres online játékokat, amik elég aktívak ahhoz, hogy egy kicsit működésbe hozzák az agyamat. Aranyos, vicces és cuki játékokat keres össze, amik egyre több mosolyt csalnak az arcomra, sőt, az egyik játékon már nevetni is tudunk együtt. Közben kitaláljuk a hétvége menetrendjét, és ez jó. Addig játszunk, amíg úgy nem érzem, most már le tudom kötni magam egyedül.
Vízipipa. Miközben szívom, a dalaimat hallgatom. Hagyom, hogy átjárjanak a hangok, a szövegeim, a világom egy szelete. Jólesik a füst, bár kicsit még remeg a kezem. Aztán veszek egy jó meleg fürdőt. Lehunyom a szemem, mélyeket lélegzek. Próbálom elengedni a nyomasztó érzéseket.
Most pedig itt ülök, és pötyögök. Üres vagyok. De a testem legalább most már engedelmeskedik, és nem érzem a fájdalmat. Csak az üresség, a semmi. Kicsit szomorúvá tesz a tudat, hogy még ezzel a bejegyzéssel sem sikerül teljesen átadnom azt, ami belül történik velem ilyenkor...

Nem tudom, mi segítene most. Tegnap áthívtam egy barátnőmet, hátha a társaság kilendít ebből a dermedtségből. De nem voltam jó társaság, és amikor beszélt hozzám, fájt az agyam. Még a szemkontaktusra sem voltam képes, csak meredtem magam elé, és álmosnak, fáradtnak éreztem magam.

Nincsenek gondolatok. Sötét van és üresség.

2017. február 7., kedd

Tavaly ilyenkor

Egy évvel ezelőtt, február hetedikén este egy kórházban üvöltöttem. Sanyi hívta rám a mentőket, mert vissza akartam tőle szerezni a gyógyszereimet, hogy bevegyem mindet, és szinte összeverekedtünk. Az egyik pillanatban még vele ültem a mentőautóban, aztán elválasztottak tőle, egy vizsgálóteremben találtam magam, körbevett három-négy fehér köpenyes ember, sírtam, majd amikor elkezdtek lekezelően beszélni velem ("Fejezze be, nem otthon van" - ennyire emlékszem), üvöltésbe csaptam át. Sanyi nevét ordítottam, csak őt akartam, el akartam onnan szabadulni, haza akartam menni, szép lassan elöntötte a köd az agyamat, zokogtam, és órákig üvöltöttem, hogy "Sanyi! Sanyi!"
Egy évvel ezelőtt egy kórházi ágyhoz szíjazva zokogtam, és egy szobatársam megfenyegetett, hogy elvágja a torkomat, ha nem fogom be.
Egy évvel ezelőtt a születésnapomon a zárt osztály falait bámultam, és nem értettem, mi történt velem, hogy jutottam el idáig. Alig vártam, hogy Sanyi bejöjjön hozzám - ám amikor megérkezett, közölte, hogy szakítani akar, mert elfáradt. Sírtam, és nagy nehezen meggyőztem, hogy adjon még egy esélyt, összeszedem magam. Öt napot töltöttem bent, öt üres, fájóan kongó napot, nem tudtam ülni, állni, feküdni, fájt minden mozdulat. Talán akkor voltam a legmélyebben.
Egy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy soha többé nem megyek kórházba, nem játszom az életemmel, nem ártok magamnak.

Most itthon vagyok, szomorúan, feszülten, de biztonságban. Egy éve nem feküdtem pszichiátriai osztályon. Kórházba maximum hasfájással kerültem, és még aznap haza is jöttem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jobban legyek, hogy újra megtaláljam önmagamat, és azt az erőt, ami valahol bennem bujkál.
Sanyi itt van velem, szeret engem, kitart mellettem.

Holnap leszek huszonnyolc éves. Baromira nem ott tartok, ahol régen gondoltam, hogy ilyenkor tartani fogok. De már nem érdekel. Nekem ilyen lapokat osztott az Élet, ebből kell kihoznom, amit tudok. Nem tudom, mikor leszek tényleg, tartósan jól. Nem tudom, mikor leszek feleség és édesanya. Nem tudom, mikor lesz olyan, hogy nem kap el egy pánikroham a munka szótól. Nem tudom, mi lesz holnap, holnapután és azután, mert nekem minden mával küzdenem kell. De végre a hátam mögött hagyom ezt az okádék 27-es számot.
Vannak, akik szeretnek, van családom, egy szerető párom, vannak barátaim. Amikor a tizennyolcat töltöttem be, egy agresszív, bántalmazó kapcsolatban voltam, és egy barátom sem akadt. Ahhoz képest sokkal-sokkal jobb a helyzet most.
A születésnap minden évben szinte fizikai fájdalmat okoz nekem. De egyszer ezt is le kell győznöm.
Tavaly ilyenkor a legmélyebben voltam, egy kórházi ágyhoz szíjazva. Most itthon vagyok, biztonságban. És rettegek ugyan a holnapi naptól meg a hétvégétől, de próbálom azt erősíteni magamban, hogy itthon vagyok, biztonságban, a szerelmemmel, és a családom, a barátaim vigyáznak rám...

2017. január 27., péntek

Lebegés

Jó ideje nem írtam, úgyhogy most igyekszem pótolni. Fura ez a hónap, teljes érzelmi hullámvasút.
Az első két hét nehéz és szomorkás volt, mert sokat kellett nélkülöznöm Sanyit. Január első hetében ügyeletes volt a munkahelyén, és ahogy azzal végzett, a következő héten szintén meló miatt Svájcba utazott öt napra.
Vannak dolgok, amik nagyon megnehezítik a mindennapjaimat. Az egyik a depresszió egyik ismert tünete, amit én csak lebegő állapotnak hívok. Olyan, mintha a fejem víz alatt lenne, be vagyok zárva magamba, és a legalapvetőbb tevékenységekre sem tudom rávenni magam. Ledobom magam a székre vagy az ágyba, és úgy maradok órákig. Nem túlzok. Órák telnek el a semmivel, és közben belül küszködök, megfogalmazom, hogy "fel kellene öltöznöm", "le kell mennem valami kajáért", aztán fekszem tovább. Ólomsúlyúnak érzem a végtagjaimat, és sok esetben még gondolkodni sem tudok, nem tapad meg semmi a fejemben. Utálom ezt az állapotot, de az utóbbi hetekben sajnos sűrűn elkap. Többek között ezért sem jelentkeztem.
A másik, ami nehéz perceket okoz, a rémálmok. Bárcsak ismerném azt a megkönnyebbülést, ami egy lidércnyomásból való ébredés után jön az emberben, amikor tudatosul, hogy "csak egy rossz álom volt". Na, ez nálam sajnos nincs így. Mert én, ha felébredek, úgy érzem magam, mintha az elmém a rémálomban ragadt volna, és egész álló nap kísértenek a képek. Rettegve kuporodom össze az ágyamban, félek mindentől és mindenkitől, mert álmomban bántottak.

Vannak jobb pillanataim is, például időnként elkap a tettvágy, és olyankor nekiesek a lakás rendbetételének. Ezeket kisebb sikerélményként élem meg. Az alkotás is nagyon változóan működik, hetekig viszonylag sokat írtam, de az elmúlt napokban nem megy, megakadtam a dologgal. Ugyanakkor gyakorlatilag ebben a hónapban feljátszottam egy teljes albumot (tíz dalt). A végére mondjuk el is fáradtam, szóval azt most pihentetem egy időre.

Tegnap is nagyon rosszkedvű voltam, mert nem tudok mit kezdeni magammal, fáradt vagyok és tehetetlen, összevissza alszom, sokszor érzem magam erőtlennek, és gyűlölöm, ha értékes napok telnek el a semmivel.

Ez van most velem.

Ja, meg még valami: közeleg a születésnapom. Február 8-án lesz. Kicsit félek. A születésnapjaimat valamiért mindig nagy görcsösséggel és megnevezhetetlen elvárásokkal élem meg, sosem tudom, mit akarok, de csalódott vagyok, ha nem kapom meg. Minden évben rákészülök, mániákusan lesem, hányan köszöntenek fel, aztán amikor elmúlik a nap, jön a helyére az üresség. A tavalyi születésnapomat kórházban töltöttem, és Sanyi akkor akart velem szakítani...
Szóval, félek. Mert elhatároztam, hogy idén márpedig nem lesz bennem semmi görcsösség, elvárás, mindenkire rábízom az ajándék-kérdést, mindennek és mindenkinek örülni fogok. Itt az ideje, hogy ezzel a születésnap-rémálommal leszámoljak... De félek, mert nem tudom, képes leszek-e rá. Tegnap az egyik barátom jelezte, hogy valószínűleg nem fog tudni eljönni a születésnapi összejövetelemre, és nagyon elkenődtem, pedig megfogadtam, hogy nem lesz ilyen... És néha megijedek a gondolattól, hogy vajon milyen lesz a buli, mit fogunk csinálni, mi lesz, ha aznap rossz passzban ébredek, stb. Néha jön a késztetés, hogy valami nagyszabásút kellene rendezni a születésnapomra, néha meg úgy érzem, lefújnám az egészet, nem tartom meg.
Szóval most jó nagy küzdelmeket vívok magammal. De nagyon igyekszem a jó dolgokra koncentrálni, és valahogy elengedni ezt a görcsösséget. Remélem, sikerül...

2017. január 2., hétfő

Miért féltem a szilvesztertől?

Szeretnék elmesélni egy történetet. Kereken tíz éve, hogy görcsösen kerülöm a kettesben történő szilveszterezést az aktuális párommal. Elmondom, miért.
2006 végén az akkori barátommal szilvesztereztem kettesben. Azt hiszem, előtte még sosem aludtunk együtt, hanem csak pár órákra találkoztunk nála, ez volt az első alkalom, hogy ott éjszakáztam vele. Iszonyatosan szerettem őt, és már nagyon vártam a közös szilveszterünket.
Volt azonban valami, ami megkeserítette a kapcsolatunkat: mindketten szüzek voltunk. És bár nagyon vágytunk egymásra, hiába próbáltunk a pettingnél tovább menni, mindig nagyon nagy fájdalmat éltem meg a behatolásnál. Így sosem sikerült továbbhaladnunk. Azt reméltem, hogy az első közös szilveszterünk majd tele lesz meghitt, szerelmes pillanatokkal, közös játékkal és bolondozással, jóleső összebújásokkal. De nem. Valahogy görcsösen ráfeszültünk, hogy itt a nagy alkalom, most már tényleg feküdjünk le egymással. Minden simogatás és érintés csak arra szolgált, hogy elő legyek készítve az aktusra - ami sehogy sem jött össze. Kisiklott az egész, nem tudtunk egymásnak örülni, nem tudtuk felhasználni a rendelkezésre álló időt közös programokra, mert mindent beárnyékolt ez a lassan kötelező jellegű dolog. Az egész odáig fajult, hogy többször is sírva fakadtam. Az egyik ilyennél felkiáltottam, hogy "mi értelme együtt lennünk?", és ahogy ezt kimondtam, minden átmenet nélkül kialudt az egyik meggyújtott mécses a szobában. A 2007-et is egy nagy sírógörccsel kezdtem, a barátom pedig nem tudott mit kezdeni velem. Hazavágytam a családomhoz, ahol biztonságban lehetek, de már késő volt, nem indulhattam neki az éjszakának, azt sem tudtam, olyan későn mivel jutnék haza, és kellően be is voltam pánikolva ahhoz, hogy ne legyen egy értelmes gondolatom sem. Börtönbe zárva éreztem magam, kétségbeesve és meggyötörten.
Egyébként már rég tönkrement a sráccal a kapcsolatunk, mire kiderült, hogy egy rendellenesség miatt nem tudtunk szeretkezni egymással, és nőgyógyászati műtétre volt szükség, hogy teljes értékű szexuális életet élhessek. Csak ugye ezt akkor sajnos nem tudtuk.

Mindenesetre innentől kezdve nem voltam hajlandó kettesben szilveszterezni egyik párommal sem. Csak akkor éreztem biztonságban magam, ha társasággal lehettem. Minden szilveszter előtt egy merő ideg voltam, mert ment a szervezkedés, hogy most akkor hol töltsük és kikkel, hová tudunk csatlakozni, mi lenne a jó program, a jó évkezdés. 2010-ben úgy alakult, hogy a párom és én nem találtunk magunknak megfelelő társaságot, és nekünk sem sikerült összeszervezni egy bulit. Akkor is idegesen tiltakoztam, hogy nem akarok lakásba bezárva kettesben lenni, mert félek. Végül kimentünk egy utcabálra, és ott töltöttük a szilvesztert, ami meglepően jól sikerült.

Sanyival 2013 októberében jöttem össze, annak az évnek a végén még az ő régi baráti társaságával buliztunk, utána kialakítottunk egy saját baráti kört, és velük szilvesztereztünk 2014-ben, majd 2015-ben is. Most azonban valahogy úgy alakult, hogy nem sikerült a megszokott csapatot összeszerveznünk szilveszterre. Lett volna itt ugyan egy pici társaság, de addigra én már lelkileg és idegileg nagyon kimerültem, húzós volt az év vége, és ha arra gondoltam, hogy szilveszterkor ki kell lépnem a komfortzónámból, sírógörcsöt kaptam.
Szóval két lehetőség állt fenn: vagy együtt szilveszterezünk egy szintén nagyon mélyponton lévő barátunkkal, Sanyi húgával és az ő új párjával, akit egyáltalán nem ismerünk; vagy kettesben ünnepelek Sanyival, aminek a gondolatától még mindig féltem a múltbéli események miatt. Végül azonban már kifejezetten arra vágytam, hogy elbújhassak Sanyival mindenki elől, és csak kettesben, nyugalomban köszöntsük az új évet. Hiszen Sanyi más, mint az elődei. Vele már régóta együtt élek, és róla tudom, hogy nem fog bántani. Ráadásul már hosszú ideje ő az otthonom.
Úgyhogy végül lefújtuk az összejövetelt, és tíz év után először a párommal szilvesztereztem édes kettesben. Csodálatos volt! Zenét hallgattunk, vízipipáztunk, csomót társasjátékoztunk. Összeütöttünk egy kis kaját is, fasírtot vegyes salátával és töltött tojást. Egészen hajnal fél 4-ig társasoztunk, ami Sanyinál már nagy szó, mert ő nem annyira éjjeli bagoly, mint én. Szegény laposakat is pislogott a végén, de hősiesen bírta fél 4-ig :) Utána már én mondtam neki, hogy menjen aludni nyugodtan.
Szóval nagyon meghitt és csodás volt. Nem kellett semmivel kapkodnunk, nem kellett senkihez alkalmazkodni, riadtan nézni az időt, hogy mindjárt jönnek a vendégek, nem kellett félnem, hogy kiborulok mások előtt. Mindenre jutott idő, Sanyi besegített a kajakészítésben, közben én meg tudtam írni egy utolsó novellát így 2016-ban. Úgy döntöttük, nem csípjük ki magunkat, mert minek, úgyis csak mi látjuk egymást, akkor már legyünk kényelmesben. De azért a szobát feldíszítettük szerpentinekkel. :) Éjfélkor kibontottunk egy üveg pezsgőt is.
Úgyhogy megtörtünk egy tízéves átkot, és ezért nagyon hálás vagyok a drágámnak. Annyira jó volt, tökéletes évkezdés. Végre ledobtam egy régi félelmet, egy mázsás súlyt a vállamról, mert sikerült felülírni egy csodaszép, nyugodt és meghitt élménnyel. :) <3

Mindenkinek nagyon boldog, csodákban és boldogságban gazdag új évet kívánok!