Ez persze valószínűleg furcsán hangzik, hiszen nem ismertem őt személyesen. De minden zenészre, akik annak idején átsegítettek egy nagyon húzós, magányos, sötét időszakon, barátaimként tekintek. Amikor összeszorult gyomorral bandukoltam az iskolába, gyűlölt osztályomba, és összeszorult torokkal menekültem haza, ők voltak a barátaim. Velük beszélgettem fejben, beléjük kapaszkodtam.
Mindig elszomorodom, ha eltávozik egy zenész közülünk, de még egyikőjük halála sem rázott meg így. Tegnap, amikor jött a hír, hogy Chester öngyilkos lett, sírógörcsöt kaptam, és ma is zokogni kezdtem a villamoson ülve.
Elveszítette a harcot, amit éveken át keményen vívott a démonaival. Ordított a dalain keresztül segítségért, de senki nem figyelt fel rá. Életeket mentett meg a hangjával és az üzeneteivel, az övét senki. Sőt. Az emberiség ismét csak kimutatta a foga fehérjét, különösen a magyarok. Hőzöngenek, hogy mégis hogy merészelte, gyáva alak, elhagyta a szeretteit, "megvolt mindene", és még sorolhatnám a gyűlöletes, mocskos szavakat, amikkel szembesülnöm kell az interneten. Feldühít és elkeserít.
Nem, ne értsetek félre, nem arról van szó, hogy vállon veregetem Chestert a tettéért. Csak arról, hogy tudom, milyen az, amikor már nincsenek érvek, gondolatok, már nincs, ami a sűrű, módszeresen felemésztő fájdalomból kiszakít. Megéltem, hiszen nem titok, hogy több öngyilkossági kísérlet van a hátam mögött.
Elmondom, mi történik ilyenkor. Nem tudsz többé gondolkodni. Az általad annyira szeretett arcok elhalványulnak, nem látod őket, nem hallod a hangjukat, már csak az üvöltéstől kifáradt némaság marad. Fáj mindened, és úgy érzed, képtelen vagy tovább ott maradni a testedben, fogoly vagy, ahonnan végre ki akarsz kerülni. Fáradt vagy, végtelenül fáradt, és csak pihenni akarsz, örökre pihenni, letenni a súlyt. Nincsenek gondolatok. Nincs semmi, csak a fáradtság és az üresség, ami magába szippant. Ez egy hosszú, fájdalmas folyamat vége, ami ellen hónapokig, sőt, évekig küzdöttél. Mert próbálkoztál. Győzni akartál a démonok felett. Kapaszkodtál mindenbe, amibe lehetett, a szeretteidbe, a láthatatlan jövőbe, amely talán hoz némi változást. Időt adtál magadnak, még egy kicsit és még egy kicsit, hátha jobb lesz. Mindeközben igyekeztél a világ elvárásainak is megfelelni. Hinni akartad, hogy te is lehetsz boldog, lehet téged szeretni. De minden visszaesés után egyre kevesebb erőd maradt újra és újra kimászni. Végül elfogyott. Nincs több erőd.
Néha a segítség is későn érkezik. Talán a szeretteid megpróbáltak mindent, ami az erejükből kitelt, de addigra már a végét jártad. Talán egy barát ismert téged két éve, de a démonaid húsz éve. Talán a család észre sem vette, mi lapul mélyen és alattomosan benned.
Néha nincsenek is szavaid, amikkel segítséget tudnál kérni. Jelzel, ahogy tudsz, de talán még meg sem születtek azok a mondatok, amikkel tényleg le lehet írni, éreztetni, mit élsz át belül. És így nem értik, nem érthetik.
A depressziót nem mi választjuk, és nem múlik el attól, hogy sikeres vagy valamiben, vagy hogy van egy családod. Véleménye persze lehet mindenkinek, de nem, nagyon nem emberi viselkedés, hogy egy embert, aki belefáradt a küzdelmekbe, akit felszámoltak a démonok, még a halála után gyalázzunk és pálcát törjünk felette. Senkinek nincs joga úgy ítélkezni valaki felett, hogy halvány fogalma sincs arról, mit történt vele odabent.
Három éve írom ezt a blogot, tépem a számat, vagy ha úgy tetszik, koptatom a billentyűzetet, és próbálom elmagyarázni, mi történik velünk, felhívni a figyelmet arra, hogy sok-sok segítség kell nekünk. De ilyenkor, ha ilyen hozzászólásokba futok bele, elkeseredem, és úgy érzem, teljesen felesleges, mintha valami sötét lyukba próbálnék belevilágítani egy elemlámpával, de az minden fényt elnyel.
Tudjátok, én is nagyon szeretnék az életem során gyermeket. De rettegek, hogy sosem jutok el arra a szintre, amikor azt mondhatom, igen, gyógyult vagyok, nem lesz több visszaesés, jöhet. Félek, sosem ígérhetem meg neki, hogy nem fogok egyszer véglegesen elfáradni. És biztos vagyok benne, hogy Chester nagyon szerette a gyerekeit, már a képeiből is sugárzott, mennyire. De eljutott a töréspontra, amikor a kis arcocskák elhalványultak, az érzéseket leblokkolta a démonok győzelme, kiürült, és nem tudott tovább kapaszkodni a szeretetükbe.
Én, amíg el nem fáradok, folytatni fogom a blogírást, teszek még kísérletet arra, hogy eljusson a sok zárt elméhez, és megértsék végre, hogy a mentális betegségek VANNAK, embert ölnek, és együtt, összefogva tennünk kell ellenük. A sorstársaimnak pedig továbbra is kívánok rengeteg erőt, hogy túléljék a nehéz napokat, és ki tudjanak mászni a gödörből sokadjára is. Hinnünk kell, hogy meg tudjuk csinálni...
Nyugodj békében, Chester, köszönök mindent!
