2016. december 25., vasárnap

Karácsony

Szeretnék itt is minden kedves olvasómnak és követőmnek nagyon boldog, békés karácsonyt kívánni!

Az enyém csodaszépen telik. Rég volt ilyen gyönyörű karácsonyom! Tavaly gyakorlatilag nem ünnepeltem, mert minden összejött akkorra... előtte sem volt az igazi, de ez az idei gyönyörű és tökéletes. Már akkor elkezdődött, amikor sorra jöttek a barátaim, amiről ugye itt már írtam.

Tegnap a Szentestét Sanyival kettesben töltöttem. Szerettem, hogy ráérősek voltunk egész nap, nem kapkodtunk sehova, hogy "jaj, eddig és eddig készüljünk el mindennel", nem tűztünk ki határidőt, így nyomás sem nehezedett ránk. Először takarítottunk egy sort, mosás, mosogatás, söprés, szemétlehordás, stb., utána megcsináltuk a kaját - aztán leültünk enni, mert eddigre már majd' éhen haltunk. :) Kaja után előszedtük a műfenyőnket, és feldíszítettük, lila-ezüst színekkel. Végül megajándékoztuk egymást. Én megkaptam a hőn áhított babaházamat, amibe minden kedves barátom és a családom is beleadott valamennyit, emellett Sanyi meglepett egy aranyos kis plüssbagollyal, és szerzett nekem fekete rúzst. Az volt ugyanis a mániám, hogy ha betértünk valamilyen drogériába, azt kutattam mindenütt, mert bár nem sminkelem magam, de egy-egy kép erejéig milyen menő volna már gótosra venni a figurát, és úgy kipróbálnék egy fekete rúzst... Sanyi pedig ezt megjegyezte, és beszerzett egyet :)
Ma a családomnál karácsonyoztunk Békásmegyeren. Nagyon jól sült el az is, mindenki örült az ajándékainak, én kaptam anyuéktól egy kép-montázst a családról, gyönyörű élénk színű lapokat (nálam fogyóeszközök a színes papírok), Oreo kekszet, nagyszüleimtől pedig a már hagyománnyá vált karamella krémest. Nyamm :)
Nagyon jól éreztük magunkat, Fannika, az unokahúgom is tündéri volt, mindenki tök jól eldumált mindenkivel, és nagyon szép fotókat csináltunk.
Holnap Sanyival pihenünk itthon. Aztán még nem érnek véget a jó dolgok, 27-én feljön hozzám öcsi, és csapunk egy Babaházavató bulit, 28-án anyukám látogat meg. :) Nagyon várom már!
Néhány kép az ünnepekről :)



2016. december 21., szerda

Nyűgösen, de boldogan

A karácsony meg egyebek miatt nagy a hajtás, ráadásul a nyugtatóm is most döntött úgy, hogy elfogy. Máskor nyomon szoktam követni rendesen, mikor kell mennem új gyógyszeradagot íratni, de most annyi minden volt, hivatalos ügyintézéstől kezdve a több hetes betegeskedésen át a karácsonyi készülődésig, hogy elbambultam róla. Emiatt ma picit kibuktam, mert elszakadt a cérna, de meg lesz oldva a dolog. Anyu holnap elmegy íratni, öcsi meg majd elhozza ide a közelünkbe pénteken (mert ugye a dokim másfél órányira van tőlem).

A hajtással és rohangálással járó stresszt elég nehezen viselem, de van, ami ellensúlyozza a dolgot. Idén sokkal közelebb érzem magamhoz a Karácsony szellemét, mint korábban. December 10-én anyuval mentünk vásárba nézelődni, és az nagyon jól sikerült.
Emellett pedig az én drága barátaim tesznek arról, hogy boldog legyek. Idén egy babaházat kértem karácsonyra a játékgyűjteményembe, mert az régi vágyam. Viszont sajnos drága is, ezért mindenkitől ezt az egyet kértem, hogy járuljanak hozzá annyi pénzzel, amennyit rá tudnak szánni. Így hát nem is számítottam más ajándékra, erre az egyre készültem.
Erre egy héten belül már három barátom jött fel hozzám azzal, hogy "bár megegyeztünk a babaházban, és adtam is bele pénzt, de azért hoztam még neked valamit, hogy legyen egy kis meglepetés is", és csupa olyannal leptek meg, amiről tudják, hogy örülök nekik. Kaptam egy kislány Barbie babát, egy pokémonos bögrét, egy vicces kulcstartó figurát, Milka csokit... azt sem tudtam, hova legyek, nagyon meghatódtam.
Nekem ez azért is csodálatos érzés, mert egészen felnőtt koromig nem voltak barátaim. És most vannak ezek a drága emberek, akik gondolnak rám, akik nem elégednek meg annyival, hogy odavágnak párezer forintot, hanem még privátban meglepnek ezzel-azzal, és itt nem az ajándék maga az elsődleges, hanem hogy így gondolnak rám, hogy örömet szeretnének nekem szerezni. Ez engem hihetetlenül boldoggá tesz.
A zavart fejemmel nem mindig tudom kellőképpen értékelni, hogy ezek az emberek évek óta mellettem állnak, és támogatnak. Természetesen nagyon szeretem őket, és minden nap hálát adok értük, de ha rosszabb állapotomban vagyok, hetekre el tudok tűnni, begubózva a szobámban, vagy ha csúnyább tüneteim előjönnek, néha rajtuk csattan. De ők kitartottak mellettem, és ilyenkor, amikor a maguk természetességével megajándékoznak, rádöbbenek, hogy igen, vannak, akik szeretnek, LEHET engem szeretni, akármilyen nehéz eset vagyok időnként.
Csodálatos, leírhatatlan érzés, és itt is nagyon-nagyon köszönöm nekik, hogy vannak <3

2016. december 11., vasárnap

Nyűgösen

Nem írtam egy hónapja, mert ez most rohadtul nem az én időszakom volt. November közepe felé Sanyival lebetegedtünk, és egészen idáig húzódott - még mindig nem vagyunk száz százalékos állapotban. Megjártunk jó néhány fokot: torokfájás, köhögés, orrfújás, láz, hasmenés, volt itt minden szép sorban. Nekem még van némi köhécselés, torokbaj, és gyenge közérzet, Sanyinak meg az arcüregével van gond.
Mondanom sem kell, rohadt nyűgös vagyok emiatt. Az adventi gyertyákat is hétről hétre betegen gyújtjuk meg. Készülődni kellene a karácsonyra, szeretném átadni magam a hangulatnak, és nem pedig gyengélkedéssel elcseszni az időt. December 3-án voltunk Skillet koncerten, de rosszul lettem a tömegben, és ki kellett közülük verekedni magunkat. Végül a terem szélében a földre ülve hallgattuk végig a koncert másik felét. Bár egy kicsit pityeregtem, de úgy gondolom, azt leszámítva jól kezeltem a dolgot. Éreztem, hol van az a pont, amikor szólnom kell Sanyinak, és ki kellett mennem az emberek közül. 
December 6-án volt Sanyi születésnapja, akkor voltunk kb. a legrosszabbul, engem rázott a hideg és melegem volt felváltva, ment a hasam, és aludni sem tudtam rendesen. Hetekre be voltam zárva a lakásba, és teljesen magamra lettem utalva. Hatodikán mindenki arról posztolt mindenhol, hogy juj, Mikulás napja van, itt kaptak csokit, ott kaptak édességet, stb,  mi meg szenvedtünk.
Van négy új zeném, amit jó lenne felénekelni, de még nem jött rendbe a torkom. :(
Pénteken viszont elmentem anyuval karácsonyi vásárt nézni, és ez nagyon jól sikerült. Imádtam az adventi hangulatot, évek óta nem éreztem magamhoz ilyen közel. Emellett jó néhány embernek találtam megfelelő ajándékot is. Jó volt végre kicsit jó élményeket gyűjteni, és csodásan éreztem magam anyuval.
Tegnap bevásároltunk, mert jó pár dologból kifogytunk itthon. Ma meg az volt a terv, hogy becsomagolom az ajándékokat, de csak egy részéig jutottam. Felhúztam magam, hogy utálok csomagolni, akárhogy csinálom, sosem elég szép, rengeteg celluxot rá kell tekernem, hogy ne essen szét. Végül dühösen széttéptem egy adag csomagolópapírt, és kifakadtam Sanyinak, hogy minden karácsonnyal kapcsolatos dolgot egyedül intézek, segíthetne ő is valamit. Mert ugye neki mindent a szájába kell rágni szó szerint, magától nem jut oda, hogy segítsen, hiszen nem tudja, hogy igényelem, ha nem szólok. Én viszont nem mindig vagyok abban az idegállapotban, hogy mindent szépen szó szerint meg tudjak fogalmazni.
Szóval végül is egy-két dolgot ő is becsomagolt, a többit pedig későbbre hagyjuk.

Nagyon ingerült vagyok, és sokszor érzek késztetést, hogy bántsam magam, de eddig sikeresen legyűrtem, és továbbra is ezen vagyok.

Van egy téma, amivel kapcsolatban külön bejegyzésben szeretném kifejteni a gondolataimat, a napokban majd összedobom azt is. Ez most csak ilyen életjel-bejegyzés.

2016. november 10., csütörtök

Burok

Kedden felkerestem a pszichiáteremet a leszázalékolás ötletével. Azt mondta, meg lehet próbálni, van hozzá elég kórházi/pszichiátriai papírom. A különféle zárójelentések, szakvélemények pakolászása között rájöttem, hogy a Thalassa ház az egy év alatt még mindig nem küldte ki a zárójelentésemet az ott töltött időről... Fasza. Őket is fel kell majd hívnom ez ügyben. A pszichiáterem adott időpontot 29-ére, hogy akkor menjek vissza, addigra megírja azt a papírt, ami kell a leszázalékolás elindításához. Azzal majd el kell battyognom a háziorvoshoz, aki ad majd egy nyomtatványt, azt ki kell töltenem, aztán nem tudom. Meglátjuk. De lényeg, hogy elindultunk az úton.
Továbbá beszéltem a pszichiáteremmel az alvásgondjaimról. Felírt egy erősebb feszültségcsökkentőt, két napja szedem elalvás előtt. Ma nagyon sokáig aludtam és iszonyatosan rossz a kedvem, nem tudom, ezt a gyógyszerváltás, az időjárás vagy valami más okozza-e. Kissé szélsőséges a hangulatom, tegnap például itt volt anyu, és vele nagyon jól éreztem magam. A mai napot viszont legszívesebben átaludtam volna, alig bírtam rávenni magam, hogy kimenjek az utcára - de muszáj volt, mert a malackáknak elfogyott a táp, és ennem is kellett valamit. Szóval ezeket elintéztem, de végig olyan lebegés-érzésem volt, a fejem mintha víz alatt lenne, nem tudok gondolkodni, szétesik a figyelmem, mintha valami fura bűvölet alatt állnék. Kihullik a fejemből minden, azt sem tudom felidézni, fél perccel ezelőtt min gondolkodtam, száraz falevélnek érzem magam, amit ide-oda sodor a szél.
Óriási megkönnyebbülés volt visszajutni a lakásba, végre biztonságban lenni.

Holnap meglátogat öcsim, akit már szintén nagyon rég láttam, és olyan jó lesz végre találkozni. :)
Sanyi megint ügyel, most olyan hülyén jött ki, hogy két héttel ezelőtt is ügyeletes volt, meg most is. Tegnap kicsit elkenődtem valamin, és akkor sem tudott teljességgel mellettem lenni, megvigasztalni. Szóval grrr...
Képtelen vagyok most többet írni. :(

2016. november 5., szombat

Sorstárs

Sok minden történt mostanság, volna miről írnom, és holnap majd fogok is, de most másról van szó. Néhány hete levelezem egy kedves lánnyal, Hajnival, aki sajnos pontosan ugyanazon megy keresztül, mint annak idején jómagam. Tizenhét éves, szóval egy tízessel vagyok nála idősebb. Kicsit a fiatalkori énemet látom benne, amellett pedig nagyon szimpatikus lány. Egy házi dolgozat témájaként a Borderline-személyiségzavart választotta. Engem nagyon meggyőzött az írása, és szeretném veletek is megosztani. Már csak azért is, mert nagyon fontosnak tartom, hogy figyeljünk erre a korosztályra (is), hiszen ez az alattomos állapot ilyentájt kezdődik leggyakrabban, és máig hajlamosak összekeverni afféle "tinédzser hisztivel".
Tehát íme, Tóth Hajnalka írása. Aki felvenné a kapcsolatot vele, itt megteheti: http://ask.fm/tothhajnalka99



"Beadandó munkámként egy érdekes, ámde keveset hallható témát választottam. A Borderline személyiségzavarról fogok írni, mely csak a lakosság 2-3%-át érinti, viszont nagyon kegyetlen tud lenni.
Magát a Borderline szót egy Zilboorg nevű elmeorvos használta 1931-ben. Felfedezte, hogy egyes személyiségzavarok átbillennek egy másikba, ami alapján arra is rájött, hogy a skizofrénia és a neurózis átmenete egy újabb személyiségzavart képez, ez a Borderline. Úgy vélem, hogy ez azok közé tartozik, amit csak nagyon kevesen ismerünk igazán. Nem hallunk róla a hírekben, nincs benne a tankönyveinkben, de még csak a neten se futunk össze ezzel a kifejezéssel.
A Borderline, más néven határeseti személyiségzavar, igencsak megnehezíti az ember életét. Talán a legjelentősebb nehézséget az jelenti, hogy aki ezzel a zavarral küzd, annak sűrű, és nagymértékű hangulatingadozásai vannak. Ezeket nem igazán tudja kontrollálni, és képes egyik percben még a világ legboldogabb emberének lenni, míg a másik pillanatban a depresszió fogja el. Mondhatjuk azt is, hogy fejletlen jellemük van, hiszen egy adott szituációra nem mindig ugyanúgy reagálnak. Felfedezhető bennük egy kis skizofrénia, mikor úgy érzik, hogy kettő, vagy akár több énjük is van. Ez nagyon megnehezíti az életüket, főleg akkor, ha a személyiségeik teljesen szélsőségesek egymással szemben. Sajnos ez a személyiségzavar nem csak azt az egyént érinti, akiben megtalálható, hanem az összes körülötte lévő személyt is. A családját, barátait, párját, ismerőseit. Itt nem csak egy ember szenved.
A Borderline szindróma fontos jellemzője még, hogy ”gazdája” hihetetlen módon érzékeny, és mindent teljesen másképpen él meg, mint egy átlagos ember. Ezt nagyon nehéz felfogni, vagy egyáltalán ismertetni valakivel, hogy ez mégis hogyan működhet. Tegyük fel, hogy a barátodat elhívod egy programra, amire ő nem-et mond. Nem csüggedsz, hiszen megérted, hogy dolga van, nem ér rá. Egy Borderline emberben viszont össze fog dőlni a világ. Úgy érzi, hogy a másiknak már nincs szüksége rá, nem szereti őt, és egyedül marad. Elutasítva érzi magát, jelentéktelennek. Minden dolgot felnagyítanak, de nyilván nem akarattal. Az érzéseknek nem lehet parancsolni, s így ezt ők sem tudják végrehajtani. Csak érzik, hogy fájdalmas, és kegyetlen. Fogalmuk sincs arról, hogy igazából ez ”beteges”, és egyáltalán nem normális. Ők ezt kapták, nekik nincs más. Ebből az érzékenységből válik ki az is, hogy nagyon hamar ragaszkodnak, ezáltal sokszor durván féltékenyek is. Ki akarják sajátítani az embereket, mert félnek, hogy nem marad mellettük senki sem. Ha valaki végre szóba áll egy Borderline-nal, és elfogadja őt, akkor mindenképpen arra törekszik a fura állapotban szenvedő egyén, hogy csak ő legyen a másik életében, és senki más. Nem akarja elveszíteni azt a néhány embert, aki végre elfogadta. Ebből brutális féltékenységek törhetnek ki, akár oktalanul is. Pont ez az, ami miatt egy Borderline embernek nincsenek kapcsolatai. A legtöbb ember elmenekül, ha valaki ki akarja sajátítani. Persze a személyiségzavaros sokszor nem is érti, hogy miért akarná ”kisajátítani”, hiszen számára ez a normális. Ilyen az, ha szeret valakit. Számára ez csak szeretet, csak kedvesség. A társaikat pedig sokszor összezavarják. Az utolsó találkozó által ítélik meg őket, s nem mindig tudnak a milliónyi jóra gondolni, amit tettek értük, ha haragban váltak el egymástól. Sokszor csak a rossz ragad meg bennük, hiszen az az erősebb, és sokszor a több is.
Ezek az emberek nagyon nehezen kezelik – ha egyáltalán tudják kezelni – az indulataikat, ezért sűrű a dühkitörésük, amit akár néhány tányér, pohár is bánhat. Viszont sokszor nem akarnak fájdalmat okozni azoknak, akik miatt rossz állapotba kerültek, s ezért idegességüket inkább saját bőrükön vezetik le. Igen, sűrű az önbántalmazás, illetve az öngyilkossági kényszer se hiányzik az ilyen emberek nagy részéből. Sokan még fenyegetőznek is azzal, hogy öngyilkosságot hajtanak végre, ha valami nem úgy sikerül, ahogy ők szeretnék. Persze nem mindig gondolják komolyan, de így próbálják felhívni a figyelmet, hogy nekik szeretetre van szükségük, hogy ők már nagyon egyedül érzik magukat. Szánalmas tett, de ők ezt nem mindig tudják felfogni, hiszen csak segítséget akarnak, megértést.
Sokuknak jelen lehetnek úgynevezett disszociatív tünetek is. Gondolhatja azt, hogy üldözik, elkülönül magától, vagy úgy érzi, mintha lebegne. Nem hosszú történések ezek, de kissé megviselőek, bár talán ez az egészben a legjobb, hiszen a lebegés egyfajta nyugodtság-érzettel jár, ami kicsit megkönnyíti, az egyébként nagyon ideges lelkiállapotban lévő lelket.
Sűrűn éreznek a borderline emberek ürességet, magányosságot. Sokszor az egyedüllét annyira megkeseríti életüket, hogy teljesen üresnek érzik magukat (sokszor ebből indulhat a lebegés érzése). Sűrűn szoronganak, általában kiközösítettek, és magukra hagyatkoznak, hiszen nem találják helyüket a világban, sokszor már azt sem tudják, hogy kik is ők valójában.
Nagyon jellemző tényező még, hogy az ilyen emberek általában minden apróságot felfújnak, és teljesen másképpen élnek meg, mint egy átlagos ember. Jobban kell vigyázni a lelkükre, sokkal több törődést, figyelmet, szeretetet, biztatást, dicséretet és megértést igényelnek. A legtöbbjüknek az önbizalma elég hiányos, ezért a negatív szavak nagyon le tudják rombolni, és rengeteg pozitív szónak kell elhangoznia róla ahhoz, hogy azok a rosszak egyensúlyba kerülhessenek, és a fejében megindulhasson valamiféle önbizalom-fejlődés.
Úgy gondolom, hogy keveset mondtam róla, hiszen ezt hosszú oldalakon keresztül lehetne fejtegetni. Nagyon összetett, és igencsak bonyolult személyiségzavarról van szó. Lehet ez gyengébb, vagy erősebb jellegű is, de mindenféle módon megnehezíti az ezzel kapcsolatba lépők életét. Sajnos még nehezen ismerik fel, szóval a tinédzser korosztálynál inkább „kinőhető hiszti”ként emlegetik, hiszen 18 éves kor alatt egyébként sem mondhatják valakire azt, hogy ilyen állapotban van.
Szerintem nehéz lehet magával a Borderline-nal együtt élni, de egy olyan embernek sem egyszerű, aki egy ilyen zavarral küzdő emberrel él együtt. Mindegyikőjüknek nehéz ez, és rengeteg megértésre, és beszélgetésre van szükség ahhoz, hogy alkalmazkodni tudjanak a másik életéhez, és tudják értékelni a jó dolgokat, még az ilyen nehéz helyzetben is. Nem olyan ez, ami csak úgy elmúlik egyik napról a másikra, hiszen általában csak hosszú-hosszú terápiákkal, foglalkozásokkal lehet ezeken a tüneteken javítani, viszont eltűnni sosem fognak.
Az ilyen embereket mindenképpen támogatni kell, és megérteni a helyzetüket. Bele kell élnünk magunkat abba, hogy vajon ők mit érezhetnek, mit gondolhatnak. Nagyon nehéz, hiszen sok figyelmet, és a büszkeségünk teljes feladását igényli, viszont szerintem megérheti. Egy Borderline az érzékenységével nem csak rosszat, de jót is tud okozni, hiszen nagyon tud szeretni, hűséges, ragaszkodó, és milliónyi jó tulajdonsága akad még. Talán angyaloknak nevezném őket, akik szárnyaikat valahol elhagyták, és egy kis „hiba” esett a rendszerükbe, hiszen ők éreznek, a mai világgal ellentétben. Értékelik a jó dolgokat, és sokat akarnak adni. Sokszor még a világot is jobbá akarják tenni (ami persze lehetetlen, de a szándék megvan). Összegezve azt mondanám, hogy köztük is vannak jobbak, rosszabbak, de mégis értékes személyiségek. Nem sokan bírnák ki azokat a tüneteket, amikkel ők naponta megküzdenek. Akármennyire is akarnak időnként meghalni, valójában nagyon erős személyiségek, hiszen legtöbbjük képes ellenállni a halál vágyának, és küzd az életben, kitart.
Sűrűn foglalkozom hasonló témákkal, hiszen nagyon közel állnak hozzám. A Borderline pedig kifejezetten érdekes, és összetett dolog. Túl keveset foglalkoznak mostanában az emberek hogylétével, és a lelki állapotukkal. Szerintem egy egyénnek nem csak a tudása a fontos, hanem a lelki állapota, illetve a világról alkotott képe is. Sajnos a mai világban egyre kevesebb az érzelem, és a megértés. Ezen rengeteget kellene változtatnunk, hogy sokkal kevesebb negatív esemény történjen a világban."

2016. október 27., csütörtök

Változékony


Ez az októberi hónap nagyon nem az enyém. Ez a munkaügyis kálvária folytatódott tovább múlt héten. 17-én mentem vissza a központba, vittem magammal az üzemorvostól kapott papírt, ami szerint "nem foglalkoztatható" vagyok. Már ott voltam az ügyintézőnél, amikor kiderült, hogy nincsen nálam a személyim és a lakcímkártyám, mert amikor a kórházban mentem vizsgálatról vizsgálatra, az egyik doki Sanyi kezébe nyomta az iratokat, és nála felejtődtek. Én meg abban a tudatban voltam, hogy nálam vannak, mint mindig. Így persze nem tudtunk ügyet intézni, az iratok hiányában visszarendeltek péntekre. Kibuktam, zokogva hívtam fel Sanyit, mert totál lepergett az életem, irtó kínos volt, ahogy ott pánikolva kerestem a kártyákat, azt hittem, elhagytam őket valahol, a kórházban vagy az üzemorvosnál. Aztán kiderült, hogy Sanyinál maradtak, legalább iratpótlással nem kellett szórakozni, mert megvoltak a kártyák, nála.
Pénteken visszamentem, és akkor nagy kegyesen közölték, hogy amúgy töröltek az állományból, mert új jogszabály van, és munkaképtelen embereken ők nem tudnak segíteni, ezért innentől kezdve azt a kevés támogatást sem kapom. Nem is amiatt a 22 ezer forint miatt buktam ki, mint inkább amiatt, hogy így nem lesz érvényes a tb-m, ami meg kellene a kezelésekhez, és egyébként is, rohadtul besokalltam attól, hogy ide-oda ráncigálnak, és sehol nincs segítség a magamfajtáknak.
Úgyhogy Sanyival úgy döntöttünk, hogy nekimegyünk a leszázalékolásnak. Nem lesz egyszerű és gyors az sem...
A hangulatom most valami iszonyatosan változékony. Megint durvulnak a rémálmaim, rosszul alszom, könnyen sírva fakadok, és nem bírok emberek közé menni. A keddi nap jól sikerült, Peti barátom csinált a zenei oldalamhoz fotósorozatot, és videoklipet is rögtönöztünk. Az nagyon feldobott, minden jól sikerült. Tegnap találkoztam egy netes ismerőssel is, jól éreztem magam vele.
De ma megint nagyon rossz hangulatban ébredtem, képtelen vagyok kimenni a lakásból, nincs erőm énekelni, félelmeim vannak. Megnéztem egy filmet, ami még pluszban megríkatott. Láttam már régebben párszor (Félhomály), főleg azért raktam be, mert az egyik "szerelmem", Hans Matheson játszik benne. De ahogy elnéztem őt meg a főszereplőt, olyan szeretethiány tört rám. Keveset vagyunk együtt Sanyival, most minden szerencsétlenül jött ki, október első felét végigbetegeskedtem, aztán Sanyinak jött az ügyelet. A film végén, amikor a nő egyedül ül a padon, és szól alatta a szép zene, végképp megtörtem. Mintha csak én ülnék ott egymagamban.
Annyira szeretnék visszatalálni az erősebbik énemhez, aki hónapokig voltam. Nem értem, mi történik velem, miért vagyok ennyire rosszul, mi a fene ez az egész, de már nagyon elegem van.

2016. október 16., vasárnap

Nehézkes hét

Nos, elég húzós hét áll mögöttem. A hétfőről már meséltem a legutóbbi videómban. Kedden iszonyatosan erős hasfájások és hányinger tört rám, egész nap az ágyat nyomtam, még ülni sem tudtam. Szerda reggel Sanyi eltámogatott Békásmegyerre a háziorvosomhoz. Mivel a fájdalom addigra áthúzódott a jobb oldalra, vakbélgyanú miatt továbbküldött a sebészetre, onnan pedig a Margit kórházba kellett továbbmennünk. Kivizsgáltak, csináltak röntgent, hasi ultrahangot, megnézett egy nőgyógyász, végül - szokás szerint - nem találtak semmit. Szóval valószínűleg vagy pszichés volt megint, vagy a vírus levezetője, ami az előző hetekben lappangott bennem. Az orvos azért bent akart tartani megfigyelésre, merthogy a vakbélgyulladást nehéz kimutatni, és mi van, ha mégis kezdődő gyulladásról van szó, de borzasztó rosszul viselem a bezártságot és a kórházakat, úgyhogy saját felelősségre eljöttem. Egyébként is mindig ez van. Gyerekkorom óta hasfájós vagyok, vittek már kórházba vakbélgyanúval, epekő-gyanúval, vesebetegség gyanúval, de sosem találtak semmilyen szervi okot a fájdalmakra. Valószínűleg a hétfői nagy adag idegeskedés hozadéka volt a dolog.
Csütörtökre már visszaszorult a fájás. Mentem pszichológushoz, bőgtem egy sort, de most ő sem tudott velem mit kezdeni, neki is kicsit rossz napja volt, ráadásul csak háromnegyed órája volt rám, mert mennie kellett valamilyen ülésre. Jövő péntekre van hozzá a következő időpontom, remélhetőleg akkor már nyugisabban el tudunk beszélgetni, és kihámozni a baj forrását.

Igaz, hogy mostanában sajnos kissé visszaestem, de már nem olyan mélyre, mint régen. Annyi a különbség, hogy nem utálom magam.
Pénteken kicsit el tudtam mélyedni az alkotásban, felvettem két új dalt, az nagyon jó volt. Hétvégén meg elvoltunk Sanyival, tegnap este kicsit feszült voltam, talán akkor adtam ki a maradék ideget magamból.

2016. október 3., hétfő

Három éve együtt



Nagyon kellett már ez a hétvége. Volt egy elég nyűgös és szomorkás időszakom az elmúlt egy-két hétben, bekaptam egy vírust, napokon át nem láttam senkit Sanyin kívül - őt is csak esténként, amikor hullafáradtan hazaesett, és már szinte semmihez nem volt energiája. Mivel főleg a torkomra ment rá a vírus, ezért énekelni sem tudtam, ami frusztrált, mert három új zenét is felvettem, már csak az ének hiányzott hozzájuk. Szerda este durván kiborultam, rég voltam ilyen rosszul, az az üvöltve sírós dühroham. :(
Csütörtökön anyu meglátogatott, velem volt szinte egész nap, kaptam tőle vigasztaló Barbie babát is. Jót tett a látogatása, sokat beszélgettünk meg nevettünk, irtó jólesett. A péntek megint egy idegőrlő nap volt. A lakást ellepték a legyek, viszont féltem kinyitni az ablakot, mert a külső üvegén pedig poloskák másztak. Bogárfóbiám van, ha egy-egy poloska felbukkan, azzal még elbánok, van egy erre a célra befogott kis dobozunk, aminek segítségével kitessékelem. De ha már hat-hét figyel az ablakon, meg kettőt lépek és belefutok (mert ugye most invázió van), olyankor már a sírógörcs és a sikítófrász kerülget. Ráadásul Sanyi nagyon későn ért haza, meg sem tudta előre mondani, mikor végez, mert a munkahelyén az október elseje gázévváltás, fontos esemény, amit sok munka előkészíteni. Szóval itt remegtem egyedül a lakásban, a legyek is megőrjítettek, aludni sem tudtam tőlük, grrr. Végül Sanyi vállalta, hogy ha kinyitjuk az ablakokat, kizavarja a bogarakat, így megoldottuk.

Még szombat reggel is nagyon megtépázottnak éreztem magam, de amint megérkeztünk Parádfürdőre, minden nyűgösségem elszállt. Egy wellness hotelbe foglaltunk szállást, szombati érkezéssel és hétfői távozással, hogy így ünnepeljük meg kapcsolatunk harmadik évfordulóját. Szavakkal nem tudom elmondani, milyen gyönyörű az a hely. Utoljára talán Harkány nyűgözött le ennyire. A szállodát parkok, gyönyörű fák és hegyek övezték, a csörgedező patak fölött kis hidak voltak. Csak megbűvölten néztem az őszi színekbe öltözött parkot, és nem győztem fotózni. Vacsoraidőig kint sétáltunk, aztán belakmároztunk, a reggeli és a vacsora svédasztalos volt. :)
Bár az évforduló maga vasárnap, 2-án volt, úgy döntöttünk, az ajándékokat szombaton adjuk át egymásnak. Azt hiszem, elmondhatom, hogy mindkét fél részéről telitalálat volt, amit kapott.
Sanyi egy 2017-es zsebnaptárral lepett meg, amit saját maga dobott fel személyes, ránk jellemző dolgokkal. A fontos dátumokat külön kiemelte mókusos-vidrás képekkel, cuki üzeneteket írt ide-oda, szóval valami hihetetlenül édes lett. :)


Én megszereztem Sanyinak két kedvenc Pokémonját figurában (mert újabban rákaptunk a közös Pokémon sorozatnézésre), és lerajzoltam neki egy nagy lapra az eddigi három évünk emlékezetes momentumait. Nagyon örült nekik :)




A vasárnapunk is hihetetlenül jól telt, nagyon sok mindenre sort kerítettünk. Kipróbáltuk a wellness-részleget, imádtam! Volt jacuzzi, ülőmedence, úszómedence, sóbarlang (meg persze szauna is, de azt utálom, oda csak Sanyi ment). Olyan jó volt csak ülni a vízben, hátradőlve, lehunyt szemmel lazítani, nem görcsölni semmin. Sanyival is annyira visszataláltunk egymáshoz - nem mintha olyan durván eltávolodtunk volna, csak mostanában kevés időnk és energiánk volt a másikra, és ez picit megviselt. De most felszabadultan bolondoztunk a medencében, sokat nevettünk és poénkodtunk, meg mindenféle komolyabb dologról is elbeszélgettünk. Például most mindketten rákaptunk a Duolingóra, ő németet kezdett el tanulni rajta, én lengyelt. Ezzel kapcsolatban is csomót beszélgettünk meg elmélkedtünk, melyik szó hogyan jöhetett, illetve próbálgattuk a friss nyelvtudást, ki milyen mondatot tud már egészben elmondani. Ping-pongoztunk is, hát mókás volt, mert tizenegynéhány éve nem játszottam ping-pongot :D Nagyon élveztem!
Voltak irtó cuki cicák is a környéken, az egyik még azt is hagyta, hogy kézbe vegyük. :)

Vasárnap este felavattunk egy új társasjátékot, amit még odafelé vettünk féláron. Party Alias a neve, szókörülíró játék, nagyon jó.
Hétfőn, vagyis ma reggel még pancsoltunk kicsit, aztán jöttünk haza.

Számomra az évfordulók mindig fontosak voltak. Egy kapcsolat fenntartásáét tenni, dolgozni kell, mindkét félnek. Ilyenkor pedig meg lehet pihenni, együtt ünnepelni, lazítani, megemlékezni kicsit a magunk mögött hagyott évről, látni, honnan hová fejlődtünk ezalatt.

Amikor ma délután járkáltam a lakásban, azt vettem észre, hogy Sanyi tekintete elréved valahova, és mosolyog. Azt hittem, kiszúrt valami jópofát, vagy épp egy hülye viccen töri a fejét, de azt felelte, "csak jó a kedvem!"
És ez zene volt füleimnek. :) <3

2016. szeptember 19., hétfő

Barátok közt



Szombaton nagyon feltöltődtem. Ricsi barátunknak ünnepeltük a születésnapját, és mi adtuk hozzá Sanyival a helyszínt. Aminek már alapból örültem, az az volt, hogy beöltözős partit tartottunk. Én régen is szerettem a farsangot meg a jelmezbálokat. Mi voltunk a Rakéta csapat a Pokémonból, heteken át izgatottan rakosgattuk össze a jelmezt, és nagyon vártuk a többiek reakcióját, ami 100 százalékosan pozitív volt.
Tízen gyűltünk össze, István hozott fénytechnikát, Ricsi összeválogatott egy csomó zenét vegyesen, volt sok kaja és pia. Több mindenre rádöbbentem az este folyamán. Például, hogy mennyire hiányoztak már a barátaim. Az elmúlt hetekben begubóztam, plusz nyáron mindenki mindenfelé ment, emellett a melók miatt is nehéz összeegyeztetni egy találkozót. Idejét sem tudom, mikor volt utoljára, hogy ennyien összegyűltünk. Pezsgett az egész csapat, nevettünk, beszélgettünk, mindenki vicces jelmezben feszített. Olyan ember is jött, akiről úgy tudtuk, nem ér rá, és amikor beállított, hatalmas ujjongással fogadtuk. Tényleg mindenki itt volt, aki csak számított!
Aztán egyszer csak elkezdtünk táncolni. Iszonyú régen buliztam ilyen felszabadultan. A szobából hirtelen diszkó lett, felcsendültek a '80-as, '90-es évek örökzöldjei, amiket teli torokból üvöltöttünk, miközben ugráltunk és ráztuk magunkat. Sanyi felöntött a garatra, és mintha 5-10 évet fiatalodott volna. Volt, hogy csak álltam, és megbűvölten néztem, ahogy önfeledten táncol. Nem egy megfáradt, munkától összegyűrt férfi volt, hanem egy bulizó, fiatal srác, aki végre kiengedi a fáradt gőzt.
És én is, ledobtam magamról valamit, ami hosszú heteken át a vállamon ült. Éreztem a többiek jelenlétét, azt, hogy összetartozunk, a zene lüktető erejét, az ismerős dallamokat, a szeretetet és a vidámságot. Úgy buliztam, mint egy normális huszonéves lány. Valahogy annyira egyben volt az egész, sokkal, de sokkal jobban sikerült, mint amire számítottam. Két olyan ember volt a bulin, akiket annyira nem ismerek, inkább az ünnepelt barátai, de még velük is tök jól éreztem magam, megtaláltam velük a közös hangot, nevettem a vicceiken, örültünk egymásnak.
Azóta is a hatása alatt állok. Nagyon-nagyon köszönöm Ricsinek, amiért megszervezte nekünk ezt az élményt, és mindenki másnak is, aki a jelenlétével hozzájárult. Szeretlek titeket!

2016. szeptember 14., szerda

Begubózva, fáradtan

Nemrég csináltam egy videót a Határeset youtube-csatornájára, ahol az alvászavaromról beszéltem. Azóta talán egy fokkal javult a dolog, de még mindig nem az igazi. Rendszertelenül alszom, fáradt és nyomott vagyok. Van egy csomó ihletem meg ötletem íráshoz, de a fáradtság meg a leszívó dögmeleg miatt nehezen jutok el oda, hogy nekiüljek ezeknek. Nagyon várom már a lehűlést.
Az elmúlt hetekben kicsit befelé fordultam. Szeretném visszakapni a kiegyensúlyozott kedélyállapotomat, de mostanában nem olyan jó.
A házimunkával viszont egyre jobban haladok, és nem szórom el a pénzt nasira meg gyorskajákra - igyekszem sűrűbben főzni, vagy legalábbis előre gondolkodni kajaügyben, hogy ne az utolsó percben kapkodva döntsem el, mit egyek. Sanyival megbeszéltük, hogy jövő hétvégén jól rendbe rakjuk az egész lakást, és utána már könnyebb lesz a szinten tartás.
Most nem tudok többet írni, mert a mai nap is nagyon sokat kivett belőlem, de legközelebb igyekszem hosszabban fogalmazni.

2016. augusztus 21., vasárnap

Töltés

Nemrég eszméltem rá, hogy már több mint egy hónapja nem írtam bejegyzést. Igazság szerint kissé kifogytam az erőmből, talán emiatt is bambulhattam el a blogról. Június vége óta nagyon zavaros időszakot éltünk meg - akkor volt az az eset, hogy Sanyi szakítani akart velem (erről bővebben ebben a videóban beszéltem, több szót nem is szánnék rá). Ezután nem is nagyon volt alkalmunk egymással foglalkozni, mert egyrészt heteken át azon ment az agyalás, költözzünk-e új albérletbe vagy ne, mivel a jelenleginek augusztus elején volt a szerződéshosszabbítása, és a főbérlő emelt az áron. Közben Sanyinak becsúszott a havonta esedékes ügyelet, ami csak még jobban leszívta őt, és nagyon elfáradt idegileg. Köztünk azonban alapvető különbség, hogy ha én vagyok rossz passzban, akkor nagyon igénylem a társaságát, míg ha ő nincs jól, olyankor egyedül szeretne lenni. Ezért el kellett fogadnom, hogy Sanyi most nincs velem, félrevonul, töltődik. Megértettem és elfogadtam, de természetesen nagyon hiányzott. Hülye egy érzés, hogy ott van velem, de mégsem.
Így hát magamból töltekeztem, kerestem a kisebb-nagyobb sikerélményeket, igyekeztem rendben tartani a lakást, alkottam, elkezdtem játszani a Pokemon Go-val, ennek köszönhetően pedig nagyokat sétáltam. Szerettem volna, ha Sanyi végre gyakorlatban is látja, hogy tényleg jobban vagyok, és lehet rám támaszkodni.
Egy idő után azonban egyre gyakrabban éreztem magam rosszul. Először csak letudtam azzal, hogy biztos az időjárás, biztos ma bal lábbal keltem, de elmúlik... nem múlt el, sőt, egyre rosszabbodott a helyzet. Valahogy sehol sem találtam a helyemet. Akik nagyon közel állnak hozzám (jelen esetben Sanyi, anyukám, öcsi), ők szintén sokszor voltak rossz passzban, és én annyira szerettem volna bizonyítani a jobban létemet, annyira igyekeztem segíteni nekik, hogy mindeközben megfeledkeztem önmagamról. Mindenkit magam elé helyeztem, a saját igényeim pedig hátrasorolódtak. Aztán persze, hogy kimerültem a végére.
Augusztus 10-től 14-ig kiruccantunk Sanyival, öcsimmel és Ricsivel egy kempingezős nyaralásra, mint tavaly. Mindenki nagy elvárásokkal indult neki, hogy jaj de jó lesz, itt majd mindenki feltöltődik, ez az út maga lesz a megváltás fáradt idegeinknek. Nem tudom, a többiek hogy voltak vele - Sanyin érezhető és szinte kézzelfogható volt a pihenés eredménye, kisimultabb és nyugodtabb lett -, de engem ez a nyaralás is nagyon megterhelt. Itt is ugyanaz történt, amit fentebb írtam: mindenki másnak az igényeit önmagam elé helyeztem, és így nem volt az igazi a dolog. Próbáltam kihozni magamból, amit lehetett, de a végére már tényleg nagyon elég volt mindenből. Aztán amikor hazajöttünk, Sanyival próbáltunk több időt együtt tölteni. Szerdán visszament dolgozni, nekem pedig a szerda-csütörtök ügyintézésből állt, mert most vizsgálják felül a segélyemet, hogy hosszabbítanak-e újabb egy évre, és ide-oda kellett mennem. Kényelmi szempontból szerdán Békásmegyeren aludtam a családnál, de valahogy ott sem éreztem jól magam - nem miattuk, hanem valahogy önmagamban nem találtam a helyemet, és egyre feszültebbé váltam. Aztán csütörtök este, amikor már itthon voltam Sanyival, jött egy utolsó csepp a pohárba - egy gyerekkori eseménysorozat rossz emléke csapódott az arcomba egy ártatlan sorozatnézés közben. Ott szakadt el a cérna. Zokogni kezdtem, vigasztalhatatlanul, órákon át. Iszonyatosan rosszul lettem, zsibbadt a fejem, hányingerem volt és remegett mindenem. Sanyi szorosan ölelt, és igyekezett lenyugtatni.
Még pénteken a nap első felében is többször eltört a mécses. Aztán feljött hozzám a szintén rosszkedvű öcsi, és együtt lazultunk, ami viszont tök jó volt. Zenét hallgattunk, nosztalgiáztunk, beszélgettünk egy sort. Szombaton, vagyis tegnap Sanyival elmentünk a Cat Caféba, és remekül éreztük magunkat. Cicákat simogattunk, ittunk finomakat, és jókat játszottunk az ottani játékokkal. Este ihletet kaptam, belekezdtem egy új írásba is. Most Sanyi tesz-vesz a lakásban, én meg netezek, aztán kicsit helyre rázom a szobámat.

Most hosszú idő után a holnap lesz végre az a nap, amikor egyedül leszek egy ideig, és jut idő magamra. Szeretném rendes hangerőn hallgatni a saját dalaimat (tudom, ez nagyképűen hangzik, de nálam ez is egyfajta töltődés, hogy visszahallgatom a kész számokat, tudatosítva magamban, hogy igen, ezt is egyedül hoztam létre), közben elpöfékelni egy vízipipát, felvenni egy új számot, folytatni az írást, esetleg tenni egy sétát a környéken. Szeretnék feltöltődni, odafigyelni magamra, az igényeimre, foglalkozni a hobbijaimmal. Az az igazság, hogy napok óta ezt várom. Egy barátom szeretett volna holnap meglátogatni, de neki is elmagyaráztam a fentieket. Ha rábólintok a találkozásra, akkor egyrészről nem tudtam volna rendesen odafigyelni rá, másrészt csak rosszabbul lennék attól, hogy megint nem haladtam a saját dolgaimmal.

Szóval ez van most - nincs komoly baj, csak lemerült az elem, és ideje nekem is feltöltődni.

2016. július 14., csütörtök

Barátnő

A minap néztem egy filmet, amelynek egyik jelenetében a főhősnőt egyetlen barátnője szedi össze mélypontjáról. Nem engedte eltűnni a mélyben, kaját vitt neki, magához ölelte, amikor zokogott, majd segített neki rendbe tenni a lakást. Akkor elsírtam magam.

Vannak barátaim - fiúk és lányok is, de azért fiúk jóval nagyobb számban. Azt hiszem, többször is említettem már, hogy a lányok felé nagyon nehezen nyitok, mert rengeteg rossz tapasztalatot gyűjtöttem ezzel kapcsolatban. Nagyon kevés lánybarátom van, és ők is inkább a maguk életét élik jelenleg, ami teljesen normális és természetes. Ugyanúgy a barátaimnak tartom őket, de sajnos nem ápolunk napi kapcsolatot.
Bár tudatosan sosem hiányoltam, hogy legyen egy viszonylag napi szintű barátnőm, de azért éreztem valami kis rést a lelkemen. Félreértés ne essék, a fiúbarátaimat is nagyon-nagyon szeretem, tűzbe tenném értük a kezem, de nyilván más egy fiúval lelkizni, és más egy lánnyal.

Ma nagyon rossz napom volt egy rémálom miatt. Írtam már, hogy egy-egy lidérc mennyire tönkre tudja tenni a hangulatomat. Most egy kutyus szenvedéséről álmodtam, ami ezerszer rosszabb, mint a gyilkolós-véres rémálmok. Egész nap sírdogáltam és meg voltam borulva érzelmileg.
Egy korábbi bejegyzésemben említettem Eszter barátnőmet, akivel mostanában egyre közelebb kerülünk egymáshoz. Vele mára volt lebeszélve, hogy felugrik hozzám, úgyhogy a legjobbkor jött. Először lelkiztünk egy sort. Aztán felajánlotta, hogy elkészíti nekem azt a zacskós kaját, ami már egy ideje ott kallódott a szobában, arra várva, hogy megcsináljam, csak mindig halogattam. Bár korábban úgy éreztem, ma használhatatlan leszek, de amikor főzőcskézni kezdett, motivációt kapva nekiálltam mosogatni - szóval egyszer csak ott tettünk-vettünk az apró konyhában, és közben a kedvenc zenekaromat hallgattuk.
Utána döbbenten beszéltünk arról, hogy az ilyesmi eddig mindkettőnk életéből mennyire kimaradt, és milyen vicces, hogy így a harminc felé közelítve ismerjük meg a barátnőzés csínját-bínját. Merthogy ő is inkább a fiúkkal jön ki.
Együtt töltöttük a nap második felét, volt benne sok-sok beszélgetés, hasznos konyhai teendők, közös kajálás, játék. És így, ezeket megtapasztalva jöttem csak rá, mennyire hiányzott ez eddig az életemből.
Nem tudom, mennyire sikerült jól megfogalmaznom a dolgokat, kicsit csapongónak érzem, de remélem, a lényeg átjön belőle.

2016. június 26., vasárnap

Zavaros hétvége

Nagyon egyszer fent-egyszer lent hangulatom volt tegnap, ami azért jött ki rosszul, mert épp mentünk meglátogatni Sanyi családját. Ők eddig Egerben éltek, nemrég költöztek Mórra, most jártam ott először. Amíg utaztunk, jól voltam, de ahogy leszálltunk a buszról, elkapott a semmiből egy sírógörcs. Nem igazán tudom, mi lehetett ennek az oka, csak tippjeim vannak. Késik a havibajom, lehet, hogy a hormonok terén is meg vagyok kergülve. A másik, amire tippelek, és Sanyi is inkább ezt támasztotta alá: sajnos a családja eddig még szinte csak rossz állapotomban látott. Eleve viszonylag sokáig tartott, mire megtudták, hogy mi a bajom, Sanyi a megfelelő alkalomra várt, amikor elmondhatja nekik. Aztán amikor megtudták, akkor sem értették igazán, és egy ideig szkeptikusak is voltak. De azért ennek ellenére a maguk módján igyekeznek elfogadni a dolgot, és kedvesek hozzám. Tegnap lehet, hogy a berögzült félelmek miatt sírtam el magam, még nem igazán sikerült feloldódnom a társaságukban - nagyon édes emberek, csak egyrészt ritkán találkozunk, másrészt félek, hogy titokban rossz véleménnyel vannak rólam a külső szemlélő számára érthetetlen tüneteim miatt.

A sírás aztán hamar elmúlt, felfedeztük a környéket Sanyival, ettünk egy-egy fagyit, sétálgattunk. Mór gyönyörű hely, letisztult, csendes, kedvesek az emberek. Találtunk egy hangulatos játszóteret, ahol csináltunk nagyon szép képeket, és ez felvidított. Aztán indultunk a családhoz.
Itt ért a következő negatív hangulathullám. A ház, amit vettek, sok-sok felújításra szorul, bőven van még vele munka. Ahogy végigvezettek minket a helyiségben, rohamosan zuhant a kedvem lefelé. A kopár ház, annak hideg és nyers légköre az apai nagyszüleim otthonára emlékeztetett, ahol mindig is rosszul éreztem magam. Pontosan az az érzés lengett körbe. És a tervek szerint nekünk ott kellett volna aludnunk. Félrehívtam Sanyit, és a könnyeimmel küszködve elmondtam neki, mi játszódik le bennem, és hogy én itt biztosan nem fogok tudni éjszakázni. Megbeszéltük, hogy hazamegyünk. Ám amikor előterjesztettük a családnak a dolgot, és elmagyaráztuk, miért döntöttünk így, azt javasolták, mi lenne, ha keresnénk éjjelre egy szállót a közelben - így nem kellene ott éjszakáznunk, de haza sem kell rohanni. Mivel már alapból szégyelltem magam a variálásért, meg azért, hogy ilyen helyzetbe hozom Sanyit, nem mertem ellenkezni. Pedig szívesebben aludtam volna a saját helyemen, itthon, de azért rábólintottam az ötletre.
Később Sanyi és az apukája belemélyedtek egy politikai vitába, ami engem elég kényelmetlenül érintett, és zavart is, ezért kimentem a kert hátuljába egy jegyzetfüzettel és egy tollal. Jó volt hallgatni a tücsökciripelést, a nyugodt, csendes estét, és írogatni. Akkor úgy éreztem, ezt jól oldottam meg, és Sanyi is egyetértett.

Ezután felkerekedtünk, és elindultunk a szálláshely felé. Útközben belefutottunk egy koncert végébe, ahol Tompos Kátya énekelt. Nagyon szeretem őt, úgyhogy megkörnyékeztem, és csináltunk közös fotót. A séta is hangulatos volt, bár már nagyon görcsölt a hasam, mert korábban nem mertem a kopár, csöpögő wc-t használni. Megérkeztünk a turistaházba. A szoba tele volt pókokkal, amiről megint Piliscsaba jutott eszembe... Sanyi gyorsan eltüntette őket, és már csak arra vágytam, hogy kialhassam ezt a feszültséggel teli napot, amikor jött az újabb pofon: nem hozta el az esti gyógyszereimet... (a legutolsó túladagolásom óta Sanyi adja nekem ezeket a bogyókat)
Márpedig ha nem veszem be az esti gyógyszereket, akkor nem tudok elaludni, idegen helyen főleg nem. Májusban egyszer Békásmegyeren éjszakáztam, és akkor sem voltak nálam a gyógyszerek, egész éjjel forgolódtam, pedig az a régi otthonom.
Na, itt szakadt el a cérna. Olyan érzésem volt, mintha egész álló nap húzták volna az idegeimet, tesztelve, meddig bírom. Hát, eddig. Újabb sírógörcs, aznap talán a harmadik... Sanyi alig bírt lenyugtatni. Csak azt tudtam hajtogatni, hogy haza akarok menni, haza akarok menni... Az volt az eredeti terv, hogy reggel visszamegyünk a szüleihez, de ez így módosult, Sanyi kinézett egy 5:20-kor induló buszt. Aztán szegénynek még vissza is kellett mennie a kalapomért, mert mániákusan ragaszkodtam hozzá, hogy nem akarom Móron hagyni, hiszen ki tudja, legközelebb mikor tudnánk átvenni. (mivel az volt a terv, hogy a szállón éjszakázás után visszamegyünk, ezért hagytam ott a kalapot)
Bele sem merek gondolni, mit gondol most a családja rólam...

Virrasztós, feszültségekkel teli éjjelünk/hajnalunk volt, talán két órát aludtunk, aztán elindultunk a buszpályaudvar felé. Közben eleredt az eső is. Reggel hét óra után nem sokkal értünk haza, aztán mindketten kidőltünk.

Szóval húzós egy nap volt... tele viszontagságos érzésekkel, hiszen sokat sírtam, sok rémkép üldözött, viszont a várost gyönyörűnek találtam, és voltak azért szép pillanataink is. Félek, hogy megbántottam Sanyi családját - bár igyekeztek megértően közelíteni a kérdéshez - és utálom, hogy miattam így átvariálódott minden. De már olyan régóta jól voltam, egyszerűen nem számítottam arra, hogy ilyen rossz érzések fognak elkapni.

Most már mindegy. Azért olyan jó lenne, ha végre Sanyi családja is látna engem erősebb állapotomban... :(

2016. június 17., péntek

Alkotás

Utálom ezt az időjárást, mert nagyon megnyom és elálmosít. Ezt leszámítva amúgy jól vagyok. Sokat alkottam a héten, írtam egy-két szösszenetet az egyik írásomhoz, meg évekkel ezelőtt megkezdett dalszövegeket fejeztem be. Mocorog bennem némi ihlet az egyik félbehagyott albumkoncepciómhoz is. A dalaimat ugyanis koncepciók alapján rendezem el, albumterveket találok ki valamilyen témával vagy történettel, és eszerint születnek a számok. Aztán amelyikhez éppen ihletem van, ahhoz írok. A már említett albumkoncepciót még nyolc-tíz éve kezdtem el, öt szám után azonban félbehagytam, és már attól tartottam, hogy soha többé nem lesz ahhoz ihletem. A héten azonban befejeztem hozzá egy félkész dalt, és írtam egy vadonatújat is. Talán most jött el az ideje, hogy foglalkozzak vele.
Egyik nap - azt hiszem, kedden - reggeltől estig belemélyedtem az alkotói világomba, és ez csodás érzés volt. Korábbi írásaimat olvastam vissza, írtam és rögzítettem két új dalt, ki sem látszottam a műveimből. :) Annyira szeretem az ilyen napokat! Tudom, hogy nem tökéletesek, amiket gyártok, de az enyéim, szívvel-lélekkel a sajátjaim, egy-egy darab a kis világomból.
Az írásaimról is gyakran gondolom azt, hogy erőltetettek, de most, hogy visszaolvastam őket, egyáltalán nem éreztem így.
Mostanában egyébként egyre sűrűbben csinálom, hogy estefelé, amikor már kezd sötétedni, gyújtok egy mécsest, elhelyezkedem a kanapén, ölembe veszem a laptopot, és így lazulok. :)


Múlt hétvégén voltunk párommal a Főzdefeszten is. Először szombaton indultunk neki, de azt elmosta az eső, vasárnap azonban szerencsénk volt. Minden évben nagyon fontos nekünk ez a program, hiszen annak idején az első randevúnkat is Főzdefeszten töltöttük. :) <3

2016. június 8., szerda

Derékfájás

Sajnos már hetek óta szenvedek vele. Mivel derékbeteg vagyok, ezért nem újdonság számomra, ha fáj, de általában egy kis pihentetés után elmúlt. Most azonban nagyon nem akar szűnni. Fáj minden mozdulat, nem tudok lehajolni, nehézkesen fordulok át az ágyban a másik oldalamra, ésatöbbi. Tegnap kimentem Békásmegyerre orvoshoz, kaptam beutalót az ortopédiára, és felhívtam őket időpontért. Július 4-ére kaptam. Addig kell valahogy kihúznom :S Nem örülök, hogy majdnem egy hónapot várnom kell, de lehetne rosszabb is.
Most is nagyon fáj, és emiatt dühös vagyok, mert utálom ezt a rozogaságot, meg azt, hogy emiatt a házimunkákkal sem haladok, hiszen minden mozdulat kész kínszenvedés. Emiatt mostanság sokszor rossz a kedvem, de tegnap és ma is volt mi felvidítson. Tegnap anyuval orvos után bementünk egy DM-be, amit nemrég nyitottak újra egy kisebb tatarozás után. Egy fiatal lány ajándék sminkelést vállalt, anyu rögtön élt a dologgal, végül én is, mert kíváncsi voltam, mit hoz ki az ábrázatomból a hölgyemény. Tudni kell, hogy én szinte sosem sminkelem magam, ha mégis, az kimerül abban, hogy fekete szemceruzával kihúzom a szememet. Ezúttal viszont mindenféle cucc felkerült az arcomra, a lány kb. negyed órán át dolgozott rajta, követni sem tudtam, épp mit ken fel rám. De a végeredmény meglepően jó lett. Természetes, visszafogott sminket kértem, és azt is kaptam, a sok felkent cucc ellenére szolid, visszafogott ábrázatom lett, viszont a szememet gyönyörűen kiemelte. Alig ismertem magamra. Aztán ha már ott voltam, megleptem magam néhány új körömlakkal, amik közül kettőt fel is avattunk később anyuval. Még nevettünk is, hogy egészen nőcissé váltam a nap végére. :D

Miután elpanaszoltam anyunak, hogy mennyire nem tudok haladni a lakással a derekam miatt, felajánlotta, hogy ma átjön, és takarít egy sort. Rendbe tettük a szobámat, már ráfért, és most nagyon szépen csillog-villog. :) Imádom.
Jelenleg a konyhán dolgozunk, anyuci épp mosogat, én meg pihentetem a hátamat.
Holnap anyuval, bátyámmal és a nagyszüleimmel kiruccanunk Esztergomba. Mamiék évente egyszer kilátogatnak rokonok sírjaihoz, és bátyám felajánlotta, hogy velük mehetnék, legalább kicsit kimozdulok. Hétvégén pedig Főzdefeszt! :) Csak bírja a derekam a mászkálást!

2016. június 2., csütörtök

Gondolatok önmagamról

Még tizenévesen úgy gondoltam, ismerem magam, vertem is a mellemet, hogy "ilyen vagyok, így fogadj el". Aztán teltek-múltak az évek, történtek dolgok, értek hatások, torzult az énképem, míg végül már fogalmam sem volt arról, ki is vagyok valójában. Erre talán akkor döbbentem rá leginkább, amikor megkezdődtek a kezelések, felkavarták bennem az állóvizet, és olyan dolgok jöttek elő bennem, amikről azt sem tudtam, hogy ott vannak.

Mostanában (pontosabban néhány hónapja) váratlanul tisztulnak ki bennem felismerések, hogy mi miért alakult ki bennem, mit mi okoz. Vagy egyáltalán csak gondolatok magamról.
Például az esküvő-gyerek témakör. Minden létező kapcsolatomban sürgettem a másik felet, hogy mikor lesz esküvő, meg hogy én már gyereket akarok. Úgy éreztem, szorít az idő, sietnem kell, és minél több idő eltelik, annál kevesebb esélyem van férjhez menni és gyereket szülni. Kétségbeesetten hangoztattam mindenütt, hogy én még huszonévesen szeretnék esküvőt és gyereket. Végül - már nem emlékszem, hogyan, honnan jöttek a gondolatok, de - rájöttem, miért alakult ez ki bennem. Mert az én imádott családom vágyait a sajátoménak tekintettem tudat alatt. A család ifjai közül csak nekem voltak tartós párkapcsolataim, bennem látták a potenciált a szülők és a nagyszülők, hogy láthatnak férjhez menni, és szülök unokát/dédunokát. A nagyszüleim időnként még szóban is sürgettek, de nem hibáztatom őket emiatt, ezek egészséges vágyak egy ember életében, ők pedig valószínűleg fel sem mérték szavaik súlyát. Mindenesetre bennem folyton ott munkáltak a félelmek, azért is sürgettem a párjaimat, mert azt akartam, hogy mamiék megérhessék az esküvőmet meg a dédunokát. Annyira ez járt a fejemben, annyira az ő boldog arcukat láttam magam előtt a gondolatra, hogy szülök egy gyermeket... így aztán fel sem ismertem, hogy ezek nem az én saját vágyaim. Amióta ez tudatosult bennem, sokkal nyugodtabb vagyok, végre elengedtem ezt a görcsösséget. Majd alakul, ahogy kell. Arról nem is beszélve, hogy amíg benne voltam a betegségek sűrűjében, nagyon veszélyes is lett volna gyereket vállalni.

Azt is nemrégiben ismertem fel, szintén a semmiből felmerülve, hogy miért félek ennyire a munka kérdéstől. Mert ennek fogalma túlságosan összeforrt bennem a negatív érzésekkel. Mert nem volt lehetőségem csak úgy jelentkezni egy munkahelyre, kipróbálni magam itt-ott, és vállat vonni, ha nem hívnak vissza, majd tovább keresgélni... Nem, mert ez a nyamvadt gazdasági helyzet, a családunk szörnyű anyagi állapota ezt nem engedte meg. Miután elvégeztem az OKJ-képzést, olyan helyeken dolgoztam, amiket gyűlöltem, ahol megaláztatások értek, de nem hagyhattam ott, mert kellett a pénz. Persze, tudom, hogy ez nem egyedi eset, és sokan dolgoznak olyan helyen, amit utálnak, szükséghelyzet miatt. Sajnos ez elég kilátástalan dolog...

Továbbá nemigen volt alkalmam megismerni magamat, rájönni, mihez értek, de nem csak a munkakérdés miatt. Hanem mert az agyam olyan furán működik. Ez mindig ott lappangott bennem, de egészen néhány héttel ezelőttig senkinek nem öntöttem szavakba - amikor is egy ismerősömnek megfogalmaztam levélben. Ezt idézném:


„Olyan, mintha valami furcsa burokban élnék, amin nagyon-nagyon kevés téma tud áttörni. Ez már iskolában is így volt. Például ahol az agyamban történelmi tudásnak kellene lennie, ott egy nagy-nagy feketeség van. Semmit nem tudok. Ha mondanak nekem évszámokat, kifejezéseket, csak kétségbeesetten nézek, mert fogalmam sincs az egészről. Próbáltam utánuk járni, kicsit javítani a dolgon, de valahogy az agyam kiszórja. Sok más mindennel így vagyok. Alig-alig van fogalmam arról, mi folyik a nagyvilágban. A magyaron kívül csak angolul tudok, és ezt is szégyellem, jó lenne minimum még egy nyelv. De valahogy ha elméletről van szó, mintha leblokkolnék. Ezért nem tudok kottázni sem, ezért nem tudok semmit a zeneelméletről, ezért nem mentem fősulira/egyetemre, és ezért nem tudok befejezni egy regényt sem, mert ha már kutatómunkát kell végezni hozzá, elveszítem az ihletemet. Néha fellelkesülve elhatározok dolgokat, például egy ideig neten keresztül görögül tanulgattam, vagy elmentettem könyvjelzőbe tök jó pszichológiai cikkeket és oldalakat, azzal a tervvel, hogy majd jól belemélyedek, mert érdekel... aztán elszáll a lelkesedés. Azt hiszem, ezt amúgy írják is a depresszió egyik tüneteként, hogy az érdeklődést hamar elveszítjük, bele-belekezdünk dolgokba, aztán abba is hagyjuk. De nem akarok mindent erre fogni, csak próbálom megérteni ezt. Szóval úgy érzem, nagyon-nagyon kevés tudás van a fejemben, és valami blokk miatt ezt nem is tudom bővíteni. Ugyanakkor a nyelvtant és az irodalmat órákon rögtön megjegyeztem, ahogy megírok egy saját dalt, legfeljebb egyszeri újraolvasás után fejből tudom (jelen esetben kétszázhuszonvalahány dalról beszélünk...), és olyan baromságok ragadnak meg a fejemben, mint a barátok közt epizódjaiból jelenetek és temérdek epizódszereplő, amiken ha egyszer elkezdek gondolkozni, órákig és fejfájásig teszem. :S a fejemben hemzseg rengeteg vicc, gyerekkori emlék és párkapcsolati momentumok, de rengeteg országnak a fővárosával sem vagyok tisztában, fogalmam sincs a politikáról, az ilyen-olyan kezdeményezésekről, és nem tudom, mihez értek igazán. Olyan, mintha az agyam legnagyobb részét használhatatlan, indokolatlan és feleslegesnek mondható információk foglalnák el, és nem jut hely az alapműveltségnek meg társainak.”

Szóval ezek a felismerések villanásszerűen, előjel nélkül állnak bennem össze mostanság, és úgy érzem, ezekkel együtt lépésről lépésre haladok egyre beljebb önmagam felé. Ez pedig nagyon jó érzés.