A sírás aztán hamar elmúlt, felfedeztük a környéket Sanyival, ettünk egy-egy fagyit, sétálgattunk. Mór gyönyörű hely, letisztult, csendes, kedvesek az emberek. Találtunk egy hangulatos játszóteret, ahol csináltunk nagyon szép képeket, és ez felvidított. Aztán indultunk a családhoz.
Itt ért a következő negatív hangulathullám. A ház, amit vettek, sok-sok felújításra szorul, bőven van még vele munka. Ahogy végigvezettek minket a helyiségben, rohamosan zuhant a kedvem lefelé. A kopár ház, annak hideg és nyers légköre az apai nagyszüleim otthonára emlékeztetett, ahol mindig is rosszul éreztem magam. Pontosan az az érzés lengett körbe. És a tervek szerint nekünk ott kellett volna aludnunk. Félrehívtam Sanyit, és a könnyeimmel küszködve elmondtam neki, mi játszódik le bennem, és hogy én itt biztosan nem fogok tudni éjszakázni. Megbeszéltük, hogy hazamegyünk. Ám amikor előterjesztettük a családnak a dolgot, és elmagyaráztuk, miért döntöttünk így, azt javasolták, mi lenne, ha keresnénk éjjelre egy szállót a közelben - így nem kellene ott éjszakáznunk, de haza sem kell rohanni. Mivel már alapból szégyelltem magam a variálásért, meg azért, hogy ilyen helyzetbe hozom Sanyit, nem mertem ellenkezni. Pedig szívesebben aludtam volna a saját helyemen, itthon, de azért rábólintottam az ötletre.
Később Sanyi és az apukája belemélyedtek egy politikai vitába, ami engem elég kényelmetlenül érintett, és zavart is, ezért kimentem a kert hátuljába egy jegyzetfüzettel és egy tollal. Jó volt hallgatni a tücsökciripelést, a nyugodt, csendes estét, és írogatni. Akkor úgy éreztem, ezt jól oldottam meg, és Sanyi is egyetértett.
Ezután felkerekedtünk, és elindultunk a szálláshely felé. Útközben belefutottunk egy koncert végébe, ahol Tompos Kátya énekelt. Nagyon szeretem őt, úgyhogy megkörnyékeztem, és csináltunk közös fotót. A séta is hangulatos volt, bár már nagyon görcsölt a hasam, mert korábban nem mertem a kopár, csöpögő wc-t használni. Megérkeztünk a turistaházba. A szoba tele volt pókokkal, amiről megint Piliscsaba jutott eszembe... Sanyi gyorsan eltüntette őket, és már csak arra vágytam, hogy kialhassam ezt a feszültséggel teli napot, amikor jött az újabb pofon: nem hozta el az esti gyógyszereimet... (a legutolsó túladagolásom óta Sanyi adja nekem ezeket a bogyókat)
Márpedig ha nem veszem be az esti gyógyszereket, akkor nem tudok elaludni, idegen helyen főleg nem. Májusban egyszer Békásmegyeren éjszakáztam, és akkor sem voltak nálam a gyógyszerek, egész éjjel forgolódtam, pedig az a régi otthonom.
Na, itt szakadt el a cérna. Olyan érzésem volt, mintha egész álló nap húzták volna az idegeimet, tesztelve, meddig bírom. Hát, eddig. Újabb sírógörcs, aznap talán a harmadik... Sanyi alig bírt lenyugtatni. Csak azt tudtam hajtogatni, hogy haza akarok menni, haza akarok menni... Az volt az eredeti terv, hogy reggel visszamegyünk a szüleihez, de ez így módosult, Sanyi kinézett egy 5:20-kor induló buszt. Aztán szegénynek még vissza is kellett mennie a kalapomért, mert mániákusan ragaszkodtam hozzá, hogy nem akarom Móron hagyni, hiszen ki tudja, legközelebb mikor tudnánk átvenni. (mivel az volt a terv, hogy a szállón éjszakázás után visszamegyünk, ezért hagytam ott a kalapot)
Bele sem merek gondolni, mit gondol most a családja rólam...
Virrasztós, feszültségekkel teli éjjelünk/hajnalunk volt, talán két órát aludtunk, aztán elindultunk a buszpályaudvar felé. Közben eleredt az eső is. Reggel hét óra után nem sokkal értünk haza, aztán mindketten kidőltünk.
Szóval húzós egy nap volt... tele viszontagságos érzésekkel, hiszen sokat sírtam, sok rémkép üldözött, viszont a várost gyönyörűnek találtam, és voltak azért szép pillanataink is. Félek, hogy megbántottam Sanyi családját - bár igyekeztek megértően közelíteni a kérdéshez - és utálom, hogy miattam így átvariálódott minden. De már olyan régóta jól voltam, egyszerűen nem számítottam arra, hogy ilyen rossz érzések fognak elkapni.
Most már mindegy. Azért olyan jó lenne, ha végre Sanyi családja is látna engem erősebb állapotomban... :(
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése