2014. május 29., csütörtök

Lezuhantam



Nem írtam néhány napja, mert nagyon rossz állapotban voltam. Mostanra sikerült annyira összeszednem magam, hogy egyáltalán bekapcsoljam a laptopot.

Kedden átestem egy összeomláson. Ének órára mentem. Az elején semmi különöset nem észleltem, útközben lettem rosszul. Mit takar itt az, hogy "rosszul"? Már magam sem tudom. Valami nem stimmelt a fejemben. A metrón ültem, amikor beállt a fejgörcs, jöttek a félelmek...NE FÉLJEK, tudom, de basszus, a félelem jön, beburkol, uralja mindenemet, és lebénít. A közérzetem is fokozatosan rosszabbodott, és irritáltak az emberek. A buszon mellém ült egy bácsi, akitől egyenesen féltem. Amikor leszálltam, már csak az utolsó erőmmel vonszoltam magam, és alig értem oda a tanárnőmhöz, kitört belőlem a sírógörcs. Órákon át csak zokogtam összeszorított szemekkel, nem bírtam senkire nézni, nem bírtam beszélni, nem tudtam semmiről. Végül ők hoztak haza. Anyu ágyba dugott, én még mindig sírtam. A külvilágról nem akartam tudni. Úgy éreztem, most az lenne a legjobb, ha eltűnnék, és elő sem jönnék napokig, vagy hetekig, vagy soha többé.
Nehéz erről írnom, mert még most sem érzem magam a legjobban. Változó. Mellettem volt egy füzet, abba írogattam, amikor magamon kívül voltam.

"Felöltöztem szép ruhába.
Adtam magamra.
Új póló, rövid szoknya.
Kiegészítők.
Amikor elindultam, erős voltam.
Aztán az egész összeomlott.

Híztam is. Mozognom kéne. Alig eszem.
Nem szerencsés, hogy itt heverek.
De itt heverek.
Hátha sikerül eltűnni az ágyban.
Keresnek. Nem tudják, hogy baj van.
El kellene bújnom, hátha megtalálnak.
Vagy feladják, és elfelejtenek.

Utálom a zajt. Utálom a fényt.
Nagyon félek.


Aludni akarok. Még a rémálmokat se bánom. Csak hadd aludjak, hadd ne legyek itt..."


Tegnap meglátogatott a párom, az jót tett. Hozott nekem rózsát is. :) Itt volt velem néhány órát, nagyon jólesett.
Ma már jobb állapotban ébredtem, de folyton álmosnak éreztem magam, és a délután folyamán a hangulatom is ingadozott. Semmibe sem tudtam belekezdeni. Ha valami pozitív dologra próbáltam gondolni, azonnal jöttek velük a negatív gondolatok.
De majd jobb lesz. Jobbnak kell lennie.

Csak ne gyűlölném magam ilyen mérhetetlenül...

2014. május 26., hétfő

Fáradt



Mostanság nem igazán sikerül a terv szerint haladnom a bloggal. Folytatni akartam a különféle tünetek kibontását, leírását, de az élet nem áll meg, a kezelések nem állnak meg, és ez kicsit belekavar a dolgokba. Próbálom úgy vezetni ezt az egészet, hogy ne egy rinyálós szemetesláda legyen belőle, hanem úgy adjam ki magamból a betegséggel kapcsolatos tényeket, gondolatokat, fájdalmakat, hogy az hasznos legyen - magamra és másokra nézve is. De ha úgy vesszük, a rinyálás ugyanúgy a betegség része...

A lényeg, hogy ma megvolt az első csoportterápia. Mint azt korábban írtam, erről nemigen adhatok ki információkat. Az első alkalommal amúgy sem volt semmi különös, leginkább csak beszélgetés, pontosabban a csoportvezető beszélt, mi meg okosodtunk, vagy mi... de három órán át tartott, és most nagyon fáradtnak érzem magam.
Mindenesetre jelen pillanatban úgy érzem, hogy jó lesz ez, ha beindul. Aztán meglátjuk.

Ma is rosszul lettem. Ott a terápián. Koncentráltam a doktornő beszédére, próbáltam minden szavát elcsípni, érteni, felfogni, de közben egy másik doktornő elkezdte rendezgetni a papírjait. A beszédre való koncentrálás és a papírzörgés ütközése váltotta ki a rosszullétet. Legalább annyit sikerült megfigyelnem, hogy ha zajtól vagyok rosszul, akkor konkrétan ez okozza - két vagy többféle zajforrás ütközése, keveredése a fejemben. Nagyon remélem, hogy ez csak átmeneti... A hétvégén kétszer is voltam kint fesztiválon, és ott nem volt gond. Talán a zene miatt, az az egyetlen "zaj", ami nem idegesít fel. Meg hát jó társaságban voltam, talán az is oldott valamennyit rajta. De ezek csak találgatások. Bízom abban, hogy előbb-utóbb minden a helyére kerül.

2014. május 23., péntek

Mai álom (?)



Még azt sem tudom megmondani, mi a fene volt ez.

Nehezen aludtam el, aztán szokás szerint több mindent összeálmodtam az éjjel leforgása alatt. Jött erotikus álom, az is viszonylag sűrű, rémálomnak nem mondanám, inkább hiányérzetem támad tőle. Aztán meg jött valami olyan, ami valahol a rémálom és a hallucináció között helyezkedik el.

A szobámban voltam, pontosan ugyanabban a szögben láttam a helyiséget, mint ahogy az ágyamból rálátok. Vagyis mintha ébren lettem volna. A régi barbie babáim között kutattam, volt, amelyiknek már kihullott a haja, volt, amelyiknek akkor kezdett hullani, amikor hozzáértem, ijesztő volt. Találtam köztük egyet, amelyik a hasán feküdt, emlékeztem arra a babára, a való életben is kallódik valahol egy ilyenem. De amikor megfordítottam, beesett zöldes arca volt, bazi nagy szemekkel, mint valami szörny, vagy zombi, mint egy elcseszett horrorfilmben... rémülten lehajítottam. Itt megszakadtak a képek, majd megint a szobámban voltam, és körülbelül onnan folytatódott, ahol abbamaradt. A látásommal megint gondok voltak, folyton összeragadt a szemem, és nehezen nyitottam ki újra. Öcsém átjött, kikászálódtam az ágyból, és meg akartam mutatni neki, mi történt a babámmal. A földön hevert egy csomó játék. Öcsi mellettük térdelt.
- Nem látom, melyik az? - kérdezte. Közben felemelt egy Dragon Ball figurát, azt nézegette.
- Idenézz! Ez az! - Gyenge volt a látásom, ezért nehezen találtam meg a babát. A kezem is gyenge volt, ahogy utolsó erőmmel odatoltam öcsém arca elé a zombiarcú babát.
- Miről beszélsz? Még mindig nem látok semmit! Csak képzelődsz! - jött a felelet.
Nem... nem... nem!
A kép újra megszakadt. Aztán megint az ágyamban feküdtem, és egy női alakot láttam, aki elvileg a nővérem volt (nincs nővérem...). Próbáltam ránézni, de minden elmosódott volt, és a látásom... azt hittem, ébren vagyok. A szobám pontosan ugyanúgy állt, mint eredetileg, az ágyamból ugyanazt láttam, mint éber állapotban, leszámítva, hogy a polcoknál ott állt az alak. A konyhába menekültem, és hangosan beszéltem magamhoz. Emlékszem, remekül megfogalmaztam egy monológot, de olyan jól sikerült, hogy még rímelt is. Gyorsan le akartam írni, nehogy elfelejtsem, papírt, tollat kerestem... De azt hiszem, nem találtam. Elmosódott a kép, váltás, az utcán láttam magam, anyut kerestem, majd amikor megtaláltam, neki is összefoglaltam azt, amit le akartam írni. Sajnos már alig emlékszem rá, de valami ilyesmi volt a lényege:

A szüleimtől csodálatos gyermekkort kaptam, körbeöleltek szeretettel. De sajnos azt nem tudhatták, hogy még ez a szeretet sem bújtathat el a rémképektől, az árnyaktól, amelyek ott lapulnak a szobámban, az éjszakában, és amint minden elcsendesedik, rám telepszenek... és nem ment meg senki.

2014. május 22., csütörtök

Megrohamoztak a rohamok




Körülbelül egy hete kezdtem el vezetni ezt a blogot. Ezalatt igyekeztem tényszerűen felvázolni, mi mindenből is áll ez a meglehetősen összetett kórkép, valamint hogy ezek közül melyik mennyire igaz rám, én magam hogyan élem meg. Még mindig vannak dolgok, amiket nem meséltem el, de most a jelenről kell írjak, a jelenlegi állapotomról.

Ami nem a legjobb. Mondhatnám úgy is, hogy pocsék. Két napja egy, számomra újfajta pánikrohamot éltem meg. A két nap alatt kettőt. Mindkét esetben erős zajok váltották ki.
A tünetek: először remegni kezd az egész bensőm. Aztán görcs áll a fejembe. Zsibbadni kezd az arcom. Zsibbadni kezdenek a kezeim. Nem kapok rendesen levegőt. A tegnapi esetében egy itthoni veszekedés váltotta ki, aminek én csak fültanúja voltam. Maga a balhé nem volt veszélyes, az a tipikus öt-tíz perces szóváltás két családtag között, csak éppen túl hangosan. Hamar elült, de nem elég hamar ahhoz, hogy ne induljon bennem el a folyamat. Úgy éreztem, remegek, de a testemen belül. Mély lélegzeteket vettem, próbáltam lecsillapodni, de az agyamat mintha összenyomorgatták volna. Kiáltottam anyuért. Újra és újra, míg meg nem hallotta, mert a szobám sajnos elég messze esik a többitől. Mire bejött, már elindult a zsibbadás. Anyu azonnal ott termett, és intézkedett. Őt hónapokkal ezelőtt ugyanilyen pánikrohammal vitte el a mentő, csak neki továbbfajult az egész testében, mert ott később intézkedtek. Viszont ő akkor a kiérkező mentőorvostól megtanulta, mi segít ilyenkor. Ennek köszönhettem, hogy viszonylag hamar elmúlt. Anyu hozott egy zacskót, abba kellett lélegeznem. Közben végig mellettem ült, és csitítgatott. Nagyon meg voltam ijedve. Nem vagyok biztos abban, hogy ez is a borderline-hoz tartozik-e, mert attól különállóan van pánikzavarom is.

Ma lekísértem anyut a pszichiátriára, azzal a céllal, hogy aztán együtt megyünk a gyógyszertárba, mert nekem is ki kellett váltanom az újabb adagomat. Anyunak is gyógyszert kellett íratnia, azzal gyorsan megvoltunk, de amikor indultunk volna, a liftnél belefutottunk anyu egyik régi ismerősébe, aki ott dolgozik. Beszélgetni kezdtek. Én erőtlennek éreztem magam, nem tudok sokáig állni, ezért lerogytam a lift melletti székekre. Anyuék csacsogtak a betegségekről, így a beteg lábuk, úgy gyógycipők, és éreztem, hogy gyengülök. A lift közben fe-le járt. Amikor épp felfelé jött, már belülről kiabálás hallatszódott. Kiszállt egy nagyothalló bácsi, odament a vérvételes recepcióhoz, ami közvetlenül mellettünk volt, és rákezdte. Nem veszekedett, csak kiabált, hiszen nagyothalló. És mivel nagyothalló, ezért a recepciós is kiabálva válaszolt. Baloldalról jött a kiabálós kommunikálás, jobboldalról anyuék beszélgetése, és a kettő egymásnak ütközött a fejemben, majd összekuszálódtak. Mintha burokban lettem volna. Tompán, mégis tízszer hangosabban hallottam mindent.
Képtelen voltam megszólalni, hát vártam, hogy befejezzék a beszélgetést. Úgy éreztem, szobor-arcom van, belül pedig olyan idegesítően remegett minden, mint a földrengés. A fejembe beállt a görcs, majd a zsibbadás. Anyu felém nézett, és észrevette, hogy gáz van. Azonnal szólt az asszisztensnek. Tompán érzékeltem, hogy a kezembe nyomnak egy pohár vizet. Leginkább csak annyit tudtam kinyögni, hogy „A zaj, az a rohadt zaj…” Az asszisztens széttárta a karját, ezzel nem lehet mit kezdeni. A zaj ott van mindenütt. Együtt kell élni vele. Korábban ezzel nem volt gondom, mostanság jött elő. Talán majd a pszichoterápiával ez is megoldódik, vélte a doktornő, majd kiküldetett az asszisztensével még egy pohár vizet, egy erős nyugtatót, és egy új receptet, ugyanis megemelte az antidepresszáns adagomat. Erről már volt szó korábban, de vártunk vele, merthogy négy-hat hét, mire hosszabb távon hat. Azon már bőven túl vagyok. 

Pedig ma olyan jó programnak néztem elébe… megbeszéltük Eszti barátnőmmel, hogy megyünk Margitszigetre, hozza a babáját is, lekuporodtunk volna pokrócra, tollaslabdáztunk volna, és barátság, és napsütés, és jó idő, és nem négy fal… de anyu így nem enged. És igaza van. Ha a héven jön rám, és egyedül vagyok… nem akarok belegondolni.
De azért délután felugrik hozzám látogatóba, így nem vagyok annyira szomorú, mert legalább itt lesz egy kicsit velem. Hiányoznak a barátaim. De ha ez így folytatódik, azt hiszem, megint el fogok tűnni egy időre mindenki elől… 

Anyu nagyon mondogatja, hogy szerinte be kéne feküdnöm pszichiátriai osztályra, nem pedig járóbetegként csinálnom. De több helyről (köztük sorstársaktól is) hallottam, hogy az veszélyes. Bent tartanának mondjuk két hónapot, elzárva a kinti világtól, azalatt úgy-ahogy rendbe hoznának. Aztán újra kikerülnék a nagyvilágba, jönnének az ingerek, kezdődne minden elölről. Annak meg úgy nincs sok értelme.

Ledőlök…

2014. május 19., hétfő

Gondolatok a mostról



Én nem így terveztem ezt az egészet.

2014-re elhatároztam, hogy összeszedem magam, jobban rákoncentrálok a zenekaromra, az énekre, a munkahelyemet elviselem valahogy, és augusztusban összeköltözöm a párommal. Arról már rég letettem, hogy szakemberekhez kerüljek, és nem számítottam arra, hogy pont most fogják diagnosztizálni nálam azt, amivel már évek óta tisztában vagyok, hogy van, csak idáig nem mondták ki a dokik, és nem volt a kezemben papír róla.
De az alhasi panaszaim egyre sűrűbben előjöttek. Két-három havonta bekerültem kórházakba, sürgősségire erős alhasi görcsökkel. Néha találtak rá okot, de legtöbb esetben nem volt szervi elváltozás, közölték, hogy minden rendben. Biztos a stressz okozza. Ne idegeskedjek annyit. Jó, gondoltam. Megpróbálok élni, megpróbálom megszervezni a kis életemet.

Aztán március végén ismét kórházba kerültem, ezúttal kismedencei gyulladással, amit az én kedves, drága ex-munkahelyemnek köszönhettem. (elvégre az teljesen normális, hogy hat-hét órán keresztül nem jutunk ki pisilni, tartsuk vissza, hátha begyullad mindenünk odalent). Infúzió, antibiotikum. A munkahelyemen felmondtam, mert elegem lett abból, hogy a szemétségeik miatt az egészségem forog kockán.
Na igen ám, de amúgy az sincs rendben, hogy ennyit fáj a hasam/alhasam/gyomrom, mikor melyik, és az esetek 95 százalékában nem találnak semmit. Igaz is, tűnődött a háziorvos. Hát akkor irány a pszichiátriai rendelő a kerületi SZTK-ban.
A pszichiáter elég hamar felismerte, hogy a hasfájások egyfajta pánikbetegség tünetei lehetnek, majd további beszélgetés után azt is felmérte, hogy ez több annál. Mindjárt fel is vázolt három diagnózist: pánik zavar, érzelmileg labilis személyiségzavar (hohó, a borderline egyik magyar neve), kevert szorongásos-depressziós zavar. Éljen! Kedélyjavító, nyugtató felírva, tovább a pszichológushoz, két ajtóval arrébb. Innen már tudjátok.

Szóval az események egyszer csak felpörögtek, én meg csak pislogtam, hogy most mi van. Tudom, örülnöm kellene, hogy végre megtalálták, és kezdenek vele valamit. Egyfelől örülök, hogyne. Na de miért éppen most? Miért nem előbb, vagy később? Most munkanélküli vagyok. Az augusztusi összeköltözésig jó lenne munkát találnom, különben az is veszélybe kerül. De közben legyek ott a csoportterápiákon, meg az egyéniken, ami ugye pénz. És nem akarom feladni az énekóráimat, ami szintén pénz. Találjak úgy munkahelyet, hogy lent vagyok a földön, és össze legyen egyeztetve a kezelésekkel...

De ami még rosszabb, hogy rosszabbul vagyok. Az utóbbi hónapokban megvolt a kis rendszer: igyekeztem elhitetni magammal, hogy jól érzem magam, próbáltam megélni a jó pillanatokat, kezdeni valamit a stresszel (nem ment). A mocskot szépen eltároltam, mondván, azzal majd később foglalkozom. Most pedig jól belenyúltak a mocsokba, felkavarták, és ebből kifolyólag napi szinten ingadozik a hangulatom.

Tegnap éjjel kaptam egy sírógörcsöt. Aggódtam, mi lesz az összeköltözéssel, kilátástalannak láttam a helyzetemet, és annyira sikerült belehergelnem magam, hogy rázkódni kezdtem, nem kaptam rendesen levegőt, átestem egy kisebb rohamon. Párom hirtelen azt sem tudta, hova kapjon, előkereste a táskámból a nyugtatót, segített bevenni, aztán szorosan ölelt, míg a sírás le nem csillapodott. Utána vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam optimistábban állni a dolgokhoz, de még órákig virrasztottam a sötétben. Csak ültem, és küzdöttem az ellen, hogy bármi hülyeséget csináljak. Mert nagy volt a vonzás. De nem, nem, nem... ott a családom, ott a szerelmem, az a néhány barátom, csak értük tartsak ki...

A mai napon voltam az egyéni terápiához szükséges első találkozón, aztán a párommal igyekeztünk programot csinálni. Sikerült, és voltak jó pillanataim, de nagyon hullámzott, egyik percről a másikra emelkedett-süllyedt, szárnyalt-zuhant, és ez rossz, nagyon rossz. Instabil vagyok, labilis, nehezen kezelhető. Napi szinten. Talán a gyógyszerek miatt, talán mert sok minden történik egyszerre, sorra adnak a szakemberek kézről kézre, és ez az egész olyan hirtelen jött.

Le szeretnék nyugodni. Keresem a kapaszkodót. Keresem a középutat...

2014. május 18., vasárnap

A rémálmok




 


2008-ban kezdődött.

Persze előtte is előfordultak, kinek ne lennének rémálmai. Emlékszem, gyermekkoromban is álmodtam gyilkosságokról, ezek az álmok is a mai napig élénken élnek bennem.
De ami 2008 óta időszakosan zajlik e téren, az már nem normális. Egy évvel előtte, 2007-ben volt egy csúnya párkapcsolatom, ahol lelkileg és fizikailag is bántalmaztak. Ebbe nem szeretnék belemenni, a lényeg az, hogy azután kezdődött a lidércnyomás…

Ha jönnek a rémálmok, akkor azok napokon-heteken keresztül folyamatosan tartanak. Egy éjszaka akár többet is látok. Mindegyik egytől-egyig életszerű, hallom a hangokat, érzem a fájdalmakat. A legtöbb álomban gyilkosságokat látok. Van, amikor én vagyok a gyilkos, néha engem ölnek meg, de a legtöbbször külső szemlélő vagyok. Megjegyezném, hogy szinte soha nem nézek filmeket, tévét egyáltalán nem, és igyekszem kerülni az erőszakot, mert nem bírom elviselni. Ennek ellenére éjjelente csak úgy sorakoznak a vérrel, gyilkosságokkal, hullákkal tarkított ocsmány jelenetek. Gyakran ébredek sírva belőlük. Egyszer vonatbalesetekről álmodtam, az egyikben elütöttek három embert, a másikban az egész vasút kisiklott, és hullák hevertek a réten. Néha, ébredés után percekig nem tudok megszólalni, és egész nap nyomott a kedvem, bevillannak a képek az álmokból. Egyszer, amikor azt álmodtam, hogy egy férfi gyilkol egy másikat, hallottam az áldozat halálhörgését, és amikor felriadtam, még legalább egy-két percig ott csengett a fülemben. Volt olyan, hogy megkéseltek, és éreztem, ahogy belém fúródik.

Sokszor visszatérő elem a hisztériás dühroham, kiborulás, a menekülés. Néha, amikor már egy nagyon nyomasztó, nagyon emésztő pontra érek az álomban, felébresztem magam. Nem tudom, hogy csinálom, de azon a ponton mintegy utolsó menekülési lehetőségként valahol mélyen megsejtem, hogy ez álom, és minden erőmet összeszedve kinyitom a szememet, vagy az oldalamra gurulok, valahogy kitépem magam az egészből. De volt már olyan is, hogy amikor visszaaludtam, ugyanaz a rémálom folytatódott…



Ami még viszonylag sűrűn előfordul velem, az alvásparalízis, vagy más néven alvási bénulás. Aki nem tudná, mi ez, annak itt egy kis részlet a wikipédiából:
„Az alvási bénulás (más néven alvási paralízis vagy alvásparalízis) közvetlenül elalvás előtt, vagy felébredéskor jelentkezik, és legfeljebb egy-két percig tart. Az érintett a szemén kívül egy izmát sem tudja megmozdítani, így még beszélni sem tud. Gyakran kíséri félelemérzet, társulhatnak hozzá hallucinációk (lidércnyomás), vagy testen kívüli élmény.”
Meglehetősen ijesztő, amikor magadnál vagy, de nem tudsz mozdulni, megszólalni, és képtelen vagy jelezni a környezeted felé. Voltak ilyen esetekben hallucinációim is, például hogy az erkélyemen áll egy alak. Pánikba estem, de nem tudtam mit tenni. Néha ilyenkor visszaájulok az alvásba, néha nagy erőfeszítésekkel kiszakadok belőle, és sikerül az oldalamra fordulnom, vagy megszólalnom.

Az utóbbi hetekben minden álmomban visszatérő jelenet, hogy nem tudok beszélni, vagy nem látok rendesen. Például valakinek el szeretnék mesélni egy történetet, de hirtelen elfáradok, nem tudom kinyitni a számat, vagy egyszerűen csak eltűnik a hangom. Nincs periférikus látásom, sem a szememet, sem a fejemet nem tudom oldalra mozdítani, hiába erőlködöm, vagy elmosódnak előttem a betűk, ha el kellene olvasni valamit. A mai álmomban is mesélni próbáltam (A Rebecca című musical történetét vázoltam volna valakinek), és ott voltak a gondolatok a fejemben, hogy miképp szeretném előadni, de kimondani nem tudtam, vagy csak néhány szót sikerült kinyögnöm.

Amikor a pszichiáternek már sírva panaszkodtam, hogy nem merek elaludni lassan, mert kikészítenek a rémálmok, felírt egy erősebb nyugtatót, ami egy darabig használt. Jól aludtam tőle, és elhalványultak az álmok. Ha láttam is rémképeket, ébredés után elfelejtettem őket. De ez csak egy ideig használt, most visszatértek. Amikor megkérdeztem a pszichológust, hogy a rémálmaimmal hová fordulhatnék, meglepő választ kaptam: azt felelte, ez is a betegségem része, ezért nincs értelme külön kezeltetnem, mert ha majd megyek a terápiára, ott minden tünettel együttesen fognak foglalkozni. 

Úgy tűnik tehát, hogy a megmagyarázhatatlanul sok és durva rémálom egy újabb borderline-tünet. De ez sajnos nem könnyíti meg a helyzetet, mert továbbra is félek elaludni, előre rettegek, mit fogok látni, hallani, érezni. Pedig próbáltam már szépre gondolni elalvás előtt, de ugyanúgy jött. Megszokni pedig nem lehet, mert újra és újra felülmúlják magukat. 

Vajon ma mi ’szépet’ fogok álmodni?...

2014. május 17., szombat

Önsajnálat vagy öngyűlölet?





Önsajnálat. Ez egy olyan szó, amitől falnak megyek. Van benne valami lenéző, valami szánalmas. Hasonlóan gyűlölt szó, mint a „hiszti”, és szerintem sok sorstársam van ezzel így.

El kell ismernem, hogy tizenöt-tizenhat évesen tényleg sajnáltam magam. Tomboltak a fejemben a megválaszolhatatlan kérdések: „Miért pont én? Miért történik ez? Mi történik velem?” Különösen a dührohamaim után, amikor sikeresen magamra haragítottam mindenkit, és egyedül hevertem a sötét szobában, sírva, rettegve a másnaptól.
Aztán ez az önsajnálat észrevétlenül átfordult tömény gyűlöletbe. Már nem sajnáltam magam. Magától értetődőnek tűnt, hogy minden szenvedést megérdemlek, mert egy selejt vagyok. Több olyan külső hatás ért éveken át, amelyek csak megerősítettek ebben, a családom pedig hiába próbálta ellensúlyozni a szeretettel, hiszen minden rajtuk csattant, és ez csak tovább szilárdította a magamról kialakított negatív képet.
Egy példa erejéig szeretnék kitérni az anorexiára. Én magam nem sokat tudok erről a betegségről, mindössze annyit, amennyit elmesélnek vagy írnak róla, de azt tudjuk, hogy aki anorexiában szenved, annak van egy téves énképe, és amikor tükörbe néz, nem azt látja, ahogy valóban kinéz. Még akkor is túlsúlyt lát magán, amikor már nagyon sovány, és alig él.
Amikor én a tükörbe nézek, az adott lelkiállapotomtól függően csupa ocsmányságot látok. Egy szörnyet, egy aszott, töpörödött vénasszonyt, egy rossz embert. Ha jobban vagyok, akkor nagyon ritkán előfordul, hogy szépnek látom magam, de ez sajnos tényleg ritka. És ezen sajnos az sem segít, ha x ember győzködni próbál, hogy „de hát szép vagy!” Én megpróbálom elhinni nekik. Aztán jön a tükör…

Mondják, hogy nagyon fontos békében lenni önmagunkkal, fontos a lelki egyensúly, meg hogy szeressük magunkat. Erre képtelen vagyok, pedig igyekeztem tenni ellene. Én nem szeretem magamat. Van bennem egy nagy adag gyűlölet, ami saját magam ellen irányul, és minden egyes nap meg kell vele küzdenem. 

Édesanyám tanácsolta régebben, hogy mindig mosolyogjak, akkor is, ha belül mindenkit elküldenék a búsba, mert így fognak szeretni az emberek. Elvégre ki akarna barátkozni egy búvalbélelt fejű, mufurc lánnyal. Így amikor két és fél évvel ezelőtt lett munkahelyem, megfogadtam ezt a tanácsot. Mindenkire mosolyogtam, mindenkivel igyekeztem kedves lenni. Az elmúlt években kialakult az új rend: kifelé mosolygok, gondtalannak és kedvesnek tűnök, az őrületeimet pedig jó mélyre elrejtem. Ezek nem tudatosan alakultak ki, hanem az Élet hozta így. Hányszor megkaptam sok helyről, hogy: „ne bőgj már, ha már most ilyen érzékeny vagy, sehogy sem fogsz boldogulni az életben, muszáj megerősödnöd!” Én csak megpróbáltam ennek eleget tenni. Erősödni. Na de azt mégis hogyan kell?

Szóval éltem az életet, próbáltam könnyedebben venni, mosolyogtam, kedves voltam, igyekeztem a jó dolgokra koncentrálni. De az öngyűlölet szépen osont a nyomomban.
Például rühellek bemenni egy szépségszalonba, a csupa szépen megcsinált nő közé. Vagy egy másik példa: anyu és én sétálunk az utcán, és belefutunk anyu egy ismerősébe. Az ismerős elkezd áradozni anyuról, hogy milyen szép, mennyit fogyott, amióta nem látta, stbstb. Anyu egy gyönyörű nő. Nem csak külsőleg. Ő egyszerűen ragyog, belőle árad a kedvesség, a szeretet, a pozitív gondolkodás, megérdemli hát a dicsérő szavakat.
Én ott állok mellette. Látom anyukám ragyogását, hallgatom a dicsérő szavakat. És egyszer csak előjön az aszott vénasszony-énképem. A testemet legyengültnek érzem, a mosolytalan arcomat csúnyának, szinte érzem, ahogy összemegyek. Le szeretnék ülni, mert elhagy az erőm. Nem akarok beszélgetni, nem akarom, hogy anyu ismerőse egy nagy műmosollyal engem is megszólítson, csak haza akarok menni, és eltűnni.
– Milyen aranyos volt, hogy megdicsért! – áradozik anyu, miután továbbmegyünk, és ragyog tovább.
– Igen… – rebegem én, az öregasszony.

Az öngyűlölet másik formája, amikor megpróbálom jól érezni magam, például elmegyek énekórára, jól megy, a tanárnőm megdicsér, nevetgélünk, poénkodunk, néhány pillanatra erősnek és szilárdnak érzem magam. De valahol belül egy hang azt mondja: „Most mit játszod meg magad? Mit teszel úgy, mintha kiegyensúlyozott, jó ember lennél? Ez csak egy rossz színjáték. Te is tudod, hogy reménytelen, menthetetlen eset vagy.”
Na, nem kell megijedni, nem konkrét hangot hallok, ezt inkább sugallja valami belül. De amikor jól érzem magam, mosolygok és kedves vagyok, meg vidám, akkor olyan, mintha önmagamat próbálnám becsapni. Mintha valami belül nem engedne el, nem engedné, hogy tényleg jól legyek.
Néha sikerül ettől elszabadulnom. Mostanság például jót tesznek a próbák, ott tényleg jól vagyok, vagy a párom társaságában is sikerül egy időre felszabadulnom. Vagy amikor sikeresen felveszek egy dalt.
De amint egyedül maradok, visszatér.

Mindez tehát, ami ezzel a betegséggel jár, nem önsajnálat. Amikor sírok, magamba zuhanok, elbújok a sötétbe, és nem keresem a barátaimat – ez az öngyűlölet.
Fogalmazzunk úgy, hogy ez mindig ott van bennem, csak néha előjön, néha pedig meghúzódik a háttérben. Kamasz koromban RENGETEGSZER előjött, ott tombolt bennem, üvöltött, köpte a szavakat, hogy én milyen ocsmány, használhatatlan és rossz vagyok, engem nem lehet szeretni. Egy ideje felvettem vele a harcot, azóta már ritkábban talál meg.

Talán egyszer eljön az az idő, amikor végleg elhallgat.