Felhívás

Visszamásztam, jól vagyok

Nagyon jó nap van a hátam mögött, feltöltődtem és ezzel együtt ihletet is kaptam, szóval írok. :)

Múlt hétvégén volt egy mélypontom - szerencsére semmi durva, mármint nem bántottam magam, semmi vagdosás vagy túl sok gyógyszerbevétel. Csak kaptam egy amúgy építő jellegű, jó hosszú kritikát, aminek következtében majdnem két napot végigsírtam, mert elég rosszkor talált be. Röviden igyekszem összefoglalni, miről is van szó. Mint írtam az előző bejegyzésemben is, mostanság sok örömet nyújt a dalaim felvétele itthon, ez ad egyfajta belső erőt. Na most erre talált be egy kritika, egészen pontosan a hangomra, azon belül is a képzés hiányára. Sajnos ma már, ha hozzáértők énekelni hallanak, azt szűrik le, hogy "még csak gyakorlom az éneklést", meg biztosan soha nem jártam énektanárhoz. Egyesek tévesen azt is leszűrhetik, hogy lázadásból vagy lustaságból nem képeztetem a hangomat, merthogy minek az nekem, boldogulok én anélkül is. Mindezt azért esik rosszul hallani, mert 1. hat éven át intenzíven jártam tanárhoz, de ez sajnos már nem hallatszik, mivel azután majdnem tíz év kiesett képzés nélkül, illetve több ízben jártam néhány hónapokat tanárhoz újra, aminek aztán rendszerint a pénzhiány vetett véget. 2. A pénz, igen. Most nem engedhetem meg magamnak, mert a saját pénzem minimális, a párom pénzét pedig nem vagyok hajlandó még erre is pluszban költeni. Ha majd sikerül újra munkába állnom, és rendes saját keresetem lesz, természetesen szándékomban áll ismét énektanárhoz járni.
De azért a maradék hangommal és az elő-előbukkanó alkotási kedvemet meglovagolva rendületlenül rögzítem a dalaimat, és ez nagyon sokat segít. A folyamat, ahogy hangról hangra összerakom, végül felénekelem. Nem szoktam hangoztatni, de fáj a feléneklés folyamata, mert magam is érzem, hallom, hogy néhol erőtlen, kifullad, ez jobb is lehetne, ennek nyolcadjára kell nekifutnom, még mindig nem jó, stb. és olyankor belül visszasírom a tizenéves önmagamat, amikor képzett volt a hangom, és mekkorákat énekeltem, egész magasra és egész mélyre egyaránt le tudtam menni, most meg bandukolok középtájt, és több dalomnak a régen megírt énektémáját át kell variálnom, hogy fel tudjam venni. Ezek a pillanatok fájnak, de a végeredményt mégis nagyon jólesik meghallgatni.

Azonban, mint a legtöbb művészlélek embernek, nekem is szükségem van arra, hogy ne csak a négy fal hallja a kész műveket, hanem esetleg másoknak is megmutathassam. Tudom, ilyenkor számítani kell a negatív kritikákra is, és mivel tisztában vagyok a jelenlegi hiányosságaimmal, kizárólag csak az ismerősi köreimben mutatok meg egy-egy dalt (kivétel volt eddig ez alól a kiadott albumom). Ráadásul épp most készültem el egy újabb lemezzel...
Csak aznap, amikor ez a kritika megtalált, amúgy is elég rossz passzban voltam, és nagyon kiborultam. Kellett két-három nap, hogy helyrerázódjak.

Mindegy, azt szeretném ebből kihozni, hogy azon a hétvégén rettenetesen megijedtem. Hónapok óta stabilan jól vagyok, és most attól tartottam, hogy megint visszaesek, ez ellen pedig minden porcikám tiltakozik. De szerencsére kaptam segítséget. A hétvégén a párom tartotta bennem a lelket, tegnap pedig feljött két barátom. Nagyon jót tett a lelki fröccs, a hosszabb beszélgetések, az, hogy meg tudtam fogalmazni, mi és miért bánt. Tegnap estére már egész jól voltam, ma pedig kifejezetten, mert anyu velem töltötte a napot, de erről kicsit később.

Van egy Eszter nevű lány, aki már jó ideje tagja a baráti társaságunknak, de sokáig tartottam vele a három lépés távolságot. Tudni kell rólam, hogy alapból inkább a fiúkkal jövök ki jól, a női nemmel számos negatív tapasztalatot szereztem, így nagyon megválogatom, hogy lányok közül kit engedek magamhoz közelebb. Van három-négy lánybarátom, de velük évekre nyúlik vissza a barátságunk, és van még két lány, akik újabb ismerősöknek számítanak, és szívesen tudnám magamhoz közelebb őket, csak eddig valahogy nem hozta úgy az élet.
Az elmúlt hetekben azt vettem észre, hogy Esztivel közeledünk egymáshoz. Néhány hete volt egy nap, amikor előbb felért, mint egy másik barátunk, és amíg rá vártunk, meglepően jól elbeszélgettünk. Az a tipikus csajos beszélgetés, olyan témákról, amiket fiúkkal nem biztos, hogy jól meg tudok tárgyalni, gördülékenyen ment a csevej, és nagyon jólesett. Hétfőn is ő volt az egyik, aki feljött támogatni, sőt, hétvégén is beugrott hozzánk kicsit. Neki is szokatlan ez, mert elmondása szerint ő is inkább a fiúkkal találja meg a közös hangot.
Belátom, akármennyire kardoskodtam amellett, hogy én csak fiúkkal szeretnék barátkozni, és akármennyire igyekeztem elzárkózni az új lányismerősöktől, mégis jó, ha van lánybarátom, mert az egészen mást nyújt, mint a fiúk (minőségileg persze ugyanolyan jónak élem meg a kettőt), kell ilyen is. Nagyon örülök, hogy Eszterrel ilyen jól alakul köztünk ez a barátság, és bízom benne, hogy ez továbbra is így lesz. :)

A mai napon, mint mondtam, anyukám látogatott meg, és nagyon vidám, tartalmas napot töltöttünk együtt. Volt benne közös ebéd, nasi, nagy beszélgetések, nevetés, filmnézés, sőt, még körömlakkozás is. Na igen. :D Rengeteg körömlakkom van, de nagyon ritkán festem ki a körmeimet, mert lusta disznó vagyok, idő, mire ráveszem magam, a másik pedig, hogy olyan izgága vagyok a kezeimet illetően, hogy nehezen várom ki, mire megszárad a lakk. Anyu, ahogy feljött, rávetette magát a körömlakk-készletemre, mert neki nem volt otthon ideje kifesteni a sajátját, és ő rendszerint visel lakkot a körmein. Boldogan válogatott a színek között, végül rávett, hogy fessem ki én is az enyéimet. Két-három másodpercig zsigerből tiltakoztam volna, végül rábólintottam, miért ne. Úgyhogy most szép lilák a körmeim. ;) Itt egy kép a mancsunkról.

Megnéztünk együtt egy nagyon bájos '68-as magyar filmet (Tanulmány a nőkről). Meg rengeteget beszélgettünk, annyira jó volt! Szerencsém van édesanyámmal, mert amellett, hogy nagyon jó anya, olyan, mintha ő is egy barátnőm lenne. Régen is jó volt a viszonyunk, de gyerekként nagyon függtem tőle. Amiről nem ő tehetett, a Borderline egyik jellemzője, hogy túlzottan ragaszkodunk valakihez, és félünk az elveszítésétől. Nekem anyu volt ilyen, illetve az adott párkapcsolataim. De most már inkább úgy vagyunk el együtt, mint két felnőtt, önálló nő, és ez rengeteget javított a kapcsolatunkon. Egészen más így beszélgetni, felemelő, tartalmas és csodás. Értjük egymást, véleményeket osztunk meg a másikkal. Azt kívánom, bárcsak mindenkinek ilyen édesanyja lenne!

Szóval a két-három napig tartó mélységből sikerült visszakapaszkodnom, félig önerőből, félig sok-sok szeretettel és törődéssel. Elhatároztam, hogy azért is ki fogom adni az elkészült albumomat (csak digitálisan, mint az előzőt, aztán ha valakihez el kell jutnia, el fog jutni), és folytatom a dalfelvételt, mert most nagy szükségem van erre ahhoz, hogy szinten tartsam magam. Kell a sikerélmény, na.

További szép hetet!

Két év

Május 14-én volt két éve, hogy elkezdtem vezetni ezt a blogot, nagyjából ez idő tájt (kb. két hónap eltéréssel) diagnosztizáltak. Szombaton nem volt időm írni, így hát utólagosan boldog születésnapot kívánok a blogomnak - egyúttal írok kicsit a mostról, illetve megfogalmaznék néhány gondolatot ezzel a két évvel kapcsolatban.

Őszintén szólva vegyes érzéseim vannak. Kimondva a két év nagyon sok idő. Ha arra gondolok, hogy két éve képtelen vagyok visszamenni dolgozni, két éve segélyen élek, ésatöbbi, azonnal jön a szégyenérzet és a bűntudat. Utálom, ha találkozom valahol régi ismerőssel, és ha jön az udvarias érdeklődés, mivel foglalkozom, kényelmetlenül érzem magam. A másik, hogy két éve "húzom a párom idejét", nehezítő körülményeket biztosítok neki a tünetekkel meg azzal, hogy én nem dolgozom, így a költségeink 95 százalékát ő állja. Persze Sanyi ezt sosem érezteti velem, ad nekem időt és türelmes, támogat.
Nem emlékszem, hogy amikor diagnosztizáltak, és ennek fényében hoztunk döntéseket, mennyi időt mondtam neki várható javulásig, ha mondtam egyáltalán konkrétat. Azt biztosan tudtuk, hogy a javulás és a gyógyulás valószínűleg évek kérdése lesz. Csak azért így kimondani, rádöbbenni, hogy eltelt már két év, elég rémisztő.

De azzal is tisztában vagyok, hogy a szégyen és bűntudat csak visszahúz a gyógyulásban. Amellett ebben a két évben rengeteg változás történt, szóval nem az van, hogy ugyanott tartok, mint anno, dehogy. Bár volt már, hogy valaki nekem szegezett egy félelmemet megfogalmazó kérdést, miszerint mi lesz, ha sosem fogok meggyógyulni, merthogy a két év alatt ő nem látott sok változást. Talán ezeket a változásokat csak azok láthatják, akik napi kapcsolatban vannak velem, de leginkább én magam érezhetem. Például járműveken vagy vásárlás közben már nem, vagy csak nagyon ritkán kap el pánikroham. Múlófélben van belőlem az önbizalomhiány. Már csak elvétve vannak késztetéseim, hogy ártsak magamnak, sőt, három hónapja egyáltalán nem volt ilyen. Februárban történt a nagy összeomlásom, a töréspont, azóta sokkal jobb.
Az az igazság, hogy ezt nem lehet megfogalmazni. Ha nekem szegezik a kérdést, hogy "na, mi változott?", nem tudok érthető, rövid és tömör választ adni. Annyi minden történt, gyakorlatilag újra kellett/kell építenem magam.

Ez történik jelenleg. Csendben és óvatosan lépegetek előre, figyelek a belső dolgokra, szavakat keresek rájuk, kipróbálok ezt-azt - na, ezt nem úgy kell elképzelni, hogy nagykanállal falom az életet, cikázom összevissza, és mindenféle extrém új dologba fejest ugrom... nem, az nagyon nem én vagyok. Arra próbálok rájönni inkább, mi hoz örömet, mivel foglalkozom szívesen, akár hobbi szinten, akár komolyabban, tartósan, nem pedig csak félbe-félbehagyva. Mert most nem ismerem magam annyira e téren.

Az utóbbi időben szerencsére jól vagyok. Dalokat veszek fel, albumon dolgozom. Lezajlott az éves Eurovíziós Dalfesztivál adag, amit öcsivel mindig együtt nézünk. A ruhatáramból is elővettem a kedvenc darabjaimat. Mindig igyekszem foglalkozni valamivel, aztán vagy sikerül, vagy nem.

Sokat barangolok mostanában a múltban, és ez most valamiért jólesik. Régen rengeteget rágódtam a sérelmeimen, de ez már elmúlt. Hogy miért barangolok most mégis? Mert olyan érdekes visszanézni a régi énemre, arra, aki egykor voltam, továbbá leporolni régi kapcsolatokat, előszedni az emlékeiket, nosztalgikusan bólintani, hogy ilyen is volt. És ilyenkor örömmel tapasztalom, hogy már nem érzek fájdalmat, haragot, bánatot a múlttal kapcsolatban. Félreértés ne essék, nem élek a múltban, de ezt az utat most be kell járnom.
Az album, aminek a rögzítésén jelenleg dolgozom, olyan dalokat tartalmaz, amiket az egyik exemhez írtam tíz évvel ezelőtt. Nagyon szerettem őt, és viharosan, csúnyán váltunk el egymástól. Viszont a dalok átolvasása, éneklése, felvétele alatt nem érzek semmit. Mármint úgy semmit, hogy nem térnek vissza a régi érzések, nem szakít már fel sebeket, hanem mint művek érdekelnek.

Tudnék még írni, de most inkább lefekszem, álmos vagyok... Még jelentkezem :)