2017. május 1., hétfő

Az elmúlt hetek

Nem érzem valami jól magam. Egész nap nyűgös vagyok és rosszkedvű. Most is nehézkesen veszem rá magam az írásra, de már rég jelentkeztem, és nem szeretném elhanyagolni a blogot.

Az elmúlt hetek elég zavarosak voltak. Áprilisban, húsvét előtt úgy jártam, hogy elfogyott az antidepresszánsom, és egy teljes hétig nem tudtam szedni. Önhibámon kívül történt a dolog, valahogy minden összejátszott ellenem. Kezdve ott, hogy arra gyanakszom, egy levélnyi gyógyszer elkallódott valahol, mert a nyugtatómból és az alváshoz kellő gyógyszerből még gyanúsan sok volt, és ezeket mindig egyszerre íratom fel. Ráadásul ez egy újfajta antidepresszáns, három évig ugyanazt az összetevőjűt szedtem, és a jelek szerint hozzászokott a szervezetem, vagy valami, mert nem hatott - ezért váltottunk.
Amikor láttam, hogy el fog fogyni, és sehol nem találtam többet itthon belőle, elhatároztam, hogy kedden elmegyek íratni. Ez ugye ilyenkor másfél órányi utazás oda, másfél órányi vissza, mert a harmadik kerületbe vagyok bejelentve. Erre hétfőn kiújult a lumbágóm takarítás közben, egy rossz mozdulattól. Ágynak estem, baromi nagy fájdalmaim voltak, nemhogy Békásmegyerre, de még a mosdóba is alig bírtam kivánszorogni. Az az egy szerencsém volt, hogy az előző lumbágóm idejéről maradtak még gyógyszereim és kenőcsöm, így azoknak köszönhetően viszonylag hamar jobban lettem. Addigra viszont elérkezett a négy napos hosszú hétvége, benne a húsvéttal, szóval azon a héten már nem tudtam eljutni gyógyszert íratni.
A hét első felében még nem éreztem meg ennek a hatását, legyintettem is, amikor Sanyi figyelmeztetett: ha úgy érezném, minden összeomlik bennem, tudatosítsam magamban, hogy ez csak az antidepresszáns hiánya.
Szerdán éreztem meg, csütörtökre elfajult. Elkezdett egyre durvábban zsibbadni a fejem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha csak megmozdítottam a fejemet, a szemgolyóimat, vagy szóra nyitottam a számat, belém nyilallt. Emellett iszonyatosan szédültem. Nem voltam magamnál.
Ezzel együtt felszínre jött egy olyan mocskos szörnyeteg belőlem, akivel évek óta nem találkoztam, és meg kell mondjam, baromira nem is hiányoltam. Agresszív lettem. Belekötöttem mindenbe és mindenkibe, tomboltam, ámokfutást rendeztem a Facebook-lapomon. Összevesztem két barátommal, letöröltem egy csomó ismerősömet, csak úgy okádtam magamból a tüzet. Legszívesebben mindent darabokra zúztam volna. Szegény Sanyinak is kijutott a jóból, őt is csesztettem, de szerencsére jól kezelte. Percenként ingadoztam a sírógörcsök és a hisztérikus röhögések között. Ijesztő és durva volt az egész. Így telt a mi hosszú hétvégénk... Mondjuk a húsvétot jól le tudtuk vezetni, abba nem rondított bele. Csináltam csirkesalátát és töltött tojást, ebben ki is merült a dolog, de nekünk jó volt így.

Kedden első utam Békásmegyerre vezetett. Persze a pszichiáterem szabadságon volt, mert miért ne... de kisírtam az asszisztenstől, hogy írjanak fel nekem gyógyszert. Szerdára elmúlt a zsibbadás a fejemből, és jobban lettem.

(18+)

Viszont nagyon kétségbe vagyok esve, mert egyetlen pozitívumot tapasztaltam az egyhetes gyógyszerkihagyás alatt: visszatért a libidóm. Én mindig is nagyon aktív voltam ezen a téren. Két-háromnaponta igényeltem a kielégülést, ha négy-öt napig nem könnyítettem magamon, akkor álmomban élveztem el. Viszont ha gyógyszert szedek, az betompít, és nemhogy nem kívánom a dolgot, de még ha meg is próbálok magamhoz nyúlni, nem megy, nem tudom eljuttatni magam a csúcsra. Abban az egy hétben, amíg nem szedtem a bogyót, megint kívánós lettem, gyorsan és könnyedén elélveztem, és annyira jó volt... Így meg úgy érzem magam, mint akinek levágták az egyik karját, vagy mintha egy részem szunnyadna, és nem térne magához. Utálom az egészet, hányni tudnék magamtól.

(18+ vége)

Amikor jött a hidegfront, az is megviselt - persze tudom, másokat is -, volt, hogy egy egész napot átaludtam.
Múlt hét előtti hétvégén, tehát 22-23-án Sanyi húgának az esküvőjén voltunk. Szerencsére jól viseltem, kicsit féltem, hogy épp milyen állapotban leszek, de minden rendben ment. :)

Ami viszont gond, hogy egyelőre nem tudok leszokni a vízipipáról. Jelenleg az az egyetlen, ami kikapcsol, de tudom, hogy káros, és viszi a pénzt is. Most még ráadásul a dohány körül is variálások mennek, lehet, hogy egy ideig nem fogják árulni Magyarországon. Az a baj, hogy nincs most más, tartós örömforrásom. Az alkotás mindig is ingadozó, az embernek vagy van ihlete, vagy nincs. Filmet, sorozatot nézni nem szeretek. Ha mégis rávetemedem, akkor az nem kapcsol ki, hanem ellenkezőleg, megtelik a fejem a sok képpel, ingerrel, érzelemmel, és beleszédülök. Ugyanez a helyzet az olvasással. A vízipipázás viszont kikapcsol, jólesik, ahogy szétárad bennem, jólesik nézni a füstöt és közben a dalaimat hallgatni. De ez nagyon nem lesz jó hosszú távon.
Próbálok minél többet takarítani, mert az nekem is jó, ha tiszta a lakás körülöttem, de azt nem mondanám, hogy örömömet lelem benne. Ha egy kis ideig nem figyelek oda magamra, akkor belezuhanok a lebegő állapotba, ami ugye abból áll, hogy órákig ülök/fekszem egy helyben. Elfelejtek inni, elfelejtem időben bevenni az esti gyógyszert - ezáltal nem álmosodom el, és van, hogy csak reggel dőlök ki. Gyűlölöm ezt az állapotot. Gyűlölöm, amikor értékes órák, percek mennek el a semmire. Nem találom a helyemet, mert minden olyan zavaros. Képtelen vagyok nyitni a világ felé, irritálnak az emberek, de még a saját társaságom is.
Belefáradtam abba is, hogy magamnak írom a dalokat, történeteket, de senkinek nem nyújtok velük semmit, senkit nem érdekel. Töltögetek fel két írást a Merengő oldalra, de nem jön rá semmilyen hozzászólás. Egy jelentéktelen pont vagyok a világban. Egy senki.

Nagyon bizakodóan tekintettem a 2017-es év elé, de eddig okádék az egész. Rosszullétek, Sanyi sokat dolgozik, elveszítettük az egyik malackánkat, pocsék volt a születésnapom, és még sorolhatnám.
Próbálok abba kapaszkodni, hogy nyárra sok jó terv van kilátásban. Talán most, májustól jobb dolgok jönnek, lesz Eurovíziós Dalfesztivál, amit öcsivel együtt nézünk, jön a jó idő, aztán ki tudja.
Ez van mostanság velem. Most zárom soraimat, és megpróbálok a történeteimbe menekülni, hátha sikerül írnom pár sort valamelyikhez. Vagy csak ledőlök. Nem tudom.

2017. április 6., csütörtök

Zaklatott

Tegnap nagyon felzaklattam magam.

Van egy Borderline csoport a Facebookon. Egy-két héttel ezelőtt beléptem, azzal a céllal, hogy segítsek, tanácsot adjak, ha tudok. De az ott töltött rövid idő alatt azzal szembesültem, hogy a tagok ölik egymást. Szinte nem találtam olyan bejegyzést, ahol a kommentek között ne esett volna egymásnak legalább két ember. Tegnap is az egyikük minden előzmény nélkül rászállt egy másikra, fejébe vette, hogy biztosan kamuprofil, és elkezdték szidalmazni egymást. A csúszómászó volt a legszebb szó, ami elhangzott, de elmentek egészen az anyázásig. Tehetetlenül, elhűlve olvastam. Ez a csoport elvileg azért van, hogy a sorstársak támogassák egymást. De épp az a legrosszabb az egészben, hogy a szélsőséges hangulatváltás és az ennek kapcsán kitörő indulatok is tünetek, komoly részét alkotják a Borderline-nak. Emiatt nem tudnak ők segíteni egymásnak, sőt, csak rontanak a helyzeten. Ebből így, ebben a formában nincs kiút. Végül ki is léptem, mert fájó volt olvasni, látni, hogy ők "lejjebb" vannak, mint én, hogy ők még nem tudták ezt levetkőzni magukról.

Aztán magamba néztem.
És basszus, én is ilyen voltam.
Mint azt már többször említettem, a diagnózis megállapítása előtt kereken tíz évig szenvedtem a tünetekkel. Ezalatt a tíz év alatt megszámlálhatatlanul sok embert bántottam meg. Ha bekattantam, dobáltam az ocsmány szavakat, mindig tudtam, mit mondjak ahhoz, hogy a másik fél nyomorultul érezze magát, megtapostam őket, beléjük rúgtam, csak úgy ontottam a mocskot. A szavak baromira tudnak ártani, és én rengeteg embert megnyomorítottam lelkileg. Szörnyű és szívfacsaró ebbe belegondolni. Egy szörnyeteg voltam. És nem, nem nyugtat meg a tudat, hogy "jó, hát a Borderline miatt voltam ilyen, nem tehetek róla".
Persze, most vígan élem az életemet, mert megváltoztam, a terápiák, kezelések és gyógyszerbeállítások sokat segítettek, már nem veszítem el így a fejemet. A viselkedésemből eltűntek a szélsőségek, a "szeretlek-gyűlöllek" hullámok, már csak érzelmileg vannak jelen visszaesések, de már nem bántom az embereket, vagy legalábbis nagyon azon vagyok, hogy ne tegyem. De a múlt ettől még ott van. Az arcom, a lényem nagyon sok emberben úgy él, mint egy szörnyé, egy hárpiáé, aki kiszámíthatatlanul elveszítette a fejét, és bántotta, bemocskolta őt. Ezeket a szavakat már nem vehetem vissza, és még ha bocsánatot is tudnék kérni minden embertől, akkor is ott marad kitörölhetetlenül, helyrehozhatatlanul, amit csináltam.
Kis híján a családomat is elveszítettem, mert ők is bőven kaptak ebből, és volt, hogy emiatt napokig nem álltak velem szóba, olyan szinten megbántottam őket.
Ha egy mostani barátom, ismerősöm találkozna egy olyan emberrel, aki a múltam része volt, és mindketten beszélnének rólam, arról, mit látnak velem kapcsolatban, hát az olyan lenne, mintha két teljesen különböző emberről beszélnének.
Mondják, hogy sosem késő megváltozni, és én változtattam, változtatok minden erőmmel. De akkor is lézengenek emberek a világban, akiket én valaha szerettem, mégis ártottam nekik. Még a szavakra is emlékszem, és iszonyatosan szégyellem magam, hogy ilyeneket a számra vettem, ilyeneket hozzávágtam az akkori szeretteimhez, ismerőseimhez.

És most ott van az a maroknyi csoport a Facebookon, akik mind rosszul vannak, és egymást ölik, szidják. Dobálják a mocskos szavakat, mert éppen abban az állapotban vannak, és képtelenek felmérni, mit okoznak a másikban ezzel. Hogyan is tehetnék, ha nem kapnak segítséget? Ha nem tudják, hova forduljanak, sőt, egyesekben még betegségtudat sincs? A rosszabbak kifejezetten feljogosítottnak érzik magukat, miszerint ők borderline-ok, szóval nyugodtan szabadjára engedhetik a bennük lévő szörnyet, mert ez a betegségük/állapotuk. Nem. Ezt nem szabadna. Ezt rohadtul nem így kellene.
Folyamatosan azon töröm a fejemet, hogy nálam mi hozhatta el a változást. Mert persze próbálkoztam önerőből is, folyamatosan, lefaragni ebből a rossz oldalból, de kevés voltam hozzá egymagam. Nehéz úgy építeni magad, hogy te vagy a legnagyobb ellenség saját magadnak.
Nekem talán az indította el a változást, amikor a Nap-kör Alapítványban érzelemszabályozásról és tudatos jelenlétről tanultunk. Technikákat mutattak, hogyan lehet kezelni a bekattanásokat tudatosan, amikor érezzük, hogy jön a baj, valamint megtanították, hogy azt a nagy katyvaszt, ami bennünk van, hogyan tudjuk lebontani elsődleges, másodlagos, sokadlagos érzelmekre. Hogy adott egy helyzet, egy szituáció, és hogyan ismerhetjük fel, hogy pl. az elsődleges érzelmünk most a félelem, az abból fakadó másodlagos érzelem a kétségbeesés, stb. És ahogy ezeket tudatosan lebontogattuk, úgy kezelni is egyre könnyebb volt őket. Beszélni róluk, szavakat húzni rájuk.

De tudjátok, mi az elkeserítő? Az, hogy jelenleg nagyon-nagyon kevés intézmény, hely, szakember van, ahol ezt megtaníthatnák a betegeknek. A Nap-kör is alapítvány, ami nagyon nehezen tartja fenn magát. Nincs ezekre támogatás. Az egész nagyon gyerekcipőben jár. Olyan világot élünk, ahol a mentális betegségek sokszor még mindig szitokszónak számítanak, vagy kifogásnak, "lusta emberek kitalációjának". Ahol a betegek végső elkeseredésükben csoportot alkotnak, hogy segítsék egymást, de épp az állapotukból kifolyólag képtelenek rá. Szép lassan elveszítik minden emberi kapcsolatukat, mert elmarják őket maguktól, és pontosan tudják, látják, mit csinálnak, mi történik, de nincs erejük változtatni rajta, és azt sem tudják, hogy kell. Segítő kezek kellenének nekik, de nincsenek, vagy csak elvétve.

Szóval ezen tegnap este nagyon felzaklattam magam, elkapott a remegés, a sírás.
Szomorú és kilátástalan az egész...

2017. március 24., péntek

Három év

Durva. Jövök-megyek, igyekszem boldogulni a mindennapokban, a napok, hetek összefolynak, aztán Facebook koma dob egy értesítőt, miszerint ma három éve, hogy kórházban feküdtem alhasi görcsökkel. Ezután néhány nappal pedig megszületett a diagnózis mentális gondjaimról.
Amúgy is olyan fura múltidézős napjaim voltak, 22-én volt az egyik exem születésnapja, akiről évek óta nem tudok semmit, 23-án volt öt éve (atyaég), hogy az akkori zenekarom debütáló koncertet adott. Nem engedtem át magam ezeknek az emlékeknek, csak tudomásul vettem, és elfordultam, hogy a mával foglalkozzak. De most meg kell állnom egy kis időre.

Három év. Ijesztő, hogy rohan az idő. Ijesztő, hogy első ránézésre nem látok hatalmas nagy változásokat, pálfordulást. Pedig ott van. Ha nem is hatalmas, ha nem is látványos, de rengeteg minden történt ebben a három évben. Persze, ha a jelen állapotot nézzük, az nem sok jót mutat: munkanélküli vagyok, párom tart el, állapotom erősen változó.
Oké, de mi is volt három évvel ezelőtt?
- Betegre dolgoztam magam egy lélekölő munkahelyen, ahol sorra értek a megaláztatások, ahol már többször jelentkeztek rohamok, és volt, hogy nem tudtam kiülni a kasszába, mert a sarokban ülve zokogtam - de csináltam, mert kellett a pénz, és ha nem jelentkeztek volna azok a kibírhatatlan alhasi tünetek (amiket a stressz okozott), talán még most is ott senyvednék.
- Masszívan gyűlöltem magam.
- Több embert elmartam magam mellől, és hiába próbáltam meg elmagyarázni, mi történik bennem, meg hogy nem szándékosan teszem, nem értették, süket fülekre talált.
- Rettegtem, hogy a frissen bimbózó párkapcsolatom is rá fog menni a furcsa rohamaimra.
- Úgy éreztem, már sosem fogom megérteni, mi történik velem, és nem kapok segítséget.

Most:
- Itthon vagyok biztonságban, és úgy próbálom hasznossá tenni magam, hogy nem lépem túl a határaimat, sőt, lassanként tágítom ki őket.
- Végre megtudtam és megértettem, mi is van velem.
- Túl vagyok megannyi kezelésen, és több nagyon durva tünetet sikerült visszaszorítani.
- A szeretteim végre megértették, mi a baj, és mellettem állnak.
- Nagyon sokan támogatnak.
- Az akkor frissen bimbózó kapcsolatom még mindig megvan, egyre erősebb és erősebb.
- Egy csodálatos emberrel élek együtt, akit nagyon szeretek.
- Sikerült dokumentálnom a tüneteimet, a mindennapjaimat, a betegségeket, és több embernek is tudtam segíteni.
- Már nem gyűlölöm magam.

Lehet, hogy nem vagyok még feleség, nincs gyerekem és nem dolgozom, lehet, hogy még gyakran vannak nagyon nehéz napjaim, de már nem játszom az életemmel, és nem vagyok önmagam ellen. Elkezdtem megszeretni magam, és ez egy olyan ember számára, aki huszonvalahány éven át stabil öngyűlölettel élt együtt, csodálatos érzés és hatalmas eredmény.
Három év sok idő, de ez a három év rendkívül tartalmas és mozgalmas volt. Nem tudom, mennyi van még hátra, mire megerősödöm annyira, hogy úgymond "teljes" életet élhessek. De hiszem, hogy meg tudom csinálni.

2017. március 18., szombat

Gyász

Talán nevezhetem magam szerencsésnek, mert eddig nem halt meg senki olyan, aki közel állt volna hozzám. Ezelőtt talán egyetlenegyszer gyászoltam, egy kedves bácsit a helyi boltból, akit nagyon szerettem. De nála közelebb álló eddig nem volt. Az ember olvassa, hogy meghalt xy, elhunyt ennek a kutyusa, annak a macskája, és sajnálja, elszomorodik kicsit, de mégsem érezheti át igazán.
2015. június elsejével lettek először háziállataim, és onnantól kezdve igyekeztem felkészíteni magam, hogy sajnos bármikor elveszíthetem valamelyiket. A tengerimalacok rövid ideig élnek. Vállaltam. De reméltem, nagyon reméltem, hogy van még időm felkészülni erre az érzésre - amire nem is lehet eléggé felkészülni. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar bekövetkezik.
Negró nálunk született 2015 nyarán, az anyukája vemhesen került hozzánk. Tüneményes, gyönyörű, élettel teli malacka volt. A legelevenebb, legbátrabb. Mindig prüntyögött, szaladgált, kíváncsiskodott, játszott. Rengeteg boldog pillanatot szerzett nekünk, bátran állíthatom, hogy sokaknak volt a kedvenc malaca. Öcsém csak őt merte kézbe venni, amikor még egészen picike volt, azóta nagy barátságban álltak. Ő élvezte a legjobban, ha kézbe veszem és simogatom, mindig elégedett hangokat adott ki, és bújt hozzám. Szerelmes voltam a gyönyörű, csillogó szemecskéibe.
Másfél évet élt. Aztán minden előjel nélkül rosszul lett. Csak ült, nem evett, nem ivott, nem bogyózott. Naponta hordtam az orvoshoz, fecskendőből etettük, kapta a gyógyszereket, megtettünk mindent. Múlt vasárnap lett rosszul, tegnap, vagyis pénteken halt meg. Az az egy tudat vigasztal, hogy nem szenvedett sokáig.
Igen, készültem lélekben, hogy ez meg fog történni, nem élnek velünk örökké, de azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy épp Negró lesz az első, aki elhagy minket. Az én életvidám kis drágám, Csillagszem királykisasszonyom, Prüntyögim. A gyermekünk, a mi drágánk.
Csütörtökön bent kellett hagynom az orvosnál. Péntek délután jött a telefon a rossz hírrel. Sanyi és én bementünk, hogy búcsút vehessünk tőle, habár már csak a testétől köszönhettünk el. Ott feküdt az oldalán, résnyire nyitva hagyott szemmel. Hideg kis testére tettem a kezemet, és zokogtam. Sanyinak is ömlöttek a könnyei.
Még egyszer utoljára meg kellett volna ölelnem őt csütörtök délelőtt, mielőtt otthagytam volna az orvosnál. De annyira reméltem, hogy látom még élve...
Azóta nem találjuk a helyünket. Itt van még hat tengerimalac, akiknek a gondját kell viselnünk. Felváltva ölelgetem őket egy kis vigaszt keresve. De Negró hiánya egyszerűen tapintható a lakásban. Nézem a ketrecet, ahol Bogyó és Csipetke, két lánytársa eszeget, mászkál. És nincs ott. Nem prüntyög, nem szaladgál, nem játszik. Nagyon vegyesen érzem magam, az egyik percben mosolygok és jó szívvel emlékszem rá, örülök annak, hogy élt, hogy itt volt velünk másfél évet. A következő percben sírni kezdek, és vissza akarom őt kapni. Érezni akarom a meleg kis testét a kezemben, a buksiját az állam alatt, ahogy odafészkeli magát. Hallani akarom a hangocskáját. És nem, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy éppen ő ment el. Folyton a fejemben van: néha a holttestét látom magam előtt, néha élve, a ketrecben a többiekkel, néha egy gyönyörű réten, ahol egészségesen és boldogan szaladgál. Bámulok ki az ablakon, nézem az eget, és azon gondolkodom, hol lehet most. Hol jár az én pici Negrócskám? Hová költözött? Ugye jól van, ugye vigyáznak rá?
Nagyon hiányzik. Olyan üres nélküle minden. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fájdalmas lesz. Pénteken reggel óta rosszkedvem volt, és valahogy éreztem, hogy...
Édes kicsi Negró, bárcsak még mindig itt lennél velem, egészségesen, bárcsak most is ott prüntyögnél a ketrecben, bárcsak megölelhetnélek!
Soha, de soha nem foglak elfelejteni. Egy édes kis tünemény voltál, egy szeretetcsomag, a legszebb szemű kismalac a világon.
Köszönöm, hogy éltél, hogy ide születtél hozzánk, minket választottál, és rövid kis életedet nálunk töltötted el. Remélem, boldog voltál velünk. Minket azzá tettél!
Vigyázz magadra, bárhol is vagy! Nagyon szeretlek!








2017. február 24., péntek

Egy nap a pokolban

Mostanában elég sokat rosszabbodott az állapotom. A mai napom különösen szörnyű volt. Még most is nehezen fogalmazok, de megpróbálom részletesen leírni, hogyan is telt. Ez az egyetlen módja, hogy megértessem a környezetemmel, mit élek meg odabent, amíg ők kint csak egy lerobbant testet látnak belőlem. Muszáj tudatnom valahogy. Meg kell értetnem magam...
Szóval nézzük a mai napomat. Jelen időben írom, mert úgy könnyebben jönnek a sorok.

Felriadok.
Nem tudom, hány óra van, de olyan fáradtnak érzem magam, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. A telefonomért nyúlok, hogy megnézzem az időt, de alig látom a számokat. Még nem tudom nyitva tartani a szememet... visszazuhanok a sötétbe.
Álmomban megint egy sziklás helyről nézem a tópartot. Gyakran álmodom ezt, mindig nyomasztó érzésekkel jár.
Megint felriadok. Ugyanaz történik: időcsekkolás, halványan látom, hogy tizenegy-dél körül lehet, de annyira fáradt vagyok... a testem erőtlen, a szemem megint lecsukódik, alig fogok fel valamit a külvilágból. Az engem körülölelő puhaságba menekülök, és megint elalszom.
Rémálmok sokasága. Egy ízben elérek egy olyan állapotot, hogy csukva van a szemem, mégis mintha látnám a szobát. Egy másik rémálomban orvosi vizsgálaton kellene megjelennem, de menekülök előle. Egy újabb álomban Sanyival repülök, könnyű vagyok, szabad és boldog - de aztán a külvilág utol ér minket, visszaél a gyengeségemmel, és sírógörcsöt kapok.
Lassanként ismét magamhoz térek, és megint a mobilomat keresem. Egy óra van. Álmosság égeti a szememet, és még mindig gyenge vagyok. Tudatosul, hogy ki kellene másznom az ágyból, felöltözni és lemenni valami ennivalóért. De a sötétség egyre csak húz vissza. Elbóbiskolok. Délután kettőkor ébredek.
Zsibbad az agyam, és ott, ahol gondolatoknak kellene lenni, elhatározásoknak, terveknek, ötleteknek, ott csak a nagy üresség tátong. Be vagyok zárva a testembe. Nem tudok felülni sem. Nem engedelmeskednek a végtagjaim. Olyan, mintha mindenem fájna, mintha a testem nem élne - egyedül a korgó gyomrom kezd el jelezni, hogy éhes.
Legalább a kanapéig el kellene jutnom, mert ott van a gyógyszerem és az innivalóm. De épp csak annyi erő van bennem, hogy az egyik oldalamról valahogy átguruljak a másik oldalamra. Belül még mindig sötét van. Bevillannak az álomképek. Az agyam mintha még mindig aludna.
Erőtlen kezembe veszem a mobiltelefonomat. SEGÍTSÉG! - villan át az agyamon, de nincsenek szavaim. Felnézek a netre, összefolynak a betűk. Írni kellene valakinek. Felhívni valakit. Hogy segítsen, hogy kiemeljen az ágyból, és tartsa a szétesni készülő énemet. Nem vagyok magamnál. Nincsenek gondolatok. Segítséget kell kérnem valakitől.
Hívom anyut, de alig tudok beszélni. Nem ér rá, dolgozik. Nem tud segíteni. Senki sem tud. Éhes vagyok. Nem tudok felülni. Fekszem, mint egy darab fa. Olyan érzés, mintha a végtagjaimat valami húzná lefelé. Nem találom az utat magamhoz. Nem tudok kommunikálni.
Pánikba esem. Félek. A kanapé, a ruháim... minden messze van. És egyedül vagyok.
Hosszas tétovázás után felhívom Sanyit, aki a munkahelyén van. De már nem tudom tartani a telefont, csak kihangosítva teszem magam mellé. Felveszi, és elhaló hangon beszélek. Alig találok szavakat. Csak azt tudom mondani, hogy rosszul vagyok. Hogy nem tudok megmozdulni. Hangom is alig van. Ellopták a szavakat.
Sanyi azt mondja, el tud jönni hamarabb a munkából, addig tartsak ki. Megkérdezi, hozzon-e valami kaját. Gondolkodni próbálok, de az agyamban, ahol ételeknek, lehetőségeknek, opcióknak kellene megjelenni, továbbra is sötét van. Nem tudom, nem tudom, nem tudom, sírom a telefonba. Jó, nemsokára indul haza, ígéri Sanyi.
Itt lesz. Hamarosan itt lesz, és segít. Itt lesz és megment. Csak ezek a gondolatok vannak. Lebegek a semmiben. Nyomasztó érzések keringenek valahol mélyen. Egy ponton hallom a saját hangomat, ahogy elkeseredetten nyöszörgök.
Telik az idő, nem vagyok magamnál. Néha sötét van, néha látom a falat magam mellett.
Kulcszörgés. Sanyi hazaért, vett mindent, ami kell, enni-innivalót. Bejön hozzám, homlokon csókol.
- Na, eszünk? - kérdezi.
- Igen, nagyon éhes vagyok... - nyöszörgöm.
Lassú, gyengéd mozdulatokkal kisegít az ágyból. Felültet, és megtart, várunk kicsit, hogy szokjam az ülőhelyzetet.
Lecsuklik a fejem. Ömleni kezdenek a könnyeim, és vele együtt a szavak a számból. A szavak, amiket nem találtam egész nap. A keserű, fekete szavak. Akadozva kimondok mindent, ami egész nap nyomasztott belül. A rémálmok. A félelem. A halott, ólomsúlyú testem, ami fogva tart. Csak úgy zubognak a könnyízű szavak. Sanyi pedig tart engem és figyel rám. Aztán azt mondja, ha túl leszünk a leszázalékolás-mizérián, pszichiátert váltunk, mert ez így nem mehet tovább. Igen, sírom. Mert nem kapok segítséget a jelenlegitől, csak egy nyomorult kísérleti nyúlnak érzem magam, akibe hasraütés-szerűen tömi a gyógyszereket, hátha alapon.
Amikor elapadnak a könnyeim, Sanyi áttámogat a másik szobába, és elém teszi az ételt. Lassú, bizonytalan mozdulatokkal enni kezdek. Jólesik, hogy végre csillapítom az éhséget. Sanyi természetes, csevegő hangon beszél hozzám, mesél a napjáról. Néha még egy-egy reszketeg mosolyt, kuncogást is kicsal belőlem.
Evés után újra kétségbeesem, mert megint üres az agyam. Most mit csináljak? Mivel üssem el az időt? Semmi ötlet. Semmi gondolat. Elkeseredve mondom Sanyinak, hogy úgy érzem magam, mint aki fokozatosan épül lefelé szellemileg, és rettegek ettől. Mert nemcsak hogy üresség van a fejemben, de az utóbbi napokban el is felejtek dolgokat, nem jutnak eszembe alapvető szavak, elfelejtem, mit akartam csinálni fél perccel ezelőtt. Sanyi szerint ezt az alvászavarok okozzák. Végül keres online játékokat, amik elég aktívak ahhoz, hogy egy kicsit működésbe hozzák az agyamat. Aranyos, vicces és cuki játékokat keres össze, amik egyre több mosolyt csalnak az arcomra, sőt, az egyik játékon már nevetni is tudunk együtt. Közben kitaláljuk a hétvége menetrendjét, és ez jó. Addig játszunk, amíg úgy nem érzem, most már le tudom kötni magam egyedül.
Vízipipa. Miközben szívom, a dalaimat hallgatom. Hagyom, hogy átjárjanak a hangok, a szövegeim, a világom egy szelete. Jólesik a füst, bár kicsit még remeg a kezem. Aztán veszek egy jó meleg fürdőt. Lehunyom a szemem, mélyeket lélegzek. Próbálom elengedni a nyomasztó érzéseket.
Most pedig itt ülök, és pötyögök. Üres vagyok. De a testem legalább most már engedelmeskedik, és nem érzem a fájdalmat. Csak az üresség, a semmi. Kicsit szomorúvá tesz a tudat, hogy még ezzel a bejegyzéssel sem sikerül teljesen átadnom azt, ami belül történik velem ilyenkor...

Nem tudom, mi segítene most. Tegnap áthívtam egy barátnőmet, hátha a társaság kilendít ebből a dermedtségből. De nem voltam jó társaság, és amikor beszélt hozzám, fájt az agyam. Még a szemkontaktusra sem voltam képes, csak meredtem magam elé, és álmosnak, fáradtnak éreztem magam.

Nincsenek gondolatok. Sötét van és üresség.

2017. február 7., kedd

Tavaly ilyenkor

Egy évvel ezelőtt, február hetedikén este egy kórházban üvöltöttem. Sanyi hívta rám a mentőket, mert vissza akartam tőle szerezni a gyógyszereimet, hogy bevegyem mindet, és szinte összeverekedtünk. Az egyik pillanatban még vele ültem a mentőautóban, aztán elválasztottak tőle, egy vizsgálóteremben találtam magam, körbevett három-négy fehér köpenyes ember, sírtam, majd amikor elkezdtek lekezelően beszélni velem ("Fejezze be, nem otthon van" - ennyire emlékszem), üvöltésbe csaptam át. Sanyi nevét ordítottam, csak őt akartam, el akartam onnan szabadulni, haza akartam menni, szép lassan elöntötte a köd az agyamat, zokogtam, és órákig üvöltöttem, hogy "Sanyi! Sanyi!"
Egy évvel ezelőtt egy kórházi ágyhoz szíjazva zokogtam, és egy szobatársam megfenyegetett, hogy elvágja a torkomat, ha nem fogom be.
Egy évvel ezelőtt a születésnapomon a zárt osztály falait bámultam, és nem értettem, mi történt velem, hogy jutottam el idáig. Alig vártam, hogy Sanyi bejöjjön hozzám - ám amikor megérkezett, közölte, hogy szakítani akar, mert elfáradt. Sírtam, és nagy nehezen meggyőztem, hogy adjon még egy esélyt, összeszedem magam. Öt napot töltöttem bent, öt üres, fájóan kongó napot, nem tudtam ülni, állni, feküdni, fájt minden mozdulat. Talán akkor voltam a legmélyebben.
Egy évvel ezelőtt elhatároztam, hogy soha többé nem megyek kórházba, nem játszom az életemmel, nem ártok magamnak.

Most itthon vagyok, szomorúan, feszülten, de biztonságban. Egy éve nem feküdtem pszichiátriai osztályon. Kórházba maximum hasfájással kerültem, és még aznap haza is jöttem. Minden erőmmel azon vagyok, hogy jobban legyek, hogy újra megtaláljam önmagamat, és azt az erőt, ami valahol bennem bujkál.
Sanyi itt van velem, szeret engem, kitart mellettem.

Holnap leszek huszonnyolc éves. Baromira nem ott tartok, ahol régen gondoltam, hogy ilyenkor tartani fogok. De már nem érdekel. Nekem ilyen lapokat osztott az Élet, ebből kell kihoznom, amit tudok. Nem tudom, mikor leszek tényleg, tartósan jól. Nem tudom, mikor leszek feleség és édesanya. Nem tudom, mikor lesz olyan, hogy nem kap el egy pánikroham a munka szótól. Nem tudom, mi lesz holnap, holnapután és azután, mert nekem minden mával küzdenem kell. De végre a hátam mögött hagyom ezt az okádék 27-es számot.
Vannak, akik szeretnek, van családom, egy szerető párom, vannak barátaim. Amikor a tizennyolcat töltöttem be, egy agresszív, bántalmazó kapcsolatban voltam, és egy barátom sem akadt. Ahhoz képest sokkal-sokkal jobb a helyzet most.
A születésnap minden évben szinte fizikai fájdalmat okoz nekem. De egyszer ezt is le kell győznöm.
Tavaly ilyenkor a legmélyebben voltam, egy kórházi ágyhoz szíjazva. Most itthon vagyok, biztonságban. És rettegek ugyan a holnapi naptól meg a hétvégétől, de próbálom azt erősíteni magamban, hogy itthon vagyok, biztonságban, a szerelmemmel, és a családom, a barátaim vigyáznak rám...

2017. január 27., péntek

Lebegés

Jó ideje nem írtam, úgyhogy most igyekszem pótolni. Fura ez a hónap, teljes érzelmi hullámvasút.
Az első két hét nehéz és szomorkás volt, mert sokat kellett nélkülöznöm Sanyit. Január első hetében ügyeletes volt a munkahelyén, és ahogy azzal végzett, a következő héten szintén meló miatt Svájcba utazott öt napra.
Vannak dolgok, amik nagyon megnehezítik a mindennapjaimat. Az egyik a depresszió egyik ismert tünete, amit én csak lebegő állapotnak hívok. Olyan, mintha a fejem víz alatt lenne, be vagyok zárva magamba, és a legalapvetőbb tevékenységekre sem tudom rávenni magam. Ledobom magam a székre vagy az ágyba, és úgy maradok órákig. Nem túlzok. Órák telnek el a semmivel, és közben belül küszködök, megfogalmazom, hogy "fel kellene öltöznöm", "le kell mennem valami kajáért", aztán fekszem tovább. Ólomsúlyúnak érzem a végtagjaimat, és sok esetben még gondolkodni sem tudok, nem tapad meg semmi a fejemben. Utálom ezt az állapotot, de az utóbbi hetekben sajnos sűrűn elkap. Többek között ezért sem jelentkeztem.
A másik, ami nehéz perceket okoz, a rémálmok. Bárcsak ismerném azt a megkönnyebbülést, ami egy lidércnyomásból való ébredés után jön az emberben, amikor tudatosul, hogy "csak egy rossz álom volt". Na, ez nálam sajnos nincs így. Mert én, ha felébredek, úgy érzem magam, mintha az elmém a rémálomban ragadt volna, és egész álló nap kísértenek a képek. Rettegve kuporodom össze az ágyamban, félek mindentől és mindenkitől, mert álmomban bántottak.

Vannak jobb pillanataim is, például időnként elkap a tettvágy, és olyankor nekiesek a lakás rendbetételének. Ezeket kisebb sikerélményként élem meg. Az alkotás is nagyon változóan működik, hetekig viszonylag sokat írtam, de az elmúlt napokban nem megy, megakadtam a dologgal. Ugyanakkor gyakorlatilag ebben a hónapban feljátszottam egy teljes albumot (tíz dalt). A végére mondjuk el is fáradtam, szóval azt most pihentetem egy időre.

Tegnap is nagyon rosszkedvű voltam, mert nem tudok mit kezdeni magammal, fáradt vagyok és tehetetlen, összevissza alszom, sokszor érzem magam erőtlennek, és gyűlölöm, ha értékes napok telnek el a semmivel.

Ez van most velem.

Ja, meg még valami: közeleg a születésnapom. Február 8-án lesz. Kicsit félek. A születésnapjaimat valamiért mindig nagy görcsösséggel és megnevezhetetlen elvárásokkal élem meg, sosem tudom, mit akarok, de csalódott vagyok, ha nem kapom meg. Minden évben rákészülök, mániákusan lesem, hányan köszöntenek fel, aztán amikor elmúlik a nap, jön a helyére az üresség. A tavalyi születésnapomat kórházban töltöttem, és Sanyi akkor akart velem szakítani...
Szóval, félek. Mert elhatároztam, hogy idén márpedig nem lesz bennem semmi görcsösség, elvárás, mindenkire rábízom az ajándék-kérdést, mindennek és mindenkinek örülni fogok. Itt az ideje, hogy ezzel a születésnap-rémálommal leszámoljak... De félek, mert nem tudom, képes leszek-e rá. Tegnap az egyik barátom jelezte, hogy valószínűleg nem fog tudni eljönni a születésnapi összejövetelemre, és nagyon elkenődtem, pedig megfogadtam, hogy nem lesz ilyen... És néha megijedek a gondolattól, hogy vajon milyen lesz a buli, mit fogunk csinálni, mi lesz, ha aznap rossz passzban ébredek, stb. Néha jön a késztetés, hogy valami nagyszabásút kellene rendezni a születésnapomra, néha meg úgy érzem, lefújnám az egészet, nem tartom meg.
Szóval most jó nagy küzdelmeket vívok magammal. De nagyon igyekszem a jó dolgokra koncentrálni, és valahogy elengedni ezt a görcsösséget. Remélem, sikerül...

2017. január 2., hétfő

Miért féltem a szilvesztertől?

Szeretnék elmesélni egy történetet. Kereken tíz éve, hogy görcsösen kerülöm a kettesben történő szilveszterezést az aktuális párommal. Elmondom, miért.
2006 végén az akkori barátommal szilvesztereztem kettesben. Azt hiszem, előtte még sosem aludtunk együtt, hanem csak pár órákra találkoztunk nála, ez volt az első alkalom, hogy ott éjszakáztam vele. Iszonyatosan szerettem őt, és már nagyon vártam a közös szilveszterünket.
Volt azonban valami, ami megkeserítette a kapcsolatunkat: mindketten szüzek voltunk. És bár nagyon vágytunk egymásra, hiába próbáltunk a pettingnél tovább menni, mindig nagyon nagy fájdalmat éltem meg a behatolásnál. Így sosem sikerült továbbhaladnunk. Azt reméltem, hogy az első közös szilveszterünk majd tele lesz meghitt, szerelmes pillanatokkal, közös játékkal és bolondozással, jóleső összebújásokkal. De nem. Valahogy görcsösen ráfeszültünk, hogy itt a nagy alkalom, most már tényleg feküdjünk le egymással. Minden simogatás és érintés csak arra szolgált, hogy elő legyek készítve az aktusra - ami sehogy sem jött össze. Kisiklott az egész, nem tudtunk egymásnak örülni, nem tudtuk felhasználni a rendelkezésre álló időt közös programokra, mert mindent beárnyékolt ez a lassan kötelező jellegű dolog. Az egész odáig fajult, hogy többször is sírva fakadtam. Az egyik ilyennél felkiáltottam, hogy "mi értelme együtt lennünk?", és ahogy ezt kimondtam, minden átmenet nélkül kialudt az egyik meggyújtott mécses a szobában. A 2007-et is egy nagy sírógörccsel kezdtem, a barátom pedig nem tudott mit kezdeni velem. Hazavágytam a családomhoz, ahol biztonságban lehetek, de már késő volt, nem indulhattam neki az éjszakának, azt sem tudtam, olyan későn mivel jutnék haza, és kellően be is voltam pánikolva ahhoz, hogy ne legyen egy értelmes gondolatom sem. Börtönbe zárva éreztem magam, kétségbeesve és meggyötörten.
Egyébként már rég tönkrement a sráccal a kapcsolatunk, mire kiderült, hogy egy rendellenesség miatt nem tudtunk szeretkezni egymással, és nőgyógyászati műtétre volt szükség, hogy teljes értékű szexuális életet élhessek. Csak ugye ezt akkor sajnos nem tudtuk.

Mindenesetre innentől kezdve nem voltam hajlandó kettesben szilveszterezni egyik párommal sem. Csak akkor éreztem biztonságban magam, ha társasággal lehettem. Minden szilveszter előtt egy merő ideg voltam, mert ment a szervezkedés, hogy most akkor hol töltsük és kikkel, hová tudunk csatlakozni, mi lenne a jó program, a jó évkezdés. 2010-ben úgy alakult, hogy a párom és én nem találtunk magunknak megfelelő társaságot, és nekünk sem sikerült összeszervezni egy bulit. Akkor is idegesen tiltakoztam, hogy nem akarok lakásba bezárva kettesben lenni, mert félek. Végül kimentünk egy utcabálra, és ott töltöttük a szilvesztert, ami meglepően jól sikerült.

Sanyival 2013 októberében jöttem össze, annak az évnek a végén még az ő régi baráti társaságával buliztunk, utána kialakítottunk egy saját baráti kört, és velük szilvesztereztünk 2014-ben, majd 2015-ben is. Most azonban valahogy úgy alakult, hogy nem sikerült a megszokott csapatot összeszerveznünk szilveszterre. Lett volna itt ugyan egy pici társaság, de addigra én már lelkileg és idegileg nagyon kimerültem, húzós volt az év vége, és ha arra gondoltam, hogy szilveszterkor ki kell lépnem a komfortzónámból, sírógörcsöt kaptam.
Szóval két lehetőség állt fenn: vagy együtt szilveszterezünk egy szintén nagyon mélyponton lévő barátunkkal, Sanyi húgával és az ő új párjával, akit egyáltalán nem ismerünk; vagy kettesben ünnepelek Sanyival, aminek a gondolatától még mindig féltem a múltbéli események miatt. Végül azonban már kifejezetten arra vágytam, hogy elbújhassak Sanyival mindenki elől, és csak kettesben, nyugalomban köszöntsük az új évet. Hiszen Sanyi más, mint az elődei. Vele már régóta együtt élek, és róla tudom, hogy nem fog bántani. Ráadásul már hosszú ideje ő az otthonom.
Úgyhogy végül lefújtuk az összejövetelt, és tíz év után először a párommal szilvesztereztem édes kettesben. Csodálatos volt! Zenét hallgattunk, vízipipáztunk, csomót társasjátékoztunk. Összeütöttünk egy kis kaját is, fasírtot vegyes salátával és töltött tojást. Egészen hajnal fél 4-ig társasoztunk, ami Sanyinál már nagy szó, mert ő nem annyira éjjeli bagoly, mint én. Szegény laposakat is pislogott a végén, de hősiesen bírta fél 4-ig :) Utána már én mondtam neki, hogy menjen aludni nyugodtan.
Szóval nagyon meghitt és csodás volt. Nem kellett semmivel kapkodnunk, nem kellett senkihez alkalmazkodni, riadtan nézni az időt, hogy mindjárt jönnek a vendégek, nem kellett félnem, hogy kiborulok mások előtt. Mindenre jutott idő, Sanyi besegített a kajakészítésben, közben én meg tudtam írni egy utolsó novellát így 2016-ban. Úgy döntöttük, nem csípjük ki magunkat, mert minek, úgyis csak mi látjuk egymást, akkor már legyünk kényelmesben. De azért a szobát feldíszítettük szerpentinekkel. :) Éjfélkor kibontottunk egy üveg pezsgőt is.
Úgyhogy megtörtünk egy tízéves átkot, és ezért nagyon hálás vagyok a drágámnak. Annyira jó volt, tökéletes évkezdés. Végre ledobtam egy régi félelmet, egy mázsás súlyt a vállamról, mert sikerült felülírni egy csodaszép, nyugodt és meghitt élménnyel. :) <3

Mindenkinek nagyon boldog, csodákban és boldogságban gazdag új évet kívánok!

2016. december 25., vasárnap

Karácsony

Szeretnék itt is minden kedves olvasómnak és követőmnek nagyon boldog, békés karácsonyt kívánni!

Az enyém csodaszépen telik. Rég volt ilyen gyönyörű karácsonyom! Tavaly gyakorlatilag nem ünnepeltem, mert minden összejött akkorra... előtte sem volt az igazi, de ez az idei gyönyörű és tökéletes. Már akkor elkezdődött, amikor sorra jöttek a barátaim, amiről ugye itt már írtam.

Tegnap a Szentestét Sanyival kettesben töltöttem. Szerettem, hogy ráérősek voltunk egész nap, nem kapkodtunk sehova, hogy "jaj, eddig és eddig készüljünk el mindennel", nem tűztünk ki határidőt, így nyomás sem nehezedett ránk. Először takarítottunk egy sort, mosás, mosogatás, söprés, szemétlehordás, stb., utána megcsináltuk a kaját - aztán leültünk enni, mert eddigre már majd' éhen haltunk. :) Kaja után előszedtük a műfenyőnket, és feldíszítettük, lila-ezüst színekkel. Végül megajándékoztuk egymást. Én megkaptam a hőn áhított babaházamat, amibe minden kedves barátom és a családom is beleadott valamennyit, emellett Sanyi meglepett egy aranyos kis plüssbagollyal, és szerzett nekem fekete rúzst. Az volt ugyanis a mániám, hogy ha betértünk valamilyen drogériába, azt kutattam mindenütt, mert bár nem sminkelem magam, de egy-egy kép erejéig milyen menő volna már gótosra venni a figurát, és úgy kipróbálnék egy fekete rúzst... Sanyi pedig ezt megjegyezte, és beszerzett egyet :)
Ma a családomnál karácsonyoztunk Békásmegyeren. Nagyon jól sült el az is, mindenki örült az ajándékainak, én kaptam anyuéktól egy kép-montázst a családról, gyönyörű élénk színű lapokat (nálam fogyóeszközök a színes papírok), Oreo kekszet, nagyszüleimtől pedig a már hagyománnyá vált karamella krémest. Nyamm :)
Nagyon jól éreztük magunkat, Fannika, az unokahúgom is tündéri volt, mindenki tök jól eldumált mindenkivel, és nagyon szép fotókat csináltunk.
Holnap Sanyival pihenünk itthon. Aztán még nem érnek véget a jó dolgok, 27-én feljön hozzám öcsi, és csapunk egy Babaházavató bulit, 28-án anyukám látogat meg. :) Nagyon várom már!
Néhány kép az ünnepekről :)