2017. szeptember 16., szombat

Viszonylag aktívan

 Esik az eső odakint, dörög az ég és villámlik, én meg elmondhatatlanul örülök ennek. Végre eltakarodott az a rohadt meleg! Sokkal jobban érzem magam így a bőrömben. Persze az alvászavarok továbbra is befigyelnek, emiatt néha eléggé leszívva érzem magam.
De azért egész jól vagyok, ezt leszámítva. Tegnap nagyon jól haladtam a dolgaimmal, sokat takarítottam, közben ment a cikkírás, jöttek a hírek, amiket igyekeztem mielőbb megosztani, szóval volt mi kitöltse a napot. A konkurenciával kapcsolatos rossz érzéseket igyekszem elengedni, nem mindig megy, de rajta vagyok. Ami kicsit hiányzik most, az az írás, mármint a saját történeteimmel való haladás. Az elmúlt egy-két hétben annyira a magazinba fektettem minden energiámat, hogy az íráshoz már nem maradt. Tegnap nézegettem a neten mindenféle írói gyakorlatot, kihívást, játékot, azokat elmentegettem, hátha visszahozzák az írói kedvemet. Persze ahhoz, hogy belemélyedjek az ilyesmikbe, viszonylag frissnek kell lennem szellemileg. Márpedig most, ebben a pillanatban nagyon fáradt vagyok, mert rosszul aludtam.

Két hét múlva megyünk Sanyival Ceglédre egy wellnes-hotelbe, ott ünnepeljük meg az évfordulónkat. Már nagyon várom, mert az évfordulózások minden évben olyan jól szoktak sikerülni, feltölt és egyben kikapcsol, jó kis relaxálás. :)

Most csak ennyit tudtam kipréselni magamból, de gondoltam, azért jelzek, hogy itt vagyok, megvagyok.

2017. augusztus 24., csütörtök

Kreatívan

Szerencsére aránylag jól vagyok. Nem mondom, hogy nincsenek húzós rémálmok és olyan napok, amiket gyakorlatilag átalszom, de haladok a dolgaimmal. Az elmúlt hetekben újra megjött az alkotói kedvem, és nagyon örülök az elért eredményeknek.
Először is a végére értem egy novellaciklusomnak, ami nagy dolog a részemről, mert az írásaimat szinte sosem sikerül befejeznem. Ráadásul félig-meddig igaz történeten alapul, van benne némi fikció is, de összességében ezzel a történettel fel tudtam dolgozni egy régi eseménysorozatot, érzéseket, ezzel kapott egy szép lezárás az az életszakaszom.
Írogatok a többi megkezdett történetemhez is, amelyikhez éppen kedvem van, és kitartóan vezetem a magazint. Most már nem idegesítem magam azon, hogy van konkurenciám, szándékosan nem nézek rá arra a lapra, mert akkor csak felhúznám magam azon, hogy én nem úgy haladok, ahogy szeretném. Így könnyebb elfogadni a jelenlegi helyzetet. Minden hétköznapra írok egy-egy ajánló cikket fiatal zenekarokról, így a napi egy cikk biztosítva van. Mellette igyekszem figyelni a híreket, és vannak egyéb cikkötleteim is.

Emellett befejeztem az új albumomat, amivel nagyon elégedett vagyok. A visszatérő rémálmaimról és lidércképekről szólnak, zeneileg pedig jóval elvontabb és sötétebb lett az elődeinél. Sok munkát fektettem bele, és büszke vagyok a kész anyagra. Megmutattam Sanyinak is, mert ő a teszthallgatóm, mindig együtt hallgatjuk végig az elkészült albumokat, szóval rajtam kívül ő az első, aki hallja. Ez azért is jó, mert Sanyi nem elfogult, nem intézi el a hallottakat annyival, hogy "nagyon jó lett, kedvesem", hanem konkrét véleményt fogalmaz meg, tanácsokat ad, szerinte mire kellene figyelnem, illetve kiemeli a pozitívumokat is. Ezt a lemezt nagyon megdicsérte. Azt mondta, ez az eddigi legkifejezőbb, legkarakteresebb és leginkább egyben lévő albumom, minden a helyén van, egy egészet alkot, nem is tud kiemelni egy dalt, mert ezt így egészben kell hallani. Hihetetlenül jólesett a véleménye!
Szeptember 10-én töltöm fel a bandcamp oldalra, szóval onnantól kezdve hallhatja majd a nép is.

Szóval most nagyon jól elvagyok a kis világomban, jólesik írni, cikkeket kidolgozni, hallgatni a kész albumot.

Múlt hétvégén pedig Agárdon nyaraltam párommal, öcsimmel és Ricsivel. Azt is nagyon élveztem, üdítő újdonság volt, hogy az előző két nyáron lévő sátrazás után rendes kis nyaralót vettünk ki, nagyon szép, csendes környezetben volt, és mind remekül éreztük magunkat. Ittunk, játszottunk és sokat nevettünk. :)

Jövő hétvégén lesz egy sörfesztivál a közelünkben, ahová tervezünk kinézni. Emellett pedig most az évfordulónkat várom nagyon, ami október elején esedékes. Ceglédre megyünk wellnessezni. Ez lesz a negyedik évfordulónk, hihetetlen, hogy megy az idő. :)

2017. augusztus 5., szombat

Melós hét és az eredménye

Jó hír, hogy mostanában újra rákaptam a Ladies in Rock magazinom frissítésére, és naprakészen írom hozzá a cikkeket. Kaptam is jó visszajelzéseket, ami valamennyire feltöltött. Emellett dolgozom az új albumomon is, amihez a héten két dalt vettem fel.
De azért nem feszültségmentes a dolog. A magazint ugyanis teljesen egyedül vezetem, és sajnos nem könnyű minden téren naprakésznek maradni; rengeteg zenekarnál kell figyelni az új híreket, és nem mindig sikerül időben lecsapni rájuk. A Facebookon, ahová csak lehetett, feliratkoztam, de ez sajnos nem garantálja, hogy az idővonalon a sok egyéb között megjelenik nekem a friss információ. Ráadásul újabban az együttesek túlnyomó része rászokott az Instagram használatára, sokan már ott teszik közzé a híreket, oda lőnek képet az új albumok felvételeiről, koncertekről, ilyenekről. Én pedig azt a felületet nemigen ismerem, meg ritkán használom. Most akkor rá kellene szoktatnom magam, de az plusz egy meló, figyelni, résen lenni.

Persze, ilyenkor felmerül a jogos kérdés: miért nem veszek fel magam mellé valakit? Megpróbálom elmagyarázni, miért nem.

Ezt a magazint még 2010-ben a (mára már megszűnt) hotdog.hu oldalon kezdtük el vezetni egy nagyon kedves barátnőmmel. Rengeteg munkát, energiát öltünk bele, szenvedélyünk volt az egész. Kialakítottunk egy csodálatos magazint, sok olvasót szereztünk, számos énekesnővel vettük fel a kapcsolatot, ötleteltünk, szóval mindenestül benne voltunk. És közben mi ketten is jó barátságot ápoltunk. Kellően elosztottuk egymás között a teendőket, egyformán kivettük belőle a részünket.
Utána mindketten találtunk főállású munkahelyet, ami mellett sajnos már nem volt időnk gondozni a magazint, és egy időre inaktívvá is vált - mondjuk nem teljesen, néha a fontosabb híreket még közzé tudtuk tenni, de már nem volt annyi energiánk és időnk rá, mint régen.
Én 2014-ben váltam munkanélkülivé, a diagnosztizálásommal együtt. Azon az őszön párommal úgy döntöttük, átköltöztetjük a magazint egy saját felületre, domain névvel együtt, és megpróbálom újrakezdeni. A szerkesztőtársam a munkája mellett már nem tudott ebben részt venni, jelenleg pedig kisgyerekes anyuka. Természetesen ezt meg is beszéltük, elfogadtam, tudtam, mibe vágok bele.

Na, most. Én attól rettegek, de iszonyatosan, hogyha bevennék egy számomra idegen embert a magazin szerkesztésébe, akkor az az illető újult lelkesedéssel nekiállna cikkekkel bombázni a felületet, kivenné a kezemből az irányítást, és a fejemre nőne. Helyettem aratna le babérokat, és ez nekem nagyon-nagyon fájna. Hiszen, mint már írtam, Brigivel (volt szerkesztőtársammal) mi rengeteget dolgoztunk ezen annak idején, együtt. Ez nem menne mással. Köztünk megvolt a bizalmi szál, egyformán gondolkodtunk, meg tudtuk beszélni, ki mennyit vállaljon be a szerkesztésből. Ehhez tehát nagyon erős bizalom és barátság kell számomra, és azt, mint tudjuk, nem osztogatom két kézzel.

Szóval nagyon meg vagyok lőve ezzel kapcsolatban. Mindenesetre, amíg ez nem változik, egyedül vezetem tovább, önerőből, amennyire tudom.
Egyébként nagyon jó visszajelzések jönnek. A héten például egy magyar zenekar, az Ann My Guard énekesnőjével készítettem interjút, aki iszonyatosan kedves, lelkes és együttműködő volt. A kész cikket a zenekar megosztotta a Facebook-oldalán, és úgy hivatkoztak a magazinomra, mint "kis hazánk egyik legjobb zenei oldalára". El tudjátok képzelni, ez mekkora elismerés számomra? Különösen ennek tudatában, hogy immár harmadik éve egyedül vezetem.
Ugyanakkor ez egyfajta kihívás is, egy intés, hogy bizony folytassam, tartsam fenn a színvonalat. De a nehezebb napokon ez sajnos nem mindig sikerül.
Ráadásul találtam egy blogot, ami ugyanúgy a Female metal világára épül, mint az én magazinom, és gyötrelmes látnom, hogy naponta tudomisénmennyi cikket írogat, csak úgy ontja magából. Ha már ez a 'semmiség' így megvisel, képzelhetitek, mit éreznék, ha a saját magazinomon belül kellene ugyanezt átélnem egy új, lelkes szerkesztőtárs miatt.

A másik rákfeném egyébként éppen az interjú kérdése. Az olvasók szívesen ismerik meg a különféle csapatok énekesnőit, és én is nagy kedvvel írok nekik szentelt cikkeket. Ám bőven akadnak olyan énekesnők, akikről nincs információ az interneten, mivel nem ismertek, és ilyenkor az egyetlen megoldás az, ha felveszem velük a kapcsolatot, és interjút kérek tőlük. Számomra ez sok feszültséggel jár: egyrészt béna vagyok kérdezésben, sokat kell gondolkodnom a kérdéssor összeállításakor, másrészt félek, mit írnak vissza, mi van, ha elutasítóak, vagy ilyesmi. Körülbelül ugyanolyan szorongással jár számomra az interjúztatás, mint a telefonálás. De ez szerves része a magazinvezetésnek, ezért a héten beleástam magam a dologba, már csak azért is, hogy hozzászokjak.

Valószínűleg a fent leírtakból felgyülemlett feszültség jött ki rajtam a mai napon. Ugyanis olyan erős alhasi fájdalmakkal ébredtem, amilyenekkel régen mindig kórházba szállítottak. Ilyenre - szerencsére - már elég régen volt példa, ezért nagyon megijedtem, hogy újra át kell élnem. El vagyok keseredve, hogy ez bármikor rám törhet, és kerékbe töri minimum egy napomat.

Ha ettől eltekintek, azért örülök, hogy ez a hét kreativitással telten, eredményesen telt. Csak vannak ezek a belső démonok, amikkel meg kell küzdenem.

2017. július 21., péntek

Chester

Elveszítettem egy barátomat.

Ez persze valószínűleg furcsán hangzik, hiszen nem ismertem őt személyesen. De minden zenészre, akik annak idején átsegítettek egy nagyon húzós, magányos, sötét időszakon, barátaimként tekintek. Amikor összeszorult gyomorral bandukoltam az iskolába, gyűlölt osztályomba, és összeszorult torokkal menekültem haza, ők voltak a barátaim. Velük beszélgettem fejben, beléjük kapaszkodtam.

Mindig elszomorodom, ha eltávozik egy zenész közülünk, de még egyikőjük halála sem rázott meg így. Tegnap, amikor jött a hír, hogy Chester öngyilkos lett, sírógörcsöt kaptam, és ma is zokogni kezdtem a villamoson ülve.
Elveszítette a harcot, amit éveken át keményen vívott a démonaival. Ordított a dalain keresztül segítségért, de senki nem figyelt fel rá. Életeket mentett meg a hangjával és az üzeneteivel, az övét senki. Sőt. Az emberiség ismét csak kimutatta a foga fehérjét, különösen a magyarok. Hőzöngenek, hogy mégis hogy merészelte, gyáva alak, elhagyta a szeretteit, "megvolt mindene", és még sorolhatnám a gyűlöletes, mocskos szavakat, amikkel szembesülnöm kell az interneten. Feldühít és elkeserít.
Nem, ne értsetek félre, nem arról van szó, hogy vállon veregetem Chestert a tettéért. Csak arról, hogy tudom, milyen az, amikor már nincsenek érvek, gondolatok, már nincs, ami a sűrű, módszeresen felemésztő fájdalomból kiszakít. Megéltem, hiszen nem titok, hogy több öngyilkossági kísérlet van a hátam mögött.

Elmondom, mi történik ilyenkor. Nem tudsz többé gondolkodni. Az általad annyira szeretett arcok elhalványulnak, nem látod őket, nem hallod a hangjukat, már csak az üvöltéstől kifáradt némaság marad. Fáj mindened, és úgy érzed, képtelen vagy tovább ott maradni a testedben, fogoly vagy, ahonnan végre ki akarsz kerülni. Fáradt vagy, végtelenül fáradt, és csak pihenni akarsz, örökre pihenni, letenni a súlyt. Nincsenek gondolatok. Nincs semmi, csak a fáradtság és az üresség, ami magába szippant. Ez egy hosszú, fájdalmas folyamat vége, ami ellen hónapokig, sőt, évekig küzdöttél. Mert próbálkoztál. Győzni akartál a démonok felett. Kapaszkodtál mindenbe, amibe lehetett, a szeretteidbe, a láthatatlan jövőbe, amely talán hoz némi változást. Időt adtál magadnak, még egy kicsit és még egy kicsit, hátha jobb lesz. Mindeközben igyekeztél a világ elvárásainak is megfelelni. Hinni akartad, hogy te is lehetsz boldog, lehet téged szeretni. De minden visszaesés után egyre kevesebb erőd maradt újra és újra kimászni. Végül elfogyott. Nincs több erőd.
Néha a segítség is későn érkezik. Talán a szeretteid megpróbáltak mindent, ami az erejükből kitelt, de addigra már a végét jártad. Talán egy barát ismert téged két éve, de a démonaid húsz éve. Talán a család észre sem vette, mi lapul mélyen és alattomosan benned.
Néha nincsenek is szavaid, amikkel segítséget tudnál kérni. Jelzel, ahogy tudsz, de talán még meg sem születtek azok a mondatok, amikkel tényleg le lehet írni, éreztetni, mit élsz át belül. És így nem értik, nem érthetik.

A depressziót nem mi választjuk, és nem múlik el attól, hogy sikeres vagy valamiben, vagy hogy van egy családod. Véleménye persze lehet mindenkinek, de nem, nagyon nem emberi viselkedés, hogy egy embert, aki belefáradt a küzdelmekbe, akit felszámoltak a démonok, még a halála után gyalázzunk és pálcát törjünk felette. Senkinek nincs joga úgy ítélkezni valaki felett, hogy halvány fogalma sincs arról, mit történt vele odabent.

Három éve írom ezt a blogot, tépem a számat, vagy ha úgy tetszik, koptatom a billentyűzetet, és próbálom elmagyarázni, mi történik velünk, felhívni a figyelmet arra, hogy sok-sok segítség kell nekünk. De ilyenkor, ha ilyen hozzászólásokba futok bele, elkeseredem, és úgy érzem, teljesen felesleges, mintha valami sötét lyukba próbálnék belevilágítani egy elemlámpával, de az minden fényt elnyel.

Tudjátok, én is nagyon szeretnék az életem során gyermeket. De rettegek, hogy sosem jutok el arra a szintre, amikor azt mondhatom, igen, gyógyult vagyok, nem lesz több visszaesés, jöhet. Félek, sosem ígérhetem meg neki, hogy nem fogok egyszer véglegesen elfáradni. És biztos vagyok benne, hogy Chester nagyon szerette a gyerekeit, már a képeiből is sugárzott, mennyire. De eljutott a töréspontra, amikor a kis arcocskák elhalványultak, az érzéseket leblokkolta a démonok győzelme, kiürült, és nem tudott tovább kapaszkodni a szeretetükbe.

Én, amíg el nem fáradok, folytatni fogom a blogírást, teszek még kísérletet arra, hogy eljusson a sok zárt elméhez, és megértsék végre, hogy a mentális betegségek VANNAK, embert ölnek, és együtt, összefogva tennünk kell ellenük. A sorstársaimnak pedig továbbra is kívánok rengeteg erőt, hogy túléljék a nehéz napokat, és ki tudjanak mászni a gödörből sokadjára is. Hinnünk kell, hogy meg tudjuk csinálni...

Nyugodj békében, Chester, köszönök mindent!

2017. július 9., vasárnap

Nyár

Igen, tudom, mostanában elég ritkán jelentkezem. Az az igazság, hogy többször is nekiültem a bejegyzésírásnak, de nem jöttek a szavak. Néha nagyon nehéz összeszedetten és érthetően mesélni, még ha van is miről. Aztán telik az idő, gyűlnek a történések, egyre több dolgot kellene fejben összeszednem, hogy leírjam, végül annyiban hagyom. Hozzátesz a dologhoz az is, hogy ez a rohadt meleg nagyon leszívja az energiámat.
És hát igen, a nyár.
Ez számomra a leggyűlöltebb évszak mind közül. Képtelen vagyok megérteni, mit szeretnek az emberek abban, hogy ömlik a testünkről az izzadság, forróság van, nem kapni tőle rendesen levegőt sem. Mások téli depressziótól szoktak szenvedni, nekem inkább nyári depresszió figyel be. Napközben ezer halált halok, tompa vagyok és frusztrált, alig várom, hogy éjjel/hajnal legyen. Emiatt Sanyival szemben is sokkal ingerlékenyebb vagyok - most már tuti, hogy ebben a dögmeleg is szerepet játszik, de erről később, próbálok nem csapongani.
Szóval, a nyarat csak úgy tudom túlélni, hogy a közelgő jó programokra koncentrálok. Mert igen, szerencsére van belőlük. Júniusban például találkoztam egy netes baráttal, Annával, aki egy nagyon édes lány. :) Június végén Miki barátommal online rádióműsort csináltunk a zenei munkásságomról, amit nagyon élveztem.
Július 3-tól 8-ig Sanyival Varsóba mentünk. Ezt több szempontból is nagyon vártam:
- Nekünk kettőnknek ez volt az első közös nyaralásunk. Mármint, akadtak más kiruccanásaink is, de ezek legtöbbje inkább wellness hétvége volt, itt-ott egy barátokkal közös kempingezés, illetve egy Masters of Rock fesztivál két másik emberrel együtt. De amolyan kettesben eltöltött többnapos nyaralás, az eddig kimaradt.
- Nagyon kevés alkalommal hagytam el az országhatárt. Jártam néhányszor Szlovákiában, kétszer Csehországban, és egyszer Görögországban, de ez utóbbit nem élveztem, mert szörnyen sült el (most nem térnék rá ki).
- Tavaly szeptember óta tanulgatok lengyelül, anyai ágról bennem is van lengyel vér.

FANTASZTIKUS élmény volt! Leírhatatlan. Betekinteni egy idegen ország városának mindennapjaiba, felfedezni helyeket. Egy helyes kis garzonlakást béreltünk ki, szóval már ez is olyan meghitt volt: nem valami személytelen hotel vagy panzió, recepcióval meg hasonlókkal, hanem egy kis lakás, kulcs nálunk, akkor jövünk-megyünk, amikor akarunk. Úgy szívtam magamba mindent, mint egy kisgyerek: a tömegközlekedést, az ottani plázákat, a hömpölygő tömeget, a látnivalókat. Imádtam. A lengyel emberek nagyon kedvesek voltak, legtöbbjük beszélte az angolt, aki pedig nem, az kézzel-lábbal mutogatva igyekezett válaszolni. Külön élmény volt, hogy egyes lengyel szavakat, rövid mondatokat már le tudtam fordítani, és értettem néha, mit mondanak.
Etettünk mókusokat és cinkéket, megnéztünk egy Babaházmúzeumot, ellátogattunk az állatkertbe, az Óvárosba, Planetáriumba, a Kultúra és tudomány palotájába. Vettünk szuveníreket, ettem vattacukrot, láttunk vidrát az állatkertben, egyszerűen váááá... <3
Az időjárás kicsit szeszélyes volt, általában hűvös, néha esett is. De lényeg, hogy ott nem volt ez a rohadt nagy meleg. És érdekes módon odakint sokkal jobban viseltem a dolgokat, akkor is, ha újra kellett terveznünk valamit az utolsó percben. Míg ma már megint ráreccsentem Sanyira valami hülyeség miatt. Tehát igen, ebből arra következtetek, hogy ez a barom időjárás is meghülyít.
Nagyon hiányzik Varsó. Ott valahogy annyira más volt minden... És úgy örülök, hogy Sanyival közösen élhettük ezt meg, hogy ez is bekerül az együtt szerzett emlékek közé. :)


Szóval ez nagyon-nagyon feltöltött, hihetetlenül jó volt ott lenni.
És még várnak jó programok :) Július végén egy Dalma nevű netes barátomat is végre megismerhetem személyesen, augusztus 18-tól 21-ig pedig barátokkal megyünk Agárdra.
Ezek tartják most bennem a lelket.

2017. június 10., szombat

Nyissátok már ki a szemeteket!

Hány fiatal életnek kell felnőtt korára tönkremennie, csak mert azt mondják rá, "hisztizik"? Hány kétségbeesett tinédzser segélykiáltására kell még legyinteni, mondván, "majd kinövik"? Mikor fogják fel az emberek, hogy a mentális betegségek, személyiségzavarok VANNAK, ugyanúgy, mint a rák, a szívbetegség, az influenza? Mikor nyitják ki a szülők a szemüket, hogy a gyerekük bajban van, és mikor lesznek képesek komolyan venni a baját, akkor is, ha ők maguk nem értik? Nem érdekli őket, hogy a szobájába zárkózva sír? Szerintük az rendben van? Mert majd elmúlik? NEM. Ha elmúlik, ha nem, tessék leülni beszélni vele, és ha ők nem tudnak okosat mondani, ha a baj nem múlik, szakembert keresni! És ha a szakember szar, keresni másikat, amíg nem orvosolja valaki a problémát!
És a szakemberek mikor lesznek végre JÓ szakemberek? Ha odakerül hozzá egy összetört tinédzser, neki az a dolga, hogy rájöjjön, mi a baj. Valóban, nem minden tinédzserkorban előjövő probléma rögtön mentális baj, de akkor is fáj nekik valami, és nekik tudniuk kellene segíteni ezen. Néhány beszélgetés, és máris beljebb vannak. Lehet, hogy egy tinédzsernek ennyi elég is, és jobban lesz. Vagy lehet, hogy komolyabb pszichés baj van vele, mert igen, ebben a korban már jelentkeznek a tünetek. Segítsenek nekik! És NE azzal, hogy ledegradálják a problémáját, hanem vegyék komolyan, empatikusan, és SEGÍTSENEK.
Mert ma olyan világot élünk, ahol egy tinédzser csak azt kapja válaszul a képébe, hogy "ugyan már, ez semmiség", meg "ha már most ilyen érzékeny vagy, mi lesz veled később, amikor IGAZI problémáid lesznek?", meg "ugyanolyan hisztis picsa vagy, mint a többi korodbeli". A tinédzser pedig jobb híján magába fojtja a dolgokat, szólni már nem is mer egy idő után, és ez később ki tudja, milyen irányokba formálja a lelkét.
Ha Borderline személyiségzavara van, sebaj, majd kinövi negyvenvalahányéves korára, hacsak öngyilkos nem lesz menet közben. Ha depresszió, sebaj, majd elburjánzik felnőtt korára. Ha pedig tinédzserkori érzékenység, sebaj, majd megtanulja, hogy nem bízhat senkiben, és magára van utalva. És véletlenül se kérjen segítséget, mert akkor csak "sajnáltatja magát".
Kapjanak már az emberek a fejükhöz!

2017. május 30., kedd

Hullámvölgy

Juj.

Most látom, hogy kissé elmaradtam a bejegyzésekkel. Na, akkor így hónap végén jelentkezem.
Akik a Határeset youtube-csatornámat is követik, találhattak ott egy új feltöltést, aki pedig nem látta még, ajánlom figyelmébe: közös videó Sanyival, amiben beszél arról, ő hogyan éli meg az állapotomat.

És akkor a jelenről.

Sajnos nem vagyok jól. Talán az egyik legrosszabb a mostani állapot: konkrétan napi szinten, sőt, sokszor egy napon belül is erős hangulatingadozásaim vannak. Az egyik percben jól vagyok, aztán összeomlok. Próbálom minden maradék erőmmel lekötni magam, de mostanra elfáradtam. A rémálmok már szinte minden éjjel befigyelnek, az alvászavar továbbra is tart. Nem érzem jól magam a bőrömben, nem találom a helyemet, és rossz gondolataim támadnak.
Ezt a bejegyzést sem tudom rendesen megírni. Csak gondoltam, adok magamról életjelet.
Jövő szerdán felkeresünk Sanyival egy új pszichiátert, aki elvileg jártas alvászavar-rémálom témakörben is. Jelenleg ez a legsúlyosabb dolog nálam. Képtelen vagyok rendesen kipihenni magam. Szóval meglátjuk, vele mire jutunk.
Ennyit tudtam most összekaparni. Sajnálom, rosszul vagyok.

2017. május 1., hétfő

Az elmúlt hetek

Nem érzem valami jól magam. Egész nap nyűgös vagyok és rosszkedvű. Most is nehézkesen veszem rá magam az írásra, de már rég jelentkeztem, és nem szeretném elhanyagolni a blogot.

Az elmúlt hetek elég zavarosak voltak. Áprilisban, húsvét előtt úgy jártam, hogy elfogyott az antidepresszánsom, és egy teljes hétig nem tudtam szedni. Önhibámon kívül történt a dolog, valahogy minden összejátszott ellenem. Kezdve ott, hogy arra gyanakszom, egy levélnyi gyógyszer elkallódott valahol, mert a nyugtatómból és az alváshoz kellő gyógyszerből még gyanúsan sok volt, és ezeket mindig egyszerre íratom fel. Ráadásul ez egy újfajta antidepresszáns, három évig ugyanazt az összetevőjűt szedtem, és a jelek szerint hozzászokott a szervezetem, vagy valami, mert nem hatott - ezért váltottunk.
Amikor láttam, hogy el fog fogyni, és sehol nem találtam többet itthon belőle, elhatároztam, hogy kedden elmegyek íratni. Ez ugye ilyenkor másfél órányi utazás oda, másfél órányi vissza, mert a harmadik kerületbe vagyok bejelentve. Erre hétfőn kiújult a lumbágóm takarítás közben, egy rossz mozdulattól. Ágynak estem, baromi nagy fájdalmaim voltak, nemhogy Békásmegyerre, de még a mosdóba is alig bírtam kivánszorogni. Az az egy szerencsém volt, hogy az előző lumbágóm idejéről maradtak még gyógyszereim és kenőcsöm, így azoknak köszönhetően viszonylag hamar jobban lettem. Addigra viszont elérkezett a négy napos hosszú hétvége, benne a húsvéttal, szóval azon a héten már nem tudtam eljutni gyógyszert íratni.
A hét első felében még nem éreztem meg ennek a hatását, legyintettem is, amikor Sanyi figyelmeztetett: ha úgy érezném, minden összeomlik bennem, tudatosítsam magamban, hogy ez csak az antidepresszáns hiánya.
Szerdán éreztem meg, csütörtökre elfajult. Elkezdett egyre durvábban zsibbadni a fejem. Ezt úgy kell elképzelni, hogy ha csak megmozdítottam a fejemet, a szemgolyóimat, vagy szóra nyitottam a számat, belém nyilallt. Emellett iszonyatosan szédültem. Nem voltam magamnál.
Ezzel együtt felszínre jött egy olyan mocskos szörnyeteg belőlem, akivel évek óta nem találkoztam, és meg kell mondjam, baromira nem is hiányoltam. Agresszív lettem. Belekötöttem mindenbe és mindenkibe, tomboltam, ámokfutást rendeztem a Facebook-lapomon. Összevesztem két barátommal, letöröltem egy csomó ismerősömet, csak úgy okádtam magamból a tüzet. Legszívesebben mindent darabokra zúztam volna. Szegény Sanyinak is kijutott a jóból, őt is csesztettem, de szerencsére jól kezelte. Percenként ingadoztam a sírógörcsök és a hisztérikus röhögések között. Ijesztő és durva volt az egész. Így telt a mi hosszú hétvégénk... Mondjuk a húsvétot jól le tudtuk vezetni, abba nem rondított bele. Csináltam csirkesalátát és töltött tojást, ebben ki is merült a dolog, de nekünk jó volt így.

Kedden első utam Békásmegyerre vezetett. Persze a pszichiáterem szabadságon volt, mert miért ne... de kisírtam az asszisztenstől, hogy írjanak fel nekem gyógyszert. Szerdára elmúlt a zsibbadás a fejemből, és jobban lettem.

(18+)

Viszont nagyon kétségbe vagyok esve, mert egyetlen pozitívumot tapasztaltam az egyhetes gyógyszerkihagyás alatt: visszatért a libidóm. Én mindig is nagyon aktív voltam ezen a téren. Két-háromnaponta igényeltem a kielégülést, ha négy-öt napig nem könnyítettem magamon, akkor álmomban élveztem el. Viszont ha gyógyszert szedek, az betompít, és nemhogy nem kívánom a dolgot, de még ha meg is próbálok magamhoz nyúlni, nem megy, nem tudom eljuttatni magam a csúcsra. Abban az egy hétben, amíg nem szedtem a bogyót, megint kívánós lettem, gyorsan és könnyedén elélveztem, és annyira jó volt... Így meg úgy érzem magam, mint akinek levágták az egyik karját, vagy mintha egy részem szunnyadna, és nem térne magához. Utálom az egészet, hányni tudnék magamtól.

(18+ vége)

Amikor jött a hidegfront, az is megviselt - persze tudom, másokat is -, volt, hogy egy egész napot átaludtam.
Múlt hét előtti hétvégén, tehát 22-23-án Sanyi húgának az esküvőjén voltunk. Szerencsére jól viseltem, kicsit féltem, hogy épp milyen állapotban leszek, de minden rendben ment. :)

Ami viszont gond, hogy egyelőre nem tudok leszokni a vízipipáról. Jelenleg az az egyetlen, ami kikapcsol, de tudom, hogy káros, és viszi a pénzt is. Most még ráadásul a dohány körül is variálások mennek, lehet, hogy egy ideig nem fogják árulni Magyarországon. Az a baj, hogy nincs most más, tartós örömforrásom. Az alkotás mindig is ingadozó, az embernek vagy van ihlete, vagy nincs. Filmet, sorozatot nézni nem szeretek. Ha mégis rávetemedem, akkor az nem kapcsol ki, hanem ellenkezőleg, megtelik a fejem a sok képpel, ingerrel, érzelemmel, és beleszédülök. Ugyanez a helyzet az olvasással. A vízipipázás viszont kikapcsol, jólesik, ahogy szétárad bennem, jólesik nézni a füstöt és közben a dalaimat hallgatni. De ez nagyon nem lesz jó hosszú távon.
Próbálok minél többet takarítani, mert az nekem is jó, ha tiszta a lakás körülöttem, de azt nem mondanám, hogy örömömet lelem benne. Ha egy kis ideig nem figyelek oda magamra, akkor belezuhanok a lebegő állapotba, ami ugye abból áll, hogy órákig ülök/fekszem egy helyben. Elfelejtek inni, elfelejtem időben bevenni az esti gyógyszert - ezáltal nem álmosodom el, és van, hogy csak reggel dőlök ki. Gyűlölöm ezt az állapotot. Gyűlölöm, amikor értékes órák, percek mennek el a semmire. Nem találom a helyemet, mert minden olyan zavaros. Képtelen vagyok nyitni a világ felé, irritálnak az emberek, de még a saját társaságom is.
Belefáradtam abba is, hogy magamnak írom a dalokat, történeteket, de senkinek nem nyújtok velük semmit, senkit nem érdekel. Töltögetek fel két írást a Merengő oldalra, de nem jön rá semmilyen hozzászólás. Egy jelentéktelen pont vagyok a világban. Egy senki.

Nagyon bizakodóan tekintettem a 2017-es év elé, de eddig okádék az egész. Rosszullétek, Sanyi sokat dolgozik, elveszítettük az egyik malackánkat, pocsék volt a születésnapom, és még sorolhatnám.
Próbálok abba kapaszkodni, hogy nyárra sok jó terv van kilátásban. Talán most, májustól jobb dolgok jönnek, lesz Eurovíziós Dalfesztivál, amit öcsivel együtt nézünk, jön a jó idő, aztán ki tudja.
Ez van mostanság velem. Most zárom soraimat, és megpróbálok a történeteimbe menekülni, hátha sikerül írnom pár sort valamelyikhez. Vagy csak ledőlök. Nem tudom.

2017. április 6., csütörtök

Zaklatott

Tegnap nagyon felzaklattam magam.

Van egy Borderline csoport a Facebookon. Egy-két héttel ezelőtt beléptem, azzal a céllal, hogy segítsek, tanácsot adjak, ha tudok. De az ott töltött rövid idő alatt azzal szembesültem, hogy a tagok ölik egymást. Szinte nem találtam olyan bejegyzést, ahol a kommentek között ne esett volna egymásnak legalább két ember. Tegnap is az egyikük minden előzmény nélkül rászállt egy másikra, fejébe vette, hogy biztosan kamuprofil, és elkezdték szidalmazni egymást. A csúszómászó volt a legszebb szó, ami elhangzott, de elmentek egészen az anyázásig. Tehetetlenül, elhűlve olvastam. Ez a csoport elvileg azért van, hogy a sorstársak támogassák egymást. De épp az a legrosszabb az egészben, hogy a szélsőséges hangulatváltás és az ennek kapcsán kitörő indulatok is tünetek, komoly részét alkotják a Borderline-nak. Emiatt nem tudnak ők segíteni egymásnak, sőt, csak rontanak a helyzeten. Ebből így, ebben a formában nincs kiút. Végül ki is léptem, mert fájó volt olvasni, látni, hogy ők "lejjebb" vannak, mint én, hogy ők még nem tudták ezt levetkőzni magukról.

Aztán magamba néztem.
És basszus, én is ilyen voltam.
Mint azt már többször említettem, a diagnózis megállapítása előtt kereken tíz évig szenvedtem a tünetekkel. Ezalatt a tíz év alatt megszámlálhatatlanul sok embert bántottam meg. Ha bekattantam, dobáltam az ocsmány szavakat, mindig tudtam, mit mondjak ahhoz, hogy a másik fél nyomorultul érezze magát, megtapostam őket, beléjük rúgtam, csak úgy ontottam a mocskot. A szavak baromira tudnak ártani, és én rengeteg embert megnyomorítottam lelkileg. Szörnyű és szívfacsaró ebbe belegondolni. Egy szörnyeteg voltam. És nem, nem nyugtat meg a tudat, hogy "jó, hát a Borderline miatt voltam ilyen, nem tehetek róla".
Persze, most vígan élem az életemet, mert megváltoztam, a terápiák, kezelések és gyógyszerbeállítások sokat segítettek, már nem veszítem el így a fejemet. A viselkedésemből eltűntek a szélsőségek, a "szeretlek-gyűlöllek" hullámok, már csak érzelmileg vannak jelen visszaesések, de már nem bántom az embereket, vagy legalábbis nagyon azon vagyok, hogy ne tegyem. De a múlt ettől még ott van. Az arcom, a lényem nagyon sok emberben úgy él, mint egy szörnyé, egy hárpiáé, aki kiszámíthatatlanul elveszítette a fejét, és bántotta, bemocskolta őt. Ezeket a szavakat már nem vehetem vissza, és még ha bocsánatot is tudnék kérni minden embertől, akkor is ott marad kitörölhetetlenül, helyrehozhatatlanul, amit csináltam.
Kis híján a családomat is elveszítettem, mert ők is bőven kaptak ebből, és volt, hogy emiatt napokig nem álltak velem szóba, olyan szinten megbántottam őket.
Ha egy mostani barátom, ismerősöm találkozna egy olyan emberrel, aki a múltam része volt, és mindketten beszélnének rólam, arról, mit látnak velem kapcsolatban, hát az olyan lenne, mintha két teljesen különböző emberről beszélnének.
Mondják, hogy sosem késő megváltozni, és én változtattam, változtatok minden erőmmel. De akkor is lézengenek emberek a világban, akiket én valaha szerettem, mégis ártottam nekik. Még a szavakra is emlékszem, és iszonyatosan szégyellem magam, hogy ilyeneket a számra vettem, ilyeneket hozzávágtam az akkori szeretteimhez, ismerőseimhez.

És most ott van az a maroknyi csoport a Facebookon, akik mind rosszul vannak, és egymást ölik, szidják. Dobálják a mocskos szavakat, mert éppen abban az állapotban vannak, és képtelenek felmérni, mit okoznak a másikban ezzel. Hogyan is tehetnék, ha nem kapnak segítséget? Ha nem tudják, hova forduljanak, sőt, egyesekben még betegségtudat sincs? A rosszabbak kifejezetten feljogosítottnak érzik magukat, miszerint ők borderline-ok, szóval nyugodtan szabadjára engedhetik a bennük lévő szörnyet, mert ez a betegségük/állapotuk. Nem. Ezt nem szabadna. Ezt rohadtul nem így kellene.
Folyamatosan azon töröm a fejemet, hogy nálam mi hozhatta el a változást. Mert persze próbálkoztam önerőből is, folyamatosan, lefaragni ebből a rossz oldalból, de kevés voltam hozzá egymagam. Nehéz úgy építeni magad, hogy te vagy a legnagyobb ellenség saját magadnak.
Nekem talán az indította el a változást, amikor a Nap-kör Alapítványban érzelemszabályozásról és tudatos jelenlétről tanultunk. Technikákat mutattak, hogyan lehet kezelni a bekattanásokat tudatosan, amikor érezzük, hogy jön a baj, valamint megtanították, hogy azt a nagy katyvaszt, ami bennünk van, hogyan tudjuk lebontani elsődleges, másodlagos, sokadlagos érzelmekre. Hogy adott egy helyzet, egy szituáció, és hogyan ismerhetjük fel, hogy pl. az elsődleges érzelmünk most a félelem, az abból fakadó másodlagos érzelem a kétségbeesés, stb. És ahogy ezeket tudatosan lebontogattuk, úgy kezelni is egyre könnyebb volt őket. Beszélni róluk, szavakat húzni rájuk.

De tudjátok, mi az elkeserítő? Az, hogy jelenleg nagyon-nagyon kevés intézmény, hely, szakember van, ahol ezt megtaníthatnák a betegeknek. A Nap-kör is alapítvány, ami nagyon nehezen tartja fenn magát. Nincs ezekre támogatás. Az egész nagyon gyerekcipőben jár. Olyan világot élünk, ahol a mentális betegségek sokszor még mindig szitokszónak számítanak, vagy kifogásnak, "lusta emberek kitalációjának". Ahol a betegek végső elkeseredésükben csoportot alkotnak, hogy segítsék egymást, de épp az állapotukból kifolyólag képtelenek rá. Szép lassan elveszítik minden emberi kapcsolatukat, mert elmarják őket maguktól, és pontosan tudják, látják, mit csinálnak, mi történik, de nincs erejük változtatni rajta, és azt sem tudják, hogy kell. Segítő kezek kellenének nekik, de nincsenek, vagy csak elvétve.

Szóval ezen tegnap este nagyon felzaklattam magam, elkapott a remegés, a sírás.
Szomorú és kilátástalan az egész...

2017. március 24., péntek

Három év

Durva. Jövök-megyek, igyekszem boldogulni a mindennapokban, a napok, hetek összefolynak, aztán Facebook koma dob egy értesítőt, miszerint ma három éve, hogy kórházban feküdtem alhasi görcsökkel. Ezután néhány nappal pedig megszületett a diagnózis mentális gondjaimról.
Amúgy is olyan fura múltidézős napjaim voltak, 22-én volt az egyik exem születésnapja, akiről évek óta nem tudok semmit, 23-án volt öt éve (atyaég), hogy az akkori zenekarom debütáló koncertet adott. Nem engedtem át magam ezeknek az emlékeknek, csak tudomásul vettem, és elfordultam, hogy a mával foglalkozzak. De most meg kell állnom egy kis időre.

Három év. Ijesztő, hogy rohan az idő. Ijesztő, hogy első ránézésre nem látok hatalmas nagy változásokat, pálfordulást. Pedig ott van. Ha nem is hatalmas, ha nem is látványos, de rengeteg minden történt ebben a három évben. Persze, ha a jelen állapotot nézzük, az nem sok jót mutat: munkanélküli vagyok, párom tart el, állapotom erősen változó.
Oké, de mi is volt három évvel ezelőtt?
- Betegre dolgoztam magam egy lélekölő munkahelyen, ahol sorra értek a megaláztatások, ahol már többször jelentkeztek rohamok, és volt, hogy nem tudtam kiülni a kasszába, mert a sarokban ülve zokogtam - de csináltam, mert kellett a pénz, és ha nem jelentkeztek volna azok a kibírhatatlan alhasi tünetek (amiket a stressz okozott), talán még most is ott senyvednék.
- Masszívan gyűlöltem magam.
- Több embert elmartam magam mellől, és hiába próbáltam meg elmagyarázni, mi történik bennem, meg hogy nem szándékosan teszem, nem értették, süket fülekre talált.
- Rettegtem, hogy a frissen bimbózó párkapcsolatom is rá fog menni a furcsa rohamaimra.
- Úgy éreztem, már sosem fogom megérteni, mi történik velem, és nem kapok segítséget.

Most:
- Itthon vagyok biztonságban, és úgy próbálom hasznossá tenni magam, hogy nem lépem túl a határaimat, sőt, lassanként tágítom ki őket.
- Végre megtudtam és megértettem, mi is van velem.
- Túl vagyok megannyi kezelésen, és több nagyon durva tünetet sikerült visszaszorítani.
- A szeretteim végre megértették, mi a baj, és mellettem állnak.
- Nagyon sokan támogatnak.
- Az akkor frissen bimbózó kapcsolatom még mindig megvan, egyre erősebb és erősebb.
- Egy csodálatos emberrel élek együtt, akit nagyon szeretek.
- Sikerült dokumentálnom a tüneteimet, a mindennapjaimat, a betegségeket, és több embernek is tudtam segíteni.
- Már nem gyűlölöm magam.

Lehet, hogy nem vagyok még feleség, nincs gyerekem és nem dolgozom, lehet, hogy még gyakran vannak nagyon nehéz napjaim, de már nem játszom az életemmel, és nem vagyok önmagam ellen. Elkezdtem megszeretni magam, és ez egy olyan ember számára, aki huszonvalahány éven át stabil öngyűlölettel élt együtt, csodálatos érzés és hatalmas eredmény.
Három év sok idő, de ez a három év rendkívül tartalmas és mozgalmas volt. Nem tudom, mennyi van még hátra, mire megerősödöm annyira, hogy úgymond "teljes" életet élhessek. De hiszem, hogy meg tudom csinálni.