Videó

Nehéz napok

Tényszerű megállapítás. Nem vagyok jól. Valószínűleg korán örültem annak, hogy hónapok óta tartósan jól éreztem magam. Vasárnap jött egy törés, azóta visszapottyantam. Nagyon sokszor érzem azt, hogy szétvet az ideg, a feszültség, a kétségbeesés. Néha rám jön az érzés, hogy sírnom kellene, de nem megy.
Továbbra is fordítva élek, hajnalig virrasztok és délutánig alszom. Eljutottam arra a pontra, hogy a rémálom is jobb a valóságnál. Ma ráadásul nem tisztán rémálmom volt, inkább ilyen vegyes, de szerepelt benne egy olyan szerelmi szál, amiről két nappal ezelőtt is álmodtam már. Ezért valahányszor felriadtam, inkább visszaaludtam - ami nem volt nehéz, mert iszonyatosan álmos vagyok minden ébredéskor. Legszívesebben napokat aludnék át.
Vasárnap rájöttem, hogy a statisztálásra sem vagyok alkalmas, erről lesz majd egy kellemes beszélgetésem a pszichológusommal, aki viszont pont hogy lökdösne a statisztálás felé, merthogy legalább addig is emberek között vagyok, és pénzt keresek, ezáltal kevésbé visel meg az az anyagi helyzet, hogy csak a segéllyel tudok hozzájárulni közös életünkhöz. Igen, csak épp nem bírom az embereket, és egy beszólásnál sírógörcsöt kaptam.
Fogalmam sincs, mi lesz velem, mi lesz az életemmel.
Ma az utolsó erőmmel vettem rá magam, hogy végezzek itthon némi hasznos tevékenységet, betettem egy kis zenét aláfestésnek, rendet raktam a szobámban, ágyneműt húztam át, felöltöztem, de végig nagyon nyögvenyelősen ment minden. Még hátravan a konyha, mosogatni, sütni-főzni kéne, de annyira fáradt vagyok...
A másik aggasztó dolog, hogy visszatért Öngyilkosság bácsi. Hónapok óta nem voltak sötét gondolataim, öngyűlöletem, és ez olyan megkönnyebbülés volt... erre visszatért. Megint duruzsol a fülembe, hogy kocsi alá kellene ugrani, be kellene gyógyszerezni magam. Persze erősebb vagyok annál a rohadéknál, mert ha már egyszer sikerült egy jó úton elindulni, ha egyszer van remény egy szép jövőre, ha egyszer van egy férfi, akit szeretek és akivel gyönyörű közös életünk lehetne, nem akarom itt feladni... csak nagyon sok erőt kivesz belőlem a duruzsolása.
És tudom, hogy dagadt vagyok. Hogy hízom. Nem csoda, mert egyedül az evésben lelek most némi örömet. Nem is az, hogy sokat eszem, hanem olyan összevissza, meg sokszor édességet tömök magamba, hogy a bennem kongó ürességet elnyomjam. Anyuéknál maradt egy edzőpad, amit elvileg jövő héten elhozunk ide egy barátommal, és akkor legalább meglesz a mozgás. Már ha rá tudom venni magam.
Azt hiszem, ledőlök egy kicsit...

A mai napom, meg úgy általában mostanság

 Bevezető:
Át fogom nevezni a blog alcímét, Borderline személyiségzavar ÉS depresszió az én szemszögemből. Mert egyre inkább kiderül, hogy az utóbbi a nehezebb. A borderline-t még úgy-ahogy kezelni lehet, csökkentek a tünetek, a depresszió azonban erősödik - azon belül is a legutáltabb tünet, a cselekvésképtelenség, amikor a legalapvetőbb művelet is hatalmas erőfeszítésekbe kerül. Leírom a mai napomat. Kicsit gúnyosan, kicsit nyersen, kicsit talán viccesen... máshogy nem lehet megközelíteni az egészet összeroppanás nélkül.

Dél van. Ki kellene mászni az ágyból, lemenni a sparba, megvenni a húst a kajához. Mindjárt.
Fél egy. Háromnegyed egy.
Negyed kettőre sikerült áthelyeznem a testemet a laptop elé. Szokásos oldalak átböngészése. "Reggeliznem" kéne, mert éhgyomorra nem tudom bevenni a gyógyszereimet.
Ettem két szem csokit, ezt reggelinek minősítem, jöhetnek a bogyók.
Basszus, ez így nem oké, a testemen kívül minden másom az ágyamban maradt!

Fél három. Gyerünk, Dóri, meg tudod csinálni! Szépen felemeled a seggedet a székről, felöltözöl, leslattyogsz a sparba, ami itt van egy köpésre, és megveszed a húst. Meg kenyeret. Meg innivalót.
Jó, mindjárt.

Mmmm, olyan kényelmes az ágy... Ez a sok puhaság, a párnák, a takaróm ölelése, a plüsseim... hagyom, hogy belesüppedjen erőtlen testem az érzésbe. Basszus, nagyon fáradt vagyok.
MÁSSZ MÁR KI AZ ÁGYBÓL!
Oké, oké.

Fél négy. Végre odakeveredem a ruhásszekrény elé a magam kis lelassult zombimozdulataival. Fájnak a végtagjaim, és olyan, mintha ólomból volnának.
Na! Így késő délutánra sikerült felöltöznöm. Miközben a bevásárlószatyromért nyúlok, lepörgetem a fejemben az egyik szokásos közhelyet: "Mozogni, sportolni kell!!!!! Mert az jót tesz az egészségnek, és különben is, ha nem mozogsz, elhízott disznó leszel." Gyönyörű gondolat! Csak kár, hogy rohadtul nem tudom gyakorlatba átültetni. Mozogni? Sportolni? Jelenleg két lépést is nehezen teszek meg. 

Négy óra. Nehézkesen magamra öltöttem a kabátomat is, indulásra készen állok. Mindjárt lemerül a telefonom aksija, de remélem, még kibír egy-két számot. Csak úgy tudok kimozdulni, ha zenét hallgatok. Miközben a zárral bajlódom, átfut az agyamon, hogy sírni kellene egy nagyot. Mostanában nem megy. Talán segítene. Vagy nem.
Lassan battyogok lefelé a lépcsőkön. Még ez is. Négy emelet gyalog, visszafelé megint ki fogom köpni a tüdőmet.
Tyű, de jó hűvös van. Felfrissül tőle a pofám. Irány a spar! A francba, fáj az alhasam jobb oldalon, ahol a cisztám figyel.

Belépek, nem húzom ki a fülest, hallgatom tovább a zenét, hátha úgy gyorsabban letudom a dolgot.
Na. De miért is jöttem?
Ja, igen. Kell ketchup. Ez jó lesz. Tovább.
Nem, Dóri, nem veszel nasit!
Innivaló.
A rohadt életbe, mi a lócsöcs van, hogy már második alkalommal nem lelem a kedvenc itókámat?! Az ember végre rászokik egyre, ami olcsó, finom, kiadós, aztán nesze nekem.
Néhány pillanatra leblokkolok. Végül megszületik a brilliáns, világmegváltó gondolat: veszek mást!
Nézzük a kínálatot.
Nem, Dóri, nem veszel energiaitalt!
Elkezd fájni a derekam.

Kenyér. Hús. Kassza. Kedves a pénztáros hölgy.
Bepakolok mindent a szatyorba, irány haza.
Jaj, ne, a lépcsők... oké, csak szép lassan, nyugodtan. Már a második emeletnél fújtatok. Harmadik. Már csak egy emelet, de szúr a tüdőm, alig kapok levegőt. Mindjárt ott vagyok. Elképzelem, hogy amint felérek, és becsukódik mögöttem az ajtó, összerogyok, és tényleg sírva fakadok.
Na, végre visszaértem, megvettem mindent, ami kell, úgyhogy most már... A ROHADT ÉLETBE, NINCS KEDVEM A HÚSSAL VACAKOLNI!

Öt óra lesz tíz perc múlva. Már tudom, hogy ma sem fogok semmi érdemlegeset csinálni, semmi olyat, ami engem vinne előre. Ma sem fogok cikket írni, pedig nagyon szeretnék a magazinomon dolgozni. Most már csak azon aggódom, hogy legyen erőm mosogatni egy kicsit, és legyen erőm összedobni a kaját, hogy a párom tudjon mit vinni holnap a melóba, és ne azt lássa, hogy egész nap nem csináltam semmit.
Csak aludni szeretnék... átaludni, amíg ez az állapot tart, és úgy felébredni, hogy legyen erőm a folytatáshoz.
Valahol mélyen bűntudat mardos, de tudom, hogy azzal nem jutok előbbre, és tudom, hogy ez önhibámon kívül történik. El kell fogadnom. Ez nem egyenlő azzal, hogy hátradőlök, és azt mondom, "hagyjál, depresszióm van, fogadd el, hogy nem csinálok semmit, ilyen vagyok!", csak azt, hogy az adott pillanatban ezen nem tudok változtatni. Ez majd átmegy, elcsitul, aztán megint előjön, megint elcsitul, és ezzel együtt kell élnem. Ha így viszonyulok hozzá, legalább nem utálom magam...