Mint ahogy azt korábban elmondtam, Sanyival nyár elején véget ért a kapcsolatunk. Ezután még majdnem három hónapig együtt éltünk, mert nem lehetett egyik napról a másikra megoldani a hazaköltözésemet. A családomnál így is telt ház volt már, tehát sok szervezést igényelt a dolog. Nehéz volt az a három hónap, igencsak megnehezítette az érzelmi leválást.
Szeptember elsejével hazaköltöztem. Azt hittem, sokkal nehezebben fogom viselni Sanyi hiányát, de az ellenkezője történt: mintha legördült volna egy súly a szívemről. Néha hiányzik az akkori életem, ám ezt leszámítva sokkal jobban viseltem a dolgot a vártnál. A családom támogatóan állt hozzám, kaptam saját szobát, és jól eléldegélünk együtt.
Hazaköltözésem után néhány nappal megismerkedtem egy fiúval. Neki szintén nyáron ért véget az előző kapcsolata, így hát sorstársak voltunk. Még augusztus végén kezdtünk el beszélgetni egy netes társkeresőn, ahova mindketten csak körbenézni regisztráltunk fel, új arcokat megismerni. Úgy indultunk neki a személyes találkozónak, hogy majd beszélgetünk, sörözünk egyet, és ennyi.
Nos, ebből párkapcsolat lett. Ugyanis egymásba szerettünk. Az elején megijedtünk, volt is egy kis küzdelem az érzelmekkel, részemről legalábbis eléggé. Nem értettem, mi történik. Hiszen úgy költöztem haza, hogy én még Sanyira várok, hátha idővel meggondolja magát. Nem fért bele az elképzeléseimbe, hogy beleszeretek valakibe. Mégis megtörtént. Azon tűnődtem napokon át, helyes-e ez, szabad-e ilyet megélnem, hagyjam-e magam sodródni, vagy zárkózzak el. Tanácsot kértem a családtól, egy-egy barátomtól, mindannyian azt javasolták, éljem meg. Na de néhány hónappal ezelőtt még egy másik kapcsolatban voltam, ahol azt hittem, minden rendben, és hogy ő lesz a végállomás... Normális, hogy mégis szerelmes lettem? Anyu ekkor rávilágított arra, amit valahol belül már én is tudtam: Sanyival az utolsó időkben már inkább csak egy mély barátság kötött össze. Nem úgy voltunk együtt, mint egy rendes, fiatal pár.
Végül úgy döntöttem, megélem. És jól tettem, mert nagyon boldog vagyok Danival. Egy hónapja tart, de rengeteg időt töltünk együtt. Kivirultam mellette, újra szépnek, nőnek érzem magam.
Ha minden jól megy, hamarosan újabb változás áll be az életemben. Elkezdtem munkát keresni. Most érzem úgy, hogy tudnám venni az akadályokat, hogy megállnám a helyemet egy munkahelyen. Amellett szeretnék végre megint önálló lenni, saját pénzt keresni, és keretet adni a mindennapjaimnak.
Az első állásinterjúnál nagyon féltem. Aztán már könnyebb volt. Fel merem venni az ismeretlen számokról érkező hívásokat, amikor állásügyben keresnek. Szerencsére eddig egész jól halad a dolog, több helyre is behívtak, ez most a napokban zajlik. A héten már voltam két állásinterjún, és még kettőre megyek.
Tartom magam ahhoz az elhatározásomhoz, hogy ezúttal végre egy olyan munkát vállaljak el, ahol én is jól érzem magam, és nem csak a kényszer visz oda.
Nagyon boldoggá tenne, ha megtalálnám a helyemet. Hogyha volna munkám, akkor hosszú és nehéz évek után végre normális életet élhetnék. Nem lennék többé ráutalva a szeretteim jóindulatára, nem éreznék kiszolgáltatottságot. Persze ehhez hozzátenném, hogy sem annak idején Sanyi, sem most a családom nem éreztet velem semmi ilyesmit, hogy "én tartalak el". De bennem ettől még ott van a nyomasztó érzés, hogy ez így nagyon nem jó és ijesztő.
Szóval ezek vannak most velem. Gyakorlatilag alapjaiban építem újjá az életemet. De most elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy sikerüljön is.
