Küldetés teljesítve!

A változatosság kedvéért most fizikai értelemben nem vagyok jól. Bekaptam egy vírust, megy a köhögés, orrfújás, a hangom meg olyan rekedtes, hogy Charlie is megirigyelhetné. Igyekszem kúrálni magam, és pihenni.

Na, de nem erről akartam írni, hanem a múlt hétvégémről. Péntek estétől vasárnap délutánig Sanyi családjánál voltunk Móron. Rendeztek a városban bornapokat, volt mindenféle vásár, néptánc, koncertek, ennek apropójából invitáltak meg minket Sanyi szülei. Két okból féltem ettől a hétvégétől:
- Az eddigi négy évben sajnos valahogy mindig olyan szerencsétlenül jött ki a lépés, hogy Sanyi szülei csak rosszabb állapotomban láttak. Ez már baromira frusztrált. Szerettem volna, ha végre úgy is találkozunk, hogy nem kapnak el random sírógörcsök, nem zárkózom be órákra a szobába, hanem aránylag jól vagyok.
- A másik, hogy amikor Mórra költözött a család, én még nagyon a kezdetleges állapotában láttam a házat. Térdig voltak a teendőkben, gyakorlatilag szétverték és újjáépítették a hely nagyját. A kopár, átdolgozás alatt álló ház rémisztő emlékeket keltett bennem, aminek csúnya vége lett (sírógörcsöket kaptam, és hajnalban kellett hazautaznunk Sanyival az állapotom miatt). Azóta nem mertem kimenni hozzájuk Mórra. Ez az eset 2016 áprilisában volt, tehát azóta már sok idő eltelt, és Sanyi, aki egymagában persze el-ellátogatott a családjához, rendszerint jelentette, hogy jól haladnak a házzal.
Most már szinte teljesen elkészült. Ahogy este megérkeztünk, és beléptem a helyiségbe, nagyon megnyugodtam. Iszonyat szép és otthonos lett az egész! Magamhoz képest könnyen megtaláltam a helyemet, és feloldódtam.
Nagyszerű volt a hétvége. Most először végre jól voltam, elcseverésztem a többiekkel, és nem éreztem, hogy feszengenék. Viszonylag sok időt töltöttem a családdal, csak egy-egy órácskára vonultam vissza a szobánkba, azt is leginkább a magazinom szerkesztésével töltöttem el. Valahogy olyan kellemes, családias volt a légkör, amihez hozzátett, hogy ott lakik most Sanyi húgának a kis családja (férj és kisbaba), és ők is nagyon édesek meg aranyosak. Minden a helyén volt, nem húztam fel magam semmin, bírtam a tömeget a bornapokon, sőt, kifejezetten élveztem a kiruccanást. Néztünk néptáncos előadást, nagyon tetszett!
Szóval VÉGRE ez is kipipálva! Már komolyan frusztrált, hogy Sanyi családja csak a rosszabb oldalamat látja. De ez most tényleg annyira jó volt, remekül éreztem magam, és ezentúl nagyobb kedvvel és lelkesedéssel kísérem el Sanyit Mórra :)

Szomorúan

Ma van a negyedik évfordulónk Sanyival. És én nem érzem jól magam.

Igazából már hetek óta nagyon ingadozó a hangulatom. Emellett pont pénteken, a hétvégi kiruccanásunk előtt egy nappal volt Sanyival egy nehéz beszélgetésünk, persze megint ugyanoda lyukadtunk ki, hogy ő fél az elköteleződéstől, neki nem elég, amit én nyújtani tudok, stb. Aztán ugye jött a korrigálás, hogy igazából ő sem érzi jól magát a bőrében, nagyon nem, és ha ezt firtatni kezdem, kínjában bennem keresi a hibát. Mindegy. Most ő is szakemberhez fordult segítségért, meglátjuk, mire jutnak.

Négy év sok idő. Mindkettőnknek ez a leghosszabb kapcsolata, és rengeteg minden áll a hátunk mögött. Sokszor emlékeztetnem kell magam, hogy mi nem egy átlagos pár vagyunk, egészen más jellegű problémákkal kell nap mint nap szembenéznünk, mint másoknak. Ezért el kell fogadnom, hogy nem úgy és nem olyan gyorsasággal történnek az "elvárt" dolgok, mint a többi párnál, gondolok itt főleg esküvőre, gyerekekre, közös jövőre.

Nem érzem jól magam. Fáradt vagyok, kimerült és nyűgös. Itt vagyunk Cegléden harmadik napja, egy négy csillagos szállodában, van wellness, finom kaják. De nem sikerült lecsillapodnom, megnyugodnom ezekben a napokban. Nem tudtam ellazulni. Idegesítenek a vendégek, akik még itt vannak, az emberek jelenléte. Folyton megterhelve érzem az agyamat, néha még az is megőrjít, ha órákon át ugyanaz a dal jár a fejemben.
Nem szoktam már másokhoz hasonlítani magamat és a sorsomat, mert fölösleges. De ahogy ma elnéztem egy sugárzó arcú párocskát egy pici babával, az jutott eszembe, bárcsak másvalaki lehetnék. Bárcsak nem lennék én az én. Bárcsak lenne elég erőm a mindennapokhoz, a jövő építgetéséhez, vagy legalább látnám, merre haladok. Utálom az elhízott testemet, a zavart fejemet, a kiszámíthatatlanságot, az alvászavarokat, azt, hogy nem tudom, melyik nap milyen állapotban ébredek, hogy akármit teszek, akárhogy küzdök önmagammal, soha nem leszek elég jó erre a világra. Hogy úgy érzem, versenyt futok az idővel, az élettel nap mint nap, minden ébredéskor le kell gyűrnöm a rám telepedő nyomottságot, és tenni valamit, amivel egy picit beljebb vagyok, csinálni és csinálni minden nap, csak sikerüljön elmosogatnom, csak egy cikket szenvedjek ki magamból... És csak megyek, megyek, erőlködve, de csinálom, aztán szembesülök azzal, hogy ez még mindig édeskevés az élet nevű förtelemhez, és ilyenkor összeesem.
Sosem leszek elég jó, elég erős, mindig lesz valami, amit szarul csinálok, mindig meg fogom kapni, hogy ez még mindig nem elég. Félek, az egész hátralévő életem azzal fog telni, hogy megpróbálok életben maradni és helyt állni. Az egész életem csak próbálkozásból és erőlködésből fog állni.

Nagyon fáradt vagyok...