Erőtlen

Két-három hete beragadtam a depresszió egyik legundorítóbb tünetébe, amit egy külső szemlélő lustaságnak lát. Vagyis az erőtlenség. De olyan durván erőtlenség, hogy felkelni is nehéz. Tudom, ez valamiféle költői túlzásnak tűnik, de nem. Ez tény. Elmesélem, hogy telnek mostanában a napjaim.

Előző este rendszerint elhatározom, hogy felkelek korán reggel a párommal együtt, és megreggelizem, beveszem a gyógyszereket, cikket írok, takarítok, hasznos dolgokat csinálok. Aztán eljön a reggel. Hallom a páromat készülődni, de képtelen vagyok megmozdítani a végtagjaimat, még a szememet sem tudom nyitva tartani. Halványan érzékelem, ahogy elköszön tőlem, és elindul dolgozni, aztán visszahúz a sötétség, én pedig belezuhanok. Ez azért sem túl szerencsés, mert ilyentájt vannak a legdurvább rémálmaim. De képtelen vagyok tenni ellene.
Úgy délelőtt tíz-tizenegy tájékán, többszöri próbálkozás után sikerül huzamosabb ideig nyitva tartani a szememet, majd kikászálódni az ágyból. Asztalhoz ülök, bekapcsolom a gépet, de továbbra is úgy érzem, mintha ott maradtam volna az ágyban, képtelen vagyok gondolkodni, erőtlennek érzem a karjaimat, lábaimat, üresnek a fejemet. Aztán mégis megpróbálok gondolkodni, és végigfuttatom magamban a lehetőségeket. Cikket kell írni. Van sok téma is. De elfáradok, mielőtt elkezdeném.
Takarítani kellene. A mosogatás még úgy-ahogy összejön, de aztán úgy rogyok össze, mintha kilométereket futottam volna. Le kellene menni az utcára, kenyeret venni, vagy csak tenni egy sétát, friss levegőt szívni. De ahhoz fel kéne öltöznöm, és az külön erőgyűjtést igényel, ami megint csak kudarcba fullad.
Akkor legalább itthoni ruhát vegyél fel. Moss hajat, csúnya vagy.
De ahhoz sincs erőm, hogy felemeljem a karjaimat, és ledobjam magamról az ócska, kinyúlt hálóingemet, amiről ingerülten szedegetem le a hajszálaimat.
Ha csinálok valamit, tuti bénázom. Kiöntöm a tejet, leejtem a poharat, és ezen csak felhúzom magam. Felmérem, milyen hasztalan vagyok, és ettől még rosszabb. Nem találkozom senkivel, ha mégis megbeszélek valamit, lemondom, és emiatt bunkónak tűnök. Képtelen vagyok elmagyarázni az embereknek, hogy még átöltözni sincs erőm, nemhogy elmenni egy találkozóra. Pedig próbálok küzdeni ellene, de legyőz ez a tehetetlen fáradtság. Elbújok az ágyamban, és az egyetlen, ami megnyugtat kissé, a puhaság, a párnák, takaró és plüssállatok melengető ölelése, amelyben lassan elszenderedem, és csak alszom, alszom...

Győzködöm magam, hogy ez is el fog múlni. De egyelőre masszívan tart.

Rosszabbul

Kissé visszaestem. Azt hittem, egy-két nap és elmúlik. De már lassan két hete tart. Egyre rosszabbul érzem magam. Talán mert amit kitűztem célként, lassan indul be. Talán mert naphosszat egyedül vagyok. Talán mert nem találom a helyemet. Egyre inkább azt érzem, hogy ennek a világnak sosem leszek elég jó. Mindig lesz egy nagypofájú, aki szerint máshogy kellene csinálnom, aki megmondja a tutit. Nem érdekel. Már rég nem. A saját világomban próbálom megtalálni a helyemet, de már régóta átépítés alatt áll.
Legszívesebben abbahagynám a csoportterápiát is, mert nincs erőm hozzá. Persze tudom, hogy nagyon nagy hiba lenne, mert akkor aztán merre tovább? Hol lenne a kiút? Akkor még annyi esélyem se lesz meggyógyulni.
Igen, itthon ülök, és túl sokat foglalkozom magammal - magammal, akit szívből utálok. Valakik szerint erős és bátor vagyok, szeretném én is annak érezni magam. Néha elhiszem. Néha pedig csak egy rohadt színjátéknak tűnik az egész.
Nincs mit mondanom. Fogy az erőm. Ha feladom, minden véget ér, és nem lesz hová mennem. De most sincs.

Villanások

Elnézést az előző posztomért. Azóta sikerült túllendülnöm a holtponton, jobban vagyok. Sajnos a karom nem úszta meg, kapott néhány vágást - ez nem kérkedés, és lehet, hogy hallgatnom kellene róla, de ami történt, megtörtént. Része ennek az egésznek. Tény. Nem örülök neki, hogy ennyire hagytam magam elgyengülni, velem önsebzés többévente egyszer ha előfordul, nem jellemző - de most... ez van.

Valami fura történik velem az elmúlt napokban. Erre így, ilyen formában még nem volt példa. Öt napon belül háromszor fordult elő olyan eset, hogy a semmiből bevillant egy-egy rossz emlékkép. Egy szituációtól, egy mozdulattól. Ezekre tényleg a villanás a legjobb szó. Maga a kép átszalad, de a vele járó érzés, az, amit akkor éltem meg, amikor megtörtént, lebénít belülről.
Lehet, hogy ez így nem túl érthető. Mondok példát.
A párom az ölemben feküdt, felemelte a fejét, és úgy, fekve, kissé nehézkes pózban ivott a söréből. Erre hirtelen megjelent előttem egy kép az általános iskolából, amint éppen iszom, az egyik rohadék srác mögém lép, elkapja az üveget, és nyomja nekem, én meg erősen koncentrálok, hogy ne nyeljek félre, ne adjam meg neki az örömet.
Párom viccesen hátrahúzta a lófarokba fogott hajamat. Bevillant, ahogy az egyik volt barátommal összeverekszünk, és tépi a hajamat.
És a múlt szombaton, amikor összeomlottam, akkor is egy emlék általi nyomás kergetett bele az egészbe. Buli volt nálunk, születésnapot ünnepeltünk, de én aznap már alapból rosszul keltem, rémálmaim voltak. Ez az egész napi kedélyállapotomra rányomta a bélyegét, emiatt nem vettem részt a buliban, inkább elvonultam a szobámba. Nem lett volna baj. Csak meg voltam zuhanva, szeretetéhség gyötört, rosszul éreztem magam, és órákig egyedül ültem a négy fal között, míg a másik szobából áthallatszott a nevetés, a zene. Láttam a hetedik osztályos énemet, ahogy az ágyba gubózva sírok, miközben a másik szobában a többiek rajtam nevetnek, és az egyik osztálytársnőm fenyegetőzik, hogy ezzel még nincs vége.

Ezek olyan képek, amiken nem szoktam már rágódni, rég eltemettem magamban. Elfelejteni úgysem lehet ilyen dolgokat, csak együtt élni velük. Fogalmam sincs, mi történik velem. Lehet, hogy így "tisztulok", lehet, hogy az elmém épp üríti a szennyet. De azért egy kicsit... ijesztő. És remélem, hogy már nem tart sokáig.