2017. augusztus 5., szombat

Melós hét és az eredménye

Jó hír, hogy mostanában újra rákaptam a Ladies in Rock magazinom frissítésére, és naprakészen írom hozzá a cikkeket. Kaptam is jó visszajelzéseket, ami valamennyire feltöltött. Emellett dolgozom az új albumomon is, amihez a héten két dalt vettem fel.
De azért nem feszültségmentes a dolog. A magazint ugyanis teljesen egyedül vezetem, és sajnos nem könnyű minden téren naprakésznek maradni; rengeteg zenekarnál kell figyelni az új híreket, és nem mindig sikerül időben lecsapni rájuk. A Facebookon, ahová csak lehetett, feliratkoztam, de ez sajnos nem garantálja, hogy az idővonalon a sok egyéb között megjelenik nekem a friss információ. Ráadásul újabban az együttesek túlnyomó része rászokott az Instagram használatára, sokan már ott teszik közzé a híreket, oda lőnek képet az új albumok felvételeiről, koncertekről, ilyenekről. Én pedig azt a felületet nemigen ismerem, meg ritkán használom. Most akkor rá kellene szoktatnom magam, de az plusz egy meló, figyelni, résen lenni.

Persze, ilyenkor felmerül a jogos kérdés: miért nem veszek fel magam mellé valakit? Megpróbálom elmagyarázni, miért nem.

Ezt a magazint még 2010-ben a (mára már megszűnt) hotdog.hu oldalon kezdtük el vezetni egy nagyon kedves barátnőmmel. Rengeteg munkát, energiát öltünk bele, szenvedélyünk volt az egész. Kialakítottunk egy csodálatos magazint, sok olvasót szereztünk, számos énekesnővel vettük fel a kapcsolatot, ötleteltünk, szóval mindenestül benne voltunk. És közben mi ketten is jó barátságot ápoltunk. Kellően elosztottuk egymás között a teendőket, egyformán kivettük belőle a részünket.
Utána mindketten találtunk főállású munkahelyet, ami mellett sajnos már nem volt időnk gondozni a magazint, és egy időre inaktívvá is vált - mondjuk nem teljesen, néha a fontosabb híreket még közzé tudtuk tenni, de már nem volt annyi energiánk és időnk rá, mint régen.
Én 2014-ben váltam munkanélkülivé, a diagnosztizálásommal együtt. Azon az őszön párommal úgy döntöttük, átköltöztetjük a magazint egy saját felületre, domain névvel együtt, és megpróbálom újrakezdeni. A szerkesztőtársam a munkája mellett már nem tudott ebben részt venni, jelenleg pedig kisgyerekes anyuka. Természetesen ezt meg is beszéltük, elfogadtam, tudtam, mibe vágok bele.

Na, most. Én attól rettegek, de iszonyatosan, hogyha bevennék egy számomra idegen embert a magazin szerkesztésébe, akkor az az illető újult lelkesedéssel nekiállna cikkekkel bombázni a felületet, kivenné a kezemből az irányítást, és a fejemre nőne. Helyettem aratna le babérokat, és ez nekem nagyon-nagyon fájna. Hiszen, mint már írtam, Brigivel (volt szerkesztőtársammal) mi rengeteget dolgoztunk ezen annak idején, együtt. Ez nem menne mással. Köztünk megvolt a bizalmi szál, egyformán gondolkodtunk, meg tudtuk beszélni, ki mennyit vállaljon be a szerkesztésből. Ehhez tehát nagyon erős bizalom és barátság kell számomra, és azt, mint tudjuk, nem osztogatom két kézzel.

Szóval nagyon meg vagyok lőve ezzel kapcsolatban. Mindenesetre, amíg ez nem változik, egyedül vezetem tovább, önerőből, amennyire tudom.
Egyébként nagyon jó visszajelzések jönnek. A héten például egy magyar zenekar, az Ann My Guard énekesnőjével készítettem interjút, aki iszonyatosan kedves, lelkes és együttműködő volt. A kész cikket a zenekar megosztotta a Facebook-oldalán, és úgy hivatkoztak a magazinomra, mint "kis hazánk egyik legjobb zenei oldalára". El tudjátok képzelni, ez mekkora elismerés számomra? Különösen ennek tudatában, hogy immár harmadik éve egyedül vezetem.
Ugyanakkor ez egyfajta kihívás is, egy intés, hogy bizony folytassam, tartsam fenn a színvonalat. De a nehezebb napokon ez sajnos nem mindig sikerül.
Ráadásul találtam egy blogot, ami ugyanúgy a Female metal világára épül, mint az én magazinom, és gyötrelmes látnom, hogy naponta tudomisénmennyi cikket írogat, csak úgy ontja magából. Ha már ez a 'semmiség' így megvisel, képzelhetitek, mit éreznék, ha a saját magazinomon belül kellene ugyanezt átélnem egy új, lelkes szerkesztőtárs miatt.

A másik rákfeném egyébként éppen az interjú kérdése. Az olvasók szívesen ismerik meg a különféle csapatok énekesnőit, és én is nagy kedvvel írok nekik szentelt cikkeket. Ám bőven akadnak olyan énekesnők, akikről nincs információ az interneten, mivel nem ismertek, és ilyenkor az egyetlen megoldás az, ha felveszem velük a kapcsolatot, és interjút kérek tőlük. Számomra ez sok feszültséggel jár: egyrészt béna vagyok kérdezésben, sokat kell gondolkodnom a kérdéssor összeállításakor, másrészt félek, mit írnak vissza, mi van, ha elutasítóak, vagy ilyesmi. Körülbelül ugyanolyan szorongással jár számomra az interjúztatás, mint a telefonálás. De ez szerves része a magazinvezetésnek, ezért a héten beleástam magam a dologba, már csak azért is, hogy hozzászokjak.

Valószínűleg a fent leírtakból felgyülemlett feszültség jött ki rajtam a mai napon. Ugyanis olyan erős alhasi fájdalmakkal ébredtem, amilyenekkel régen mindig kórházba szállítottak. Ilyenre - szerencsére - már elég régen volt példa, ezért nagyon megijedtem, hogy újra át kell élnem. El vagyok keseredve, hogy ez bármikor rám törhet, és kerékbe töri minimum egy napomat.

Ha ettől eltekintek, azért örülök, hogy ez a hét kreativitással telten, eredményesen telt. Csak vannak ezek a belső démonok, amikkel meg kell küzdenem.