2018. január 29., hétfő

Mélypont


Tegnap összeomlottam.

Nem igazán tudom, mi történik velem, ezért írni is rohadt nehéz. De beszélnem kell, még ha az utolsó erőmmel is.
Hosszú ideje megint eldurvultak a rémálmaim. Tegnap valamikor délelőtt vagy kora délután, nem tudom pontosan, mikor, de azt álmodtam, hogy munkába álltam valahol, és megalázott a főnök, meg magamra voltam hagyva. Sírva ébredtem fel. Ez a munka-kérdés engem iszonyatosan megvisel, mert rettegek az egész témától, félek, hogy megint bántani és alázni fognak, hogy nem bírom el a terhet, félek az emberektől - így viszont ki vagyok szolgáltatva, hiszen nem tudom eltartani magam.

Ez az álom és a vele járó állapot az egész napomra rányomta a bélyegét. Aludtam és sírtam felváltva, ebből állt a nap. Amikor késő éjjel egy komolyabb sírógörcs elkapott, hiába kértem Sanyi segítségét, nem tudott mit kezdeni velem. Ehhez hozzátartozik, hogy az utóbbi időben ő sincs jól lelkileg. Eddig, ha rosszul voltam, legalább éreztem a támaszát, most azonban ijesztően magányos lettem. Olyan volt, mint régen, amikor sírtam és segítségért kiáltottam, de csak néztek rám felülről, és egyedül voltam.
Ahogy zokogtam, és láttam az ágyam szélén ülő Sanyi meggyötört arcát, amiről én tehetek, ott elpattant valami bennem. Éreztem, hogy süllyedek, zuhanok, kétségbeesetten kapálóztam, utolsó mentsvárként felhívtam anyut, és elsírtam neki mindent.

Közben... Eltűnt belőlem az élni akarás. Zokogva nézelődtem körbe a szobában, és mintha minden megszűnt volna körülöttem. Egyetlen dolog lebegett előttem túlságosan élesen: az, hogy életképtelen vagyok. Az, hogy nincs értelme folytatnom a küzdelmet. Hogy sosem lesz jobb. Bekerültem egy sötét burokba, ahová nem jutottak el a szeretteim arcai, a hobbik, az álmaim, semmi. Csak annyit láttam kristálytisztán, hogy vége van. Hogy innentől kezdve az életben maradás csak fölösleges időhúzás, mert soha nem leszek elég jól, hiába próbálkozom minden erőmmel. Sosem leszek elég a világnak, önmagamnak, egy örök küzdelem marad minden. Sosem lesz gyerekem. Pedig nagyon szeretnék. Sanyi is be fog sokallni tőlem.

Néhány hónapja tettem magamnak egy fogadalmat, miszerint ha az öngyilkosság mellett döntök, azt tényleg úgy fogom kivitelezni, hogy a lehető legkisebb esély maradjon a túlélésre. Mert nem akarok többé pszichiátrián kikötni, ahol csak bezárva tartanak, de nem segítenek. Mert ha öngyilkosság, akkor az már tényleg legyen a vége ennek az egész ocsmány, mocskos masszának.
Tegnap éjjel nagyon kevés választott el attól, hogy megtegyem ezt a lépést. Alig éltem belül. Már csak olyan gondolatokkal tudtam magam visszatartani, hogy el fognak tűnni a szavak, nem hallok több dallamot, csak a Semmi marad. Végül öcsi addig beszéltetett interneten keresztül, meg tartotta bennem a lelket, ameddig el nem tudta erről valahogy terelni a figyelmemet.
Rettegek magamtól. Nem akarom feladni, de most fáj minden perc, lélegzetvétel, inger. És egyedül vagyok, mert a szeretteim tehetetlenek. Most tényleg azt érzem, hogy csak egy rohadt időhúzás az életem. Próbálkozhatok még x évig, de nem lesz jobb. Mindig vissza fogok zuhanni. És minden visszazuhanás után egyre kevesebb erőm marad kimászni.

Még itt vagyok. Még lélegzem. De annyira fáradt vagyok...

9 megjegyzés:

  1. Dóri, azért nem tudsz kikerülni ebből az egészből, mert nem is akarsz. Nem akarsz szembenézni a mocsokkal, ami gyűjtögetsz magadban és magad körül, nem akarod vállalni a felelősséget a tetteidért, nem akarod elfogadni azt, ami vagy. Amíg ezekkel a súlyos, és nehéz témákkal nem szembesülsz őszintén, és nem beszéled meg magaddal, bármeddig bizonygathatod a külvilág felé, hogy te próbálgatod, legbelül _mindig_ tudni fogod, hogy egy nagy, kövér hazugság az egész. Egyszerűen borzalmas nézni, ahogy szörnyetegként elszívod mások energiáját, mert te magadat nem vagy képes szeretni, se értékelni, se irányítani. Hogy mindig a külvilágtól várod a megoldást, kibúvókat keresel, mentegetőzöl, feladod, elvárod, hogy mások tartsanak fel, mikor ez nem az ő dolguk. Az egyetlen kiút magadon keresztül vezet, eldobni ezt az üres, és kártékony pózt, és nem félni a változástól. Mert tudom én, hogy azért se mersz megváltozni, mert nem tudod elképzelni, milyen lehetnél másként. Mert évek óta ragaszkodsz valami rég halott pózba. Nézz szembe, és vállald önmagad, ha erre nem vagy hajlandó, csak tönkreteszel mindenkit. Ennyi vagy; egy nyavalygó, üres, beteg senki. Ne a drámád fájjon, hanem az, hogy ezzé tetted magad, mert egyszerűen gyáva vagy boldog lenni.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem olyan egyszerű ez, hogy csak akarni kell. Dórinál az az óriási probléma, hogy pici korától kezdve a nevelése, bizonyos traumák és alapvető alkata együttesen olyan alapvető tudalatti berögződéseket hoztak létre, amelyekkel baromi nehéz bármit is kezdeni.

      Igazad van abban, hogy elsősorban Dórin múlik, hogy meggyógyul-e vagy sem, de ez nem Dóri tudatos énjén múlik. Hiába szidod, ostorozod most a tudatos énjét. Ezzel semmi jót nem fogsz elérni, mert Dórinak abban kell segítség, hogy hogyan tudná a tudattalanját befolyásolni. Ehhez meg gyakorlatias jó tanácsok kellenek, jó szakemberek, gondosan beállított gyógyszerek, stb. Tehát kézzel fogható segítség. És ez az, amit több mint húsz év alatt egyáltalán nem kapott meg. Sem a szeretteitől, sem az egészségügytől. Nem csoda hát, hogy teljesen el van veszve.

      További probléma, hogy burokban volt nevelve, és alapvető, súlyos önállósági problémái vannak. Ezen se fog tudni csettintésre változtatni ilyen súlyos depressziós állapotban, főleg ha emellett ismeretlenül ocsmány szavakkal minősítik bármiféle segítségnyújtás nélkül. Dóri ezt az életet nem választotta, nem igazságos tehát kikiáltani bűnösnek őt a szerettei terheléséért.

      Törlés
    2. Elmész te a jó mocskos kurva anyádva névtelenkém. Kitépem a szívedet, ha kiderül ki vagy.

      Törlés
    3. Te jó ég haver... Te undorító vagy. Nem csodálom, hogy nem merted vállalni a pofádat a véleményedhez. Igazából ennyit tudok most írni, ledöbbentem, hogy lehet ekkora szemétláda valaki.

      Törlés
    4. "szörnyetegként elszívod mások energiáját". "Ennyi vagy; egy nyavalygó, üres, beteg senki." Gondolod, hogy ezt diplomatikusabban, konstruktívabban, az idézett részek nélkül nem lehetett volna megírni? Nyilván vannak jogos meglátásaid, olyanok is amiknek sok borderline-os és Dóri is hasznát vehetné, ha tudná hogyan alkalmazza a gyakorlatban, nyilván frusztrál téged mások tehetetlensége, (ha elolvastad, akkor tudod, hogy őt is a sajátja) de azt hiszem ez semmiképp nem segít, ilyen formában és ha az ember nem tud segíteni az ismerősein vagy akik életét figyelemmel követi, akkor talán bölcsebb nem is szólni, nehogy ártson.

      Törlés
  2. Tisztában vagyok azzal, hogy ez egy akár generációkon keresztül átívelő probléma, súlyos traumák összessége, ami sok esetben lehet, hogy akár nem az ő terhe, csak rárakódott, és sejtettem azt is, hogy adott esetben gyűlölni fognak emiatt a komment miatt, és lehetséges, hogy egy idegentől nem elfogadható ez a kemény stílus, de azt gondolom, hogy csak is úgy tud szembe nézni magával az ember, ha kíméletlen. Mert hogy másképpen képes megzabolázni magában, ami nyilvánvalóan egy szörnyeteg? - és sajnálom, hogy ez személyeskedésnek is értelmezhető, holott én alapvetően a betegség torzító hatására gondoltam, dehát nyilván ez az idegenek közötti félreértések mellékterméke.
    Sokat gondolkodtam egyébként azon, hogy ezt elmondjam neki, nyilván nem ideákról beszélek, hanem magam is így voltam képes legyőzni a saját démonjaimat. Az én életemben is voltak hasonló "kemény, és gonosz" emberek, akik hasonló dolgokat vágtak a fejemhez, sok esetben olyanok is, akiket magamhoz közel gondoltam, és akkor rettenetesen igazságtalannak és kegyetlennek gondoltam ezeket, de mára már tudom, hogy azok voltak azok a nyílvesszők, amik áthatoltak az áthatolhatatlanon, amikor ráérbesztettek "dolgokra", amik, a te szavaiddal élve, a tudatalattaimra hatottak. Iszonyú, pokoli dolgok ezek, én tudom, és mindent egyedül kell megjárni, és azt sem állítotam, hogy ez egy csettintésre megváltozna, mert nyilván nem fog. Kőkemény, keserves munka ez, de olyan hosszú ideje panaszkodik már, hogy úgy éreztem, hogy el kell neki ezt mondanom.
    Ez most az én posztom.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Lehet csak én érzem így, de ha valóban megjártál hasonló mélységeket mint ő és felülkerekedtél rajtuk, akkor talán nagyobb hasznát venné, ha egy olyan blogban olvasta volna, ahol a történeted el van mondva elejétől a végéig és levonhatná belőle a maga konklúzióit, nem szembesítve őt, mint valami vádlottat. Nem gyűlöllek, én nem fogom "kitépni a szívedet" meg hasonlók, csak Dóri egy barátjaként első sorban azt nézem, hogy az ilyesmi kritika miben használ neki, és kapott már hasonlót az évek során és sajnos ezek tüskeként ott maradnak sokakban. Biztosan inspirálná, ha látna boldog, kiegyensúlyozott embereket, akik hasonló dolgokon mentek keresztül, mint ő, de a kommentből nem ezt fogja látni, ahogy a reagálók sem.

      Törlés
  3. Az a baj, hogy szerintem egy mélyponton lévő érzékeny embernél ez a keménység nem hiszem hogy beválik. Lehet hogy van akinél bejön, vagy egy adott szituáció megkövetelheti, de ez szerintem nem az. Pláne Dórinál nem. Kiönti a fájdalmát és még belerúgnak, ez nettó brutalitás.

    VálaszTörlés
  4. Kedves Névtelen! (ne haragudj, de mivel lemaradt a neved, nem tudom, hogy szólítsalak)

    Értem én, hogy mit szerettél volna elérni. De nem mindenkire vannak az ilyen hátba taszítós, odamondós módszerek jó hatással - igen, van, akinek segít, de van, akit csak még jobban a mélybe lök. Én az utóbbi típus vagyok. Nem leszek jobban attól, ha közlöd velem, hogy egy "nyavalygós, üres, beteg senki" vagyok. Nem is értem, hogy gondoltad, hogy célt érsz efféle sértegetéssel, és hiába szépíted utólag, hogy neked is voltak ilyen ismerőseid, akik így beszéltek veled, és utólag ez segített rajtad, ettől még nem tüntet fel jó színben, hogy ilyen jelzőket használsz.
    Mindannyian mások vagyunk, mindenkin más segít és mindenki más tempóban gyógyul. Lehet, hogy te csak a "panaszkodós" énemet látod, mert a blogra abból kerül fel több, hiszen ezért is hoztam létre többek között, hogy kiadjam magamból (és ezáltal értsék a szeretteim is, mi játszódik le bennem, édesanyám is a blogom segítségével értette meg ezt az egész betegséget). De a kisebb-nagyobb haladásokat, fejlődéseket is dokumentálom, azokra is éppen annyi figyelmet fordítok, még ha nem is mindig sikerül pont erre a felületre kiírni. Hidd el, az elmúlt években én is sok mindenre ráébredtem már, amik azelőtt évekig tudat alatt húzódtak meg, és dolgoztam, foglalkoztam velük. Csak úgy tűnik, ez egyelőre nem elég, és még mindig sok a mocsok odalent, amit én nem látok alakokként, csak a hatásukat érzem.
    Nálam nem válik be a fejbevágós, kíméletlen szöveg. De azért köszönöm, hogy megpróbáltad. És örülök, hogy neked már sikerült legyőznöd a démonaidat.

    VálaszTörlés