Gyász

Talán nevezhetem magam szerencsésnek, mert eddig nem halt meg senki olyan, aki közel állt volna hozzám. Ezelőtt talán egyetlenegyszer gyászoltam, egy kedves bácsit a helyi boltból, akit nagyon szerettem. De nála közelebb álló eddig nem volt. Az ember olvassa, hogy meghalt xy, elhunyt ennek a kutyusa, annak a macskája, és sajnálja, elszomorodik kicsit, de mégsem érezheti át igazán.
2015. június elsejével lettek először háziállataim, és onnantól kezdve igyekeztem felkészíteni magam, hogy sajnos bármikor elveszíthetem valamelyiket. A tengerimalacok rövid ideig élnek. Vállaltam. De reméltem, nagyon reméltem, hogy van még időm felkészülni erre az érzésre - amire nem is lehet eléggé felkészülni. Nem számítottam rá, hogy ilyen hamar bekövetkezik.
Negró nálunk született 2015 nyarán, az anyukája vemhesen került hozzánk. Tüneményes, gyönyörű, élettel teli malacka volt. A legelevenebb, legbátrabb. Mindig prüntyögött, szaladgált, kíváncsiskodott, játszott. Rengeteg boldog pillanatot szerzett nekünk, bátran állíthatom, hogy sokaknak volt a kedvenc malaca. Öcsém csak őt merte kézbe venni, amikor még egészen picike volt, azóta nagy barátságban álltak. Ő élvezte a legjobban, ha kézbe veszem és simogatom, mindig elégedett hangokat adott ki, és bújt hozzám. Szerelmes voltam a gyönyörű, csillogó szemecskéibe.
Másfél évet élt. Aztán minden előjel nélkül rosszul lett. Csak ült, nem evett, nem ivott, nem bogyózott. Naponta hordtam az orvoshoz, fecskendőből etettük, kapta a gyógyszereket, megtettünk mindent. Múlt vasárnap lett rosszul, tegnap, vagyis pénteken halt meg. Az az egy tudat vigasztal, hogy nem szenvedett sokáig.
Igen, készültem lélekben, hogy ez meg fog történni, nem élnek velünk örökké, de azt a legvadabb álmaimban sem gondoltam volna, hogy épp Negró lesz az első, aki elhagy minket. Az én életvidám kis drágám, Csillagszem királykisasszonyom, Prüntyögim. A gyermekünk, a mi drágánk.
Csütörtökön bent kellett hagynom az orvosnál. Péntek délután jött a telefon a rossz hírrel. Sanyi és én bementünk, hogy búcsút vehessünk tőle, habár már csak a testétől köszönhettünk el. Ott feküdt az oldalán, résnyire nyitva hagyott szemmel. Hideg kis testére tettem a kezemet, és zokogtam. Sanyinak is ömlöttek a könnyei.
Még egyszer utoljára meg kellett volna ölelnem őt csütörtök délelőtt, mielőtt otthagytam volna az orvosnál. De annyira reméltem, hogy látom még élve...
Azóta nem találjuk a helyünket. Itt van még hat tengerimalac, akiknek a gondját kell viselnünk. Felváltva ölelgetem őket egy kis vigaszt keresve. De Negró hiánya egyszerűen tapintható a lakásban. Nézem a ketrecet, ahol Bogyó és Csipetke, két lánytársa eszeget, mászkál. És nincs ott. Nem prüntyög, nem szaladgál, nem játszik. Nagyon vegyesen érzem magam, az egyik percben mosolygok és jó szívvel emlékszem rá, örülök annak, hogy élt, hogy itt volt velünk másfél évet. A következő percben sírni kezdek, és vissza akarom őt kapni. Érezni akarom a meleg kis testét a kezemben, a buksiját az állam alatt, ahogy odafészkeli magát. Hallani akarom a hangocskáját. És nem, egyszerűen nem akarom elhinni, hogy éppen ő ment el. Folyton a fejemben van: néha a holttestét látom magam előtt, néha élve, a ketrecben a többiekkel, néha egy gyönyörű réten, ahol egészségesen és boldogan szaladgál. Bámulok ki az ablakon, nézem az eget, és azon gondolkodom, hol lehet most. Hol jár az én pici Negrócskám? Hová költözött? Ugye jól van, ugye vigyáznak rá?
Nagyon hiányzik. Olyan üres nélküle minden. Nem gondoltam, hogy ez ennyire fájdalmas lesz. Pénteken reggel óta rosszkedvem volt, és valahogy éreztem, hogy...
Édes kicsi Negró, bárcsak még mindig itt lennél velem, egészségesen, bárcsak most is ott prüntyögnél a ketrecben, bárcsak megölelhetnélek!
Soha, de soha nem foglak elfelejteni. Egy édes kis tünemény voltál, egy szeretetcsomag, a legszebb szemű kismalac a világon.
Köszönöm, hogy éltél, hogy ide születtél hozzánk, minket választottál, és rövid kis életedet nálunk töltötted el. Remélem, boldog voltál velünk. Minket azzá tettél!
Vigyázz magadra, bárhol is vagy! Nagyon szeretlek!