Egy nap a pokolban

Mostanában elég sokat rosszabbodott az állapotom. A mai napom különösen szörnyű volt. Még most is nehezen fogalmazok, de megpróbálom részletesen leírni, hogyan is telt. Ez az egyetlen módja, hogy megértessem a környezetemmel, mit élek meg odabent, amíg ők kint csak egy lerobbant testet látnak belőlem. Muszáj tudatnom valahogy. Meg kell értetnem magam...
Szóval nézzük a mai napomat. Jelen időben írom, mert úgy könnyebben jönnek a sorok.

Felriadok.
Nem tudom, hány óra van, de olyan fáradtnak érzem magam, mint aki egy szemhunyásnyit sem aludt. A telefonomért nyúlok, hogy megnézzem az időt, de alig látom a számokat. Még nem tudom nyitva tartani a szememet... visszazuhanok a sötétbe.
Álmomban megint egy sziklás helyről nézem a tópartot. Gyakran álmodom ezt, mindig nyomasztó érzésekkel jár.
Megint felriadok. Ugyanaz történik: időcsekkolás, halványan látom, hogy tizenegy-dél körül lehet, de annyira fáradt vagyok... a testem erőtlen, a szemem megint lecsukódik, alig fogok fel valamit a külvilágból. Az engem körülölelő puhaságba menekülök, és megint elalszom.
Rémálmok sokasága. Egy ízben elérek egy olyan állapotot, hogy csukva van a szemem, mégis mintha látnám a szobát. Egy másik rémálomban orvosi vizsgálaton kellene megjelennem, de menekülök előle. Egy újabb álomban Sanyival repülök, könnyű vagyok, szabad és boldog - de aztán a külvilág utol ér minket, visszaél a gyengeségemmel, és sírógörcsöt kapok.
Lassanként ismét magamhoz térek, és megint a mobilomat keresem. Egy óra van. Álmosság égeti a szememet, és még mindig gyenge vagyok. Tudatosul, hogy ki kellene másznom az ágyból, felöltözni és lemenni valami ennivalóért. De a sötétség egyre csak húz vissza. Elbóbiskolok. Délután kettőkor ébredek.
Zsibbad az agyam, és ott, ahol gondolatoknak kellene lenni, elhatározásoknak, terveknek, ötleteknek, ott csak a nagy üresség tátong. Be vagyok zárva a testembe. Nem tudok felülni sem. Nem engedelmeskednek a végtagjaim. Olyan, mintha mindenem fájna, mintha a testem nem élne - egyedül a korgó gyomrom kezd el jelezni, hogy éhes.
Legalább a kanapéig el kellene jutnom, mert ott van a gyógyszerem és az innivalóm. De épp csak annyi erő van bennem, hogy az egyik oldalamról valahogy átguruljak a másik oldalamra. Belül még mindig sötét van. Bevillannak az álomképek. Az agyam mintha még mindig aludna.
Erőtlen kezembe veszem a mobiltelefonomat. SEGÍTSÉG! - villan át az agyamon, de nincsenek szavaim. Felnézek a netre, összefolynak a betűk. Írni kellene valakinek. Felhívni valakit. Hogy segítsen, hogy kiemeljen az ágyból, és tartsa a szétesni készülő énemet. Nem vagyok magamnál. Nincsenek gondolatok. Segítséget kell kérnem valakitől.
Hívom anyut, de alig tudok beszélni. Nem ér rá, dolgozik. Nem tud segíteni. Senki sem tud. Éhes vagyok. Nem tudok felülni. Fekszem, mint egy darab fa. Olyan érzés, mintha a végtagjaimat valami húzná lefelé. Nem találom az utat magamhoz. Nem tudok kommunikálni.
Pánikba esem. Félek. A kanapé, a ruháim... minden messze van. És egyedül vagyok.
Hosszas tétovázás után felhívom Sanyit, aki a munkahelyén van. De már nem tudom tartani a telefont, csak kihangosítva teszem magam mellé. Felveszi, és elhaló hangon beszélek. Alig találok szavakat. Csak azt tudom mondani, hogy rosszul vagyok. Hogy nem tudok megmozdulni. Hangom is alig van. Ellopták a szavakat.
Sanyi azt mondja, el tud jönni hamarabb a munkából, addig tartsak ki. Megkérdezi, hozzon-e valami kaját. Gondolkodni próbálok, de az agyamban, ahol ételeknek, lehetőségeknek, opcióknak kellene megjelenni, továbbra is sötét van. Nem tudom, nem tudom, nem tudom, sírom a telefonba. Jó, nemsokára indul haza, ígéri Sanyi.
Itt lesz. Hamarosan itt lesz, és segít. Itt lesz és megment. Csak ezek a gondolatok vannak. Lebegek a semmiben. Nyomasztó érzések keringenek valahol mélyen. Egy ponton hallom a saját hangomat, ahogy elkeseredetten nyöszörgök.
Telik az idő, nem vagyok magamnál. Néha sötét van, néha látom a falat magam mellett.
Kulcszörgés. Sanyi hazaért, vett mindent, ami kell, enni-innivalót. Bejön hozzám, homlokon csókol.
- Na, eszünk? - kérdezi.
- Igen, nagyon éhes vagyok... - nyöszörgöm.
Lassú, gyengéd mozdulatokkal kisegít az ágyból. Felültet, és megtart, várunk kicsit, hogy szokjam az ülőhelyzetet.
Lecsuklik a fejem. Ömleni kezdenek a könnyeim, és vele együtt a szavak a számból. A szavak, amiket nem találtam egész nap. A keserű, fekete szavak. Akadozva kimondok mindent, ami egész nap nyomasztott belül. A rémálmok. A félelem. A halott, ólomsúlyú testem, ami fogva tart. Csak úgy zubognak a könnyízű szavak. Sanyi pedig tart engem és figyel rám. Aztán azt mondja, ha túl leszünk a leszázalékolás-mizérián, pszichiátert váltunk, mert ez így nem mehet tovább. Igen, sírom. Mert nem kapok segítséget a jelenlegitől, csak egy nyomorult kísérleti nyúlnak érzem magam, akibe hasraütés-szerűen tömi a gyógyszereket, hátha alapon.
Amikor elapadnak a könnyeim, Sanyi áttámogat a másik szobába, és elém teszi az ételt. Lassú, bizonytalan mozdulatokkal enni kezdek. Jólesik, hogy végre csillapítom az éhséget. Sanyi természetes, csevegő hangon beszél hozzám, mesél a napjáról. Néha még egy-egy reszketeg mosolyt, kuncogást is kicsal belőlem.
Evés után újra kétségbeesem, mert megint üres az agyam. Most mit csináljak? Mivel üssem el az időt? Semmi ötlet. Semmi gondolat. Elkeseredve mondom Sanyinak, hogy úgy érzem magam, mint aki fokozatosan épül lefelé szellemileg, és rettegek ettől. Mert nemcsak hogy üresség van a fejemben, de az utóbbi napokban el is felejtek dolgokat, nem jutnak eszembe alapvető szavak, elfelejtem, mit akartam csinálni fél perccel ezelőtt. Sanyi szerint ezt az alvászavarok okozzák. Végül keres online játékokat, amik elég aktívak ahhoz, hogy egy kicsit működésbe hozzák az agyamat. Aranyos, vicces és cuki játékokat keres össze, amik egyre több mosolyt csalnak az arcomra, sőt, az egyik játékon már nevetni is tudunk együtt. Közben kitaláljuk a hétvége menetrendjét, és ez jó. Addig játszunk, amíg úgy nem érzem, most már le tudom kötni magam egyedül.
Vízipipa. Miközben szívom, a dalaimat hallgatom. Hagyom, hogy átjárjanak a hangok, a szövegeim, a világom egy szelete. Jólesik a füst, bár kicsit még remeg a kezem. Aztán veszek egy jó meleg fürdőt. Lehunyom a szemem, mélyeket lélegzek. Próbálom elengedni a nyomasztó érzéseket.
Most pedig itt ülök, és pötyögök. Üres vagyok. De a testem legalább most már engedelmeskedik, és nem érzem a fájdalmat. Csak az üresség, a semmi. Kicsit szomorúvá tesz a tudat, hogy még ezzel a bejegyzéssel sem sikerül teljesen átadnom azt, ami belül történik velem ilyenkor...

Nem tudom, mi segítene most. Tegnap áthívtam egy barátnőmet, hátha a társaság kilendít ebből a dermedtségből. De nem voltam jó társaság, és amikor beszélt hozzám, fájt az agyam. Még a szemkontaktusra sem voltam képes, csak meredtem magam elé, és álmosnak, fáradtnak éreztem magam.

Nincsenek gondolatok. Sötét van és üresség.