Pedig ez inkább egy folyamat, és véleményem szerint mindenki akkor jut el idáig, amikor megérett rá. Egyszer csak elindul valami kapcsán, és fokozatosan rakjuk össze a képet a kallódó darabkákból. Ez van velem egy ideje.
Most annyi mindenről tudnék írni, de nem akarok csapongó lenni, ezért igyekszem sorjában és érthetően.
Lassan négy hónapja jól vagyok. Remélhetőleg ez már tényleg tartós, és nem lesz többé olyan durva visszaesésem, mint régebben. Valahol belül egyszerűen érzem, hogy ez most más, mint amikor anno volt néhány hétnyi jobblét. Ennek kapcsán rengeteg gondolat fogalmazódott meg bennem.
Először is: Nagyon örülök, hogy két évvel ezelőtt elkezdtem vezetni ezt a blogot, mert most vissza lehet olvasni, írásos bizonyíték arról, hogy meg lehet gyógyulni, van remény. Írtam tünetekről, nem féltem beszámolni a legnehezebb, legrosszabb napjaimról, most pedig boldogan számolhatok be arról, hogy jól vagyok. Nem szeretnék szirupossá válni és olyasmiket tolni az emberek képébe, mint "az élet szép, és csak rajtad múlik, stb", mert az élet nemcsak szép, hanem rohadt nehéz is, és mindenkinek más oldalát mutatja meg. Még ha most úgy is érzem, hogy szépség és öröm vesz körül, sosem fogom elfelejteni azt, ahonnan elindultam, meg amin keresztülmentem. Ennek a blognak továbbra is az az egyik fő szerepe, hogy segítséget nyújtson, és ehhez teljes képet igyekszem mutatni.
Másodszor: Azt viszont egyelőre nem tudom konkrétan megfogalmazni, minek köszönhetem a javulást. Tényleg csak annak, hogy február elején majdnem elveszítettem Sanyit, és ez a sokkhatás megindított az úton? Vagy ha nem, minek?
Nagyon sokat gondolkozom ezen, és próbálom megérteni a folyamat minden momentumát, mert mint már említettem, segíteni szeretnék a sorstársaimnak - de ahhoz fontos, hogy el tudjam mondani, nekem most mitől jobb. Hogy vajon mi változott. Mert különben hogyan segítek?
Talán most térült meg az a sok korábbi tapasztalat, talán most találták meg bennem a helyüket a pszichiátrián, egyéni és csoportterápiákon szerzett dolgok.
Aztán ott van az, hogy Sanyi és a családom, barátaim mennyire támogatnak. De mi van azokkal az emberekkel, akik nem kapják meg a segítséget hozzátartozóktól, nincs párjuk - vagy ha van, nem érti őket -, nincsenek barátaik? Akik egyedül vannak? Persze, ilyenkor szokták mondani az okosok, hogy elsősorban önmagunkra kell támaszkodnunk, önmagunkból nyerni az erőt, nem pedig másból. De a Borderline ebből a szempontból is veszélyes, mert önmagunk a legnagyobb ellenségünk. Legalábbis a tüneteket produkáló torzult önmagunk, aki elmarja a szeretteit, mi pedig tehetetlenül nézzük, és csak magunkat okolhatjuk.
Ezért nem győzöm felhívni a figyelmet a támogatásra és kitartásra. A betegeknek tudni kell segítséget kérni - a szeretteinek pedig tudni kell kitartani mellettük, akkor is, amikor a legnehezebb. Tudatosítaniuk kell magukban, hogy a beteg fél nem szörnyeteg, nem szándékosan árt nekik. Ha kell, ők is kérjenek segítséget szakembertől ahhoz, hogy megértsék az egészet. Manapság egyre többször hallok olyanról, hogy Borderline-betegek hozzátartozóinak indítanának csoportterápiát, vagy hozzátartozóknak íródnak könyvek. Annak idején ez nekünk is sokat segített volna. Az én családom szerencsére elkötelezett és kitartó volt mellettem, mert jó emberek és szeretnek, de nincs mindenkinek ilyen ereje.
Sokáig Sanyira támaszkodtam, és neki kellett összekaparnia engem összeomlásokkor. Mostanában azonban mintha elkezdene bennem erősödni valami, egyfajta szilárd alapanyag önmagamhoz, vagy mint egy forrás, nem tudom. Egy énkép. Már nem abból áll egy napom, hogy szenvedve várom haza Sanyit, hanem abból, hogy befelé figyelek, keresek kisebb, rövid távú célokat, teendőket, hódolok a hobbijaimnak, és megfigyelem, mi milyen hatással van rám odabent. Gondolatokat fogalmazok meg magamról (erről bővebben egy másik bejegyzésben). Ezek a gondolatok, felismerések sem folyamatosan jönnek, nem úgy, hogy "na, akkor leülök, és elmélkedem magamról", hanem a legváratlanabb pillanatokban sikerül hirtelen kimondanom magamról valamit, aztán ezzel szembenéznem és elhelyeznem magamban.
Azt hiszem, ezt a bejegyzést most lezárom, mert még annyi mondandóm lenne, de az már nagyon elnyújtaná ezt az írást. Folyt.köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése