2016. január 25., hétfő

Thalassa

Már a nevüktől elfog az ideg. Hihetetlen és talán szánalmas is, de még mindig nem sikerült megemésztenem, hogy elküldtek. Úgy értem... az ember felkeres egy helyet, mert segítségre van szüksége, és négy hét után kiadják az útját egy durvább tünete miatt? Ennyire menthetetlen eset vagyok?
Gyűlölöm az egészet. Gyűlölöm, hogy az egyik felem visszakívánkozik, a másik felem pedig meg van sértve, hiszen nagyon csúnyán távolítottak el. Mint egy közveszélyes őrültet. Már nem vagyok benne biztos, van-e értelme visszamennem, és újra megpróbálnom, amikor letelik a fél év türelmi idő.
Minden éjjel velük álmodom, és ez kikészít. Tegnap este észrevettem, hogy az egyik thalassás lány letörölt az ismerősei közül, és megint összeomlottam. Pedig még csak nem is kedveltem különösebben. De mégis, a tény, hogy törölve vagyok, az újabb pofon, az újabb jelzés, hogy én kiestem ebből a körből, megint én vagyok a kívülálló, a kinézett, a kitaszított... hogy ők ott vannak, összetartó csoportként, én meg itt, senyvedve az árnyaim között, és csak magamat hibáztathatom, a dührohamaimat, amik több mint tíz éve teszik tönkre az életemet, a környezetemet, elmarják a szeretteimet, és még egy pszichiátriai helyről (!) is elküldenek miatta. Ezek után miért érezzem azt, hogy van értelme folytatnom a küzdelmet?
Ez volt az utolsó reményem, és most csak tétlenül kallódom, nem vagyok képes újabb csoportokat, ilyen-olyan beszélgetős izéket keresni, mert most érzem azt, hogy elég, elfogyott az erőm, túl sokáig küzdöttem. Jelenleg nem bízom a gyógyulásban. Pedig mindennél jobban vágyom rá. De egyre inkább azt érzem, hogy nincs esélyem.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése