Megpróbálok írni, de nagyon nehéz.
Négy hét után el kellett hagynom a Thalassa házat. A négy hetet majdhogynem végigsírtam odabent, és olyan dührohamok törtek rám, amilyenek már évek óta nem. Ez utóbbi miatt döntött úgy a kezelőorvosom, hogy nekem most inkább intenzívebb egyéni terápiára lenne szükségem. Ezt viszont nem tudják megadni. Ők inkább csoportterápiákkal dolgoznak, egyénire sajnos az első három hét után nincs lehetőség. Megértem, hiszen sokan vagyunk, folyamatosan jönnek az új emberek, és kevés a személyzet.
Iszonyatosan megvisel az egész. Végre volt kerete a napjaimnak, végre elindult valami. Az más kérdés, hogy rendkívül fájdalmas volt szembenézni a felszínre kerülő dolgokkal, de hittem - és még mindig hiszem -, hogy hosszabb távon ez hasznos, ez segít a legtöbbet.
Vállalom a tetteim következményét is, miszerint, hogy a pénteki dührohamom alapján ők úgy érzik, ilyen formában nem tudnak vállalni. Javaslatuk alapján egyéni terápiák keretén belül kellene ezeket az elfojtott indulatokat feldolgozni, és megtalálni a módját, hogy le tudjam vezetni a feszültséget, még mielőtt komoly baj történne. Ez rendben van.
Az azonban iszonyatosan fáj, megsért és megalázó számomra, hogy azonnal mennem kellett, úgy, hogy elköszönni sem tudtam rendesen a többiektől. Tudom, miért tették. Attól félhettek, ha tovább maradok, elkap egy újabb dühroham. Hiába tudtam, hogy nem, hiszen bár sírtam, amiért abba kell hagynom a terápiát, magamnál voltam, és elfogadtam a döntést. Csak kiraktak, mint egy macskát. Mint egy közveszélyes őrültet.
Pedig én mindent megtettem. Aktívan részt vettem a foglalkozásokon, amennyire csak tudtam, napokon át jeleztem, hogy rosszabbul vagyok és kértem a segítséget, de nem tudták megadni. Mert amire szükségem van, az ezek szerint az ő keretüket meghaladja.
Fél év múlva újra felvételizhetek hozzájuk, és újrakezdhetem a terápiát. A fent leírtak miatt van benne tüske, és ha az önérzetemet helyezném előbbre, akkor azt mondanám, szó sem lehet róla, hogy én oda visszamenjek. De vissza akarok menni. Mert érzem, hogy nekem erre a terápiára szükségem van.
Csak rettenetesen fáj, hogy most nem mehetek oda, hogy egy pszichiátrián (!) is kifogok a dolgaimmal. Akkor mégis milyen esélyeim vannak a jövőre nézve?
Hétfőn visszamegyek a volt terapeutámhoz (akivel a Thalassa idejére kellett félbehagynom a kezelést), és megpróbálok választ találni erre...
Most a következő napok még nagyon nehezen lesznek. Tegnap sorra villantak be képek, és nyüszítettem, hogy vissza akarok menni. Hiányoznak a többiek is. Hiányoznak a terápiák, bármennyire is felkavartak. Zavaros minden. De majd csak letisztul...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése