Őrület

Írnom kell. Írnom kell, mert sajnos idetartozik, pedig rosszul vagyok, hányingerem van, és el akarok felejteni mindent. Írnom kell az elmúlt napok őrületéről. Arról, hogy megint megbotlottam, és majdnem véglegesen lezuhantam. Írnom kell, akkor is, ha mások szerint "ez nem tartozik senkire", vagy "ezt inkább szégyellni kellene, nem beszélni róla", vagy "ez önsajnáltatás". Nem érdekel. Nem hallgathatom el, mert megtörtént.

Egy hete, amikor elküldtek a Thalassából, még azt hittem, vagyok annyira erős, hogy ezt kibírjam. Kedden már rosszabb volt. Ha csak lementem a Sparba vásárolni, és láttam, ahogy befordul a sarkon a 114-es busz, amivel minden nap a Thalassába mentem, elkapott a sírás. Szerdán sorozatosan velük álmodtam, és egyre rosszabbul lettem. Csütörtökön bevettem az összes nyugtatómat. Ez azt jelenti, hogy huszonvalahányat a már megbontott üvegcséből, és egy bontatlan 100 darabosat. Nem gondolkodtam, nem tudtam gondolkodni. Nem úgy nézett ki a dolog, hogy ücsörögtem, és úgy döntöttem, öngyilkos leszek. Eljutottam egy pontra, amikor teljesen kiürült a fejem, nem létezett már a külvilág, nem éreztem önmagamat, semmit. Csak azt, hogy aludni akarok. Belealudni a halálba.
Félig öntudatlanul írtam egy cetlire búcsúüzenetet Sanyinak, amire később nem is emlékeztem. Amikor hazaért a munkából, ráböktem a papírra, és olyasmit is mondtam, hogy "azt hiszem, túl sok nyugtatót vettem be". Sanyi hívta a mentőket, akikkel önként mentem be, nem tanúsítottam ellenállást. Bevittek a toxikológiára. Nem sok mindenre emlékszem. Kaptam infúziót. Másnap oda kellett mennem egy pszichiáterhez és egy pszichológushoz, akiktől azt kértem, hadd menjek haza saját felelősségre. Azt felelték, erre nincsen mód.
Ekkor megszöktem a kórházból. Nevetséges. Nem is tudom, hogy csináltam. Egyszerűen nem voltam magamnál. Csak kisétáltam a kapun, egy szál hálóingben, papucsban, kanüllel a karomban. Nem voltak nálam iratok, nem volt nálam telefon, lakáskulcs, semmi. Elvergődtem a 7-es buszig, amivel egy barátomhoz akartam elmenni, de őt nem találtam otthon. Szédültem, és le akartam lépni a kocsik elé, de aztán halványan derengeni kezdett Sanyi képe. Elindultam haza, gondolván, hogy majd leülök az ajtó elé, és megvárom, míg hazajön melóból (ami órák kérdése lett volna). Aztán eszembe jutott egy másik barátom, aki a közelünkben dolgozik, úgyhogy végül őt kerestem fel. Szerzett nekem meleg ruhát, kaptam teát, és felhívta anyut, aki értem jött, és hazavitt hozzájuk. Felhívta a kórházat, hogy ott vagyok náluk, és egyáltalán hogy történhetett meg, hogy ki tudtam szökni. Kiderült, hogy rendőrségi eljárást indítottak az eltűnésem miatt. És hogy vissza kell vinni. Ekkor ellenálltam, és ki akartam ugrani az erkélyről, dulakodtunk egy sort anyuval. Utána megint homályosan vannak csak meg a képek. Alig emlékszem. Később átszállítottak a Kútvölgyi kórházba, ott voltam egészen tegnap reggelig. Néha elképzeltem, hogy felkötöm magam, azt is elképzeltem, hogy csinálnám. Teljesen elborult az agyam.
Ráadásul épp tegnap volt Sanyi 30. születésnapja, ami miatt plusz bűntudatom van. Jól megcsináltam neki... ő ebből nem csinál ügyet, csak vállat von rá, és azt mondja, elhalasztja későbbre az ünneplést, ne rágjam magam ezen. Egyszerűen nem értem, hogy képes egy ilyen torz szörny mellett kitartani.
Örülök, hogy végre kijöhettem a kórházból, mert nem bírom a bezártságot, azt, hogy idegen, beteg emberekkel vagyok összezárva, nyomom az ágyat és elhanyagoltan csoszogok a folyosón. Ezért is szerettem annyira a Thalassát, mert az bejárós volt, normális hétköznapokat biztosított, nem pedig börtönt. De mi a francért nem tudom magam túltenni rajta?!

Jelenleg nagyon rosszul vagyok. Egész éjjel nem tudtam aludni, pedig már égett a szemem a fáradtságtól, és görcsöl a fejem. Hányingerem van, nem tudok enni, nem kívánom az ételt. A bal karom össze van vagdosva. Életkedvem továbbra sincs. Egyszerűen most jutottam el arra a pontra, amikor úgy érzem, nincs segítség, nincs megoldás. Mert akármivel próbálkozom, falakba, elutasításba ütközöm, vagy kudarcot vallok. Nem élet ez így. És persze lehet mondani, hogy "de vannak, akik szeretnek, gondolj rájuk!", csak ez ott bukik meg, hogy ha eljutok abba a bizonyos állapotba, akkor már egyáltalán nem tudok gondolkodni. Meg sem érdemlem ezeket az embereket. Most vegetálok. Fogalmam sincs, hogy fogom túlélni a következő napokat.
Nemsokára indulok a pszichológusomhoz. Élmény lesz beszámolni neki az elmúlt napokról... :(