2015. december 19., szombat

Elszóltam magam

Most írom ki, amíg még friss, holnap már nem akarok foglalkozni a dologgal.

Sajnos már tegnap este éreztem, hogy kezdek kimerülni, megint össze fogok esni, pedig próbáltam tenni ellene minden olyan eszközzel, amivel tudtam. Elmentem találkozni a barátaimmal, de már útközben rossz volt a kedvem, és borzasztó fáradtnak éreztem magam.
Ma meg születésnapi bulira voltunk hivatalosak, és bár szívesebben bújtam volna el az ágyban, hogy ne is tudjak magamról, de fontos nekem az ünnepelt, és szerettem volna ott lenni vele életének e fontos pillanatában. Csakhogy már a buszmegállóban elkapott egy sírógörcs, és alig érkeztünk meg, rosszul lettem... a zajok tízszer hangosabban csapódtak le bennem, zsibbadni kezdett a fejem, nem tudtam rendesen kommunikálni, égett a gyomrom, hányinger tört rám... nem tudom, miért. Taxit kellett hívnunk, hogy hazavigyen minket. Szégyellem magam. Elrontottam Sanyi harmincadik születésnapját, most meg ebbe kavartam bele. Miért nem lehetek egyszerűen csak normális?! Miért kapok bele ezer dologba a túlélésért, miért csak öt percig hatnak, miért nem lehet engem egyedül hagyni anélkül, hogy összeomlanék? Mi a rohadt élet történik?! Egyszerűen kész, elegem van. Szar az egész, jön a karácsony, és magasról teszek rá, amellett meg csak ártok mindenkinek. Még Sanyi is mérges lett rám, pedig ő ritkán mérges, de az feldühíti, ha valaki bánt valakit, még akkor is, ha magamat bántom. És ezért lett mérges, mert magamat bántottam. Nem fizikailag, hanem szavakkal és érzésekkel. A bűntudat, a rohadt bűntudat, az keseríti meg a mindennapjaimat. Folyton bűntudatot érzek. Bűntudatot, amiért Sanyival vetetek meg dolgokat, tekintve, hogy nekem nincs pénzem; bűntudatot, amiért pakolom rá a terheket, és elfárad; bűntudatot, amiért ilyen nehéz velem, amiért belerondítok az ilyen baráti eseményekbe, bűntudatot, amiért a szeretteim aggódnak értem, és még oldalakon át sorolhatnám. Bűntudatot az egész nyamvadt létezésemért. Mert meg sem tudom számolni, hányan hagytak el engem, amiért ilyen reménytelen eset vagyok, beteg fejjel, érthetetlen rohamokkal. És rettegek, hogy a jelenlegiek is el fognak hagyni, holott számtalanszor bizonyították már, hogy ők nem ilyenek. És minden erőmmel azon vagyok, hogy ne húzzam rájuk a múltbéli dolgokat, de folyton beleesem ebbe.
Nem találok magamra. December 3-án valami nagyon durván összeomlott bennem, amit azóta sem sikerült helyreállítanom. Nem élet az, hogy minden nap minden percére ki kell találnom gyorsan valami tennivalót, csak hogy ne jussanak el hozzám a sötét gondolatok - aztán éjjel lefekszem aludni, és megtalálnak. Ott vannak, és ordítanak. Ahol segítséget kaphattam volna, onnan meg elküldtek. Fáradt vagyok és fásult, belefáradtam ebbe a rohadt küzdelembe, belefáradtam abba, hogy nagy ritkán besikerül egyetlen nap, amikor jól vagyok, és nem sikerül megfognom ennek a végét, másnapra megint elromlik. Sanyi annyira boldog, amikor jól vagyok, és én is, persze. Csak sajnos baromi ritka az ilyen. És én csak azt szeretném, ha tartósan jól lennék, nem pedig tartósan szarul. Nem ez lenne a normális, basszus? Az ember alapvetően jól van, éli az életét, néha rossz passzba kerül, de aztán elmúlik. Én meg csak tengődöm és vegetálok, rossz a kedvem és nem találok magamra, néha jó passzba kerülök, de aztán elmúlik. Röhejes. Utálom.
Most tényleg, iszonyatosan torkig vagyok mindennel. Lefekszem, és megpróbálok nem azon agyalni, vajon hányan utáltak meg a mai napon...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése