2015. október 17., szombat

Pokolvölgy



Borzalmasan nehéz hét áll mögöttem, amit leginkább a már említett rémálmoknak 'köszönhetek'. Hétfőn összeomlottam, sírva hívtam fel öcsémet, hogy munka után jöjjön át hozzám, mert szükségem van rá. Átjött, aztán kedden felváltva vigyáztak rám a barátaim, egészen késő estig, mert a párom csak este 11 tájékán ért haza. Akkor úgy éreztem, kicsit jobban vagyok. Szerdán azonban egy újabb rémálomsorozat teljesen kiborított, egyedül voltam, és segélykérő üzenetekkel bombáztam Sanyit. Begyógyszereztem magam annyira, hogy ne legyek a tudatomnál, és elaludtam, mert bár rettegtem, hogy újabb álmok jönnek, de az ébrenlét még ijesztőbb volt akkor. Nem hallottam, hogy közben hív az egyik közös barátunk, és próbál bejutni hozzám. A párom hazarohant a munkából, és ketten térítettek magamhoz. A szerda és a csütörtök összefolyt. Alvás-gyógyszer-alvás-gyógyszer, csak az volt a lényeg, hogy ne legyek ébren, mert rettegtem önmagamtól, rettegtem, hogy feladom a küzdelmet. Sanyi csütörtök-péntekre szabadságot vett ki, hogy mellettem legyen. Tegnapra (péntek) valamelyest jobban lettem. Hosszas beszélgetés után beláttam, hogy komolyabb segítségre van szükségem, bár az utolsó percig küzdöttem ellene, mert nagyon félek tőle. Abban maradtunk, hogy felkeressük a Tündérhegyet és a Thalassa házat, egyelőre azért, hogy információkat gyűjtsünk, érdeklődjünk. Az előbbiben szombatonként fogadják az érdeklődőket beszélgetésre, a másikban keddenként.

Ma tehát felkerekedtünk, és elindultunk a Tündérhegyhez. Borzalmas volt az odavezető út. A villamoson elkapott egy pánikroham, mert közvetlenül mellettünk volt egy nagyon hangos, nagyon káromkodó, borzalmas nőszemély, aki ráadásul az ellenőrrel is hangos szóváltásba keveredett. Szóval ez már megalapozta a kedélyállapotomat. Aztán elbuszoztunk kb. az Isten háta mögé, és onnan még rengeteg gyaloglás következett, hol emelkedőkkel, hol lejtőkkel. Alig kaptam levegőt, rosszul voltam, hányingerrel és sírással küzdöttem, ráadásul előző éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam, annyira ideges voltam a mai kórházlátogatás miatt. Maga a környezet hiába szép a sok zölddel, de olyan hihetetlenül eldugott helyen van, hogy alig találtunk oda. Mondtam is Sanyinak: ez nem Tündérhegy, ez Pokolvölgy... És előrebocsátom, ezzel NEM magát az intézményt minősítem, mivel arról nem sikerült sokat megtudnunk.
Az történt ugyanis, hogy amikor nagy nehezen beérkeztünk, rengetegen várakoztak előttünk, és minimum 2-3 óra lett volna, mire jó eséllyel esetleg bejutunk. Én meg közben egyre rosszabbul voltam, ráadásul a falra aggatott festményektől is a víz kivert - ijesztő fejű bohóc, nagy hal, amint felzabálja a kishalat... gondolom, ottani betegek festhették. Körülbelül 5-10 percet töltöttünk ott, aztán úgy döntöttünk, hazajövünk. Kedden elmegyünk a Thalassába, remélhetőleg ott sikerrel járunk, az még közelebb is van. Azért az nem mindegy, főleg, ha úgy alakul, hogy hónapokra fekszem be. Ha pedig mégis a Tündérhegy marad, még visszamehetek, mert a beutalóm három hónapig érvényes. De én most a Thalassában bízom, mert hogy a másikhoz többet fel nem mászom, az is fix...

Szóval ez van most. Úgy néz ki, nem úszom meg a befekvést. Hogy mikor és hova, az majd még eldől. Ahol tavaly nyáron voltam, azzal az a gond, hogy a gyógyszerbeállításon kívül nem csináltak semmi érdemlegeset. A fent említett két helyen azonban elvileg intenzív pszichoterápiák vannak, és talán az többet fog segíteni.

Most nem tudok többet írni, nagyon kimerült vagyok... még jelentkezem.

2 megjegyzés:

  1. Drága Dórim! Nagyon nagyon sok erőt és kitartást kívánok neked és Sanyinak! Annyira drukkolok neked....❤

    VálaszTörlés