2015. február 20., péntek

Most amúgy jó


Múlt hétvégén átestem egy holtponton, amikor is kibukott belőlem az elmúlt néhány hét összes feszültsége, és nagyon nem láttam értelmét a folytatásnak. De a szeretteim mellettem álltak, és belőlük töltekezem. Most már jobban vagyok, elfogadtam a jelenlegi helyzetemet. Megbékéltem a kisbaba-kérdéssel. Mármint persze kicsit félek a közelgő műtéttől, hogy vajon mi lesz, hogy fog sikerülni, mit találnak ott, de igyekszem nem hergelni magam rajta, és azt is elfogadtam, hogy nem mostanában lesz gyermekem. Rendes esetben talán nem is sürgettem volna a témát annyira, amennyire az elmúlt időszakban tettem, de annyi hatás ért, annyi minden történt, amitől megijedtem, és bepánikolva mihamarabb teherbe szerettem volna esni... Mint azt már többször említettem ebben a blogban, évek óta vágyom egy gyermekre. Saját magam életét megnehezítve makacs fejjel elhatároztam, hogy legkésőbb huszonhét évesen már szeretném is megszülni az elsőt - természetesen mint feleség, az esküvőt huszonöt éves koromra képzeltem el. Nem hinném, hogy ezzel egyedül vagyok, biztosan jó néhány lánytársam elképzeli, kitalálja a számára ideális jövőképet, dehát ember tervez, Isten végez. Február nyolcadikán a huszonhatot töltöttem be, és muszáj volt szembenéznem a tényekkel: nem úgy alakult az életem, ahogy én azt elképzeltem. Nem vagyok férjnél, nem vagyok még csak eljegyezve sem, gyermek pedig továbbra is csak a fejemben létezik. Továbbá nem vagyok elég érett és felelősségteljes, ahogy ebben a korban már lennie kellene. Decemberben volt az a majdnem-terhesség, kiderült a ciszta, kiderült a másik ciszta, kiderült az endometriózis... és mindez, ahogy lenni szokott, egy nagy elegyként kibukott belőlem. Aztán elgondolkodtam. Hosszasan és mélyen. És megvilágosodtam. Amiket már korábban is szajkóztak a szeretteim, az végre hozzám is eljutott. Mert hát tudjuk, hogy van ez: adhatnak tanácsot az emberek, rávilágíthatnak nyilvánvaló vagy kevésbé nyilvánvaló dolgokra, rámutathatnak pozitívumokra az érdekelt fél adott élethelyzetében, de minderre saját magunknak kell rádöbbenni, nekünk kell meglátni. Addig hiába próbálják megmutatni mások, felfogjuk ésszel, amit mond, de nem érezzük át, amíg a lelkünk nem nyílik ki felé a megfelelő pillanatban.

Mi volt a megvilágosodás? Az, hogy van egy csodálatos párom, akivel együtt élek. Az, hogy még másfél éve sem tart a kapcsolatunk, de már mennyi mindenen keresztülmentünk, és mennyire szépen haladunk előre. Milyen nagyszerű dolog, hogy vele élhetek! Hogy nap mint nap láthatom, vele alhatok el, vele kelhetek, hozzá megyek haza, vagy ő tér haza hozzám. Megvannak a közös kis szokásaink, vicceink, rengeteget nevetünk együtt. Van egy férfi, aki esélyt és időt ad nekem a fejlődésre, aki látja bennem a potenciált, aki hisz bennem és a kapcsolatunkban. Miért is rágtam szegényt a házasság-gyerek témával, amikor már ezek nélkül is annyi mindent elértünk? Korábban egyik párkapcsolatom sem fejlődött ilyen rohamosan és ilyen eredményesen. Ha továbbra is szépen haladunk, ha a boldogságra törekszünk, és a jelenből hozzuk ki a legtöbbet... ha úgy kell történnie, akkor úgyis el fog jönni az ideje az eljegyzésnek, esküvőnek, gyermekvállalásnak, sürgetés nélkül. Ismerem már őt annyira, hogy tudjam, nem az a fajta férfi, aki hátradől és húzza az időt. Neki is fontos, hogy jól érezze magát a kapcsolatban, és ő is szeretne haladni.
Így, hogy mindezt végre nem csak ésszel gondoltam végig, hanem az érzéseimmel is felismertem, végre megnyugodtam. Most már nem sürgetem magam, és nem görcsölök azon, hogy mikor mit hoz a jövő. Megpróbálok kis léptekben haladni, figyelni a kapcsolatomra, és nem utolsó sorban önmagamra is, hogy ne gátoljam a saját gyógyulásomat.

Tegnap nagyon jó napom volt. Öcsimmel és egy barátunkkal elmentünk biliárdozni, és ezt egy kis sétával is egybekötöttük. Magammal vittem a rollert, és azzal hasítottam :P Rendesen feldobódtam tőle, hiszen friss levegőn voltam, mozogtam, és közben barátok is körbevettek.
Ma, miközben reggelit készítettem magamnak és kávét főztem, valami furcsa nyugalom és béke áradt szét bennem. Jó érzés volt összeállítani magamnak a kávét, négy helyett csak két szendvicset enni, és azt is lassabban, nem pedig behabzsolva... valahogy jó volt.
:)

4 megjegyzés:

  1. Nagyon-nagyon örülök!! :-) maradjon így sokáig :-)

    VálaszTörlés
  2. Hogy tudok privátot írni? Én is border vagyok... :-S Éppen jövök ki belőle, nem szedek december óta semmit, de most volt egy mélypont, el akartam kerülni a legrosszabbat, ezért az egyezség alapján bementem a klinikára, de gyógyszert nem akartam, csak figyelmet, és megint gyógyszert akarnak, nem értik, hogy az nem használ, sőt. Az 5. ülésem lesz a pszichológussal holnap. Türelmre van szükségem. Így is rengeteget fejlődtem a körülmények ellenére és nem hiszem, hogy szeptember óta csak az esti 0.5 mg Rivotril tartott kordában, amit 3 hónapja nem is szedek. Mindig az segített, ha figyelnek rám a nehéz helyzetben, s most megint úgy érzem, hogy tojnak erre és megint teli akarnak tömni olyan bogyókkal, amik nemhogy megakadályozzák a mélypontokat, de az öngyilkossági késztetéseket is felerősítik és simán beveszem az összeset, ahogy egyszer megtettem, csak most okosabb lennék és akkor csinálnám és úgy, hogy még önkívületi állapotban se tudjak segítséget kérni. Legutóbb így is 4 napig voltam önkívületben és 1x össze is omlott a légzésem... De nem értik az orvosok, nem képesek felfogni és most a pszichológusom sem áll mellettem, de a szoc. munkásom sem. :-( Na, mégis leírtam ide a nagyját, de hátha okul belőle más is, de nem is okul, hanem látja, hogy más is küzd...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Anna! Köszönöm a hozzászólásodat. Nagyon sajnálom, hogy te is ezzel küzdesz, és hogy a jelek szerint nem kapsz megfelelő segítséget. Valóban nem megoldás, hogy mindent a gyógyszerezéssel akarnak elintézni az orvosok...
      "Így is rengeteget fejlődtem a körülmények ellenére és nem hiszem, hogy szeptember óta csak az esti 0.5 mg Rivotril tartott kordában, amit 3 hónapja nem is szedek." - Ez nagyon is ismerős... Nem tudom, mennyire olvastad vissza a bejegyzéseimet, de én tíz évig semmilyen segítséget nem kaptam, amit tudtam fejlődni, azt magamtól tettem, de én ezt hiába tudtam, a környezetem így is csak azzal jött, hogy ez meg az nem jó... Tudom, milyen nehéz az, amikor önerőből küzdesz, de nem hajlandóak észrevenni az eredményét.
      Ha a pszichológusod nem áll az oldaladon, és nem találjátok meg a közös hangot, érdemes lenne másik szakembert keresni, rohadt nehéz olyat találni, aki hatékony és akivel sikerül is közös nevezőre találnotok, de nem lehetetlen...
      Nagyon szorítok neked! Ha gondolod, írj ide: ovari.dori@gmail.com

      Törlés