A mai napom, meg úgy általában mostanság

 Bevezető:
Át fogom nevezni a blog alcímét, Borderline személyiségzavar ÉS depresszió az én szemszögemből. Mert egyre inkább kiderül, hogy az utóbbi a nehezebb. A borderline-t még úgy-ahogy kezelni lehet, csökkentek a tünetek, a depresszió azonban erősödik - azon belül is a legutáltabb tünet, a cselekvésképtelenség, amikor a legalapvetőbb művelet is hatalmas erőfeszítésekbe kerül. Leírom a mai napomat. Kicsit gúnyosan, kicsit nyersen, kicsit talán viccesen... máshogy nem lehet megközelíteni az egészet összeroppanás nélkül.

Dél van. Ki kellene mászni az ágyból, lemenni a sparba, megvenni a húst a kajához. Mindjárt.
Fél egy. Háromnegyed egy.
Negyed kettőre sikerült áthelyeznem a testemet a laptop elé. Szokásos oldalak átböngészése. "Reggeliznem" kéne, mert éhgyomorra nem tudom bevenni a gyógyszereimet.
Ettem két szem csokit, ezt reggelinek minősítem, jöhetnek a bogyók.
Basszus, ez így nem oké, a testemen kívül minden másom az ágyamban maradt!

Fél három. Gyerünk, Dóri, meg tudod csinálni! Szépen felemeled a seggedet a székről, felöltözöl, leslattyogsz a sparba, ami itt van egy köpésre, és megveszed a húst. Meg kenyeret. Meg innivalót.
Jó, mindjárt.

Mmmm, olyan kényelmes az ágy... Ez a sok puhaság, a párnák, a takaróm ölelése, a plüsseim... hagyom, hogy belesüppedjen erőtlen testem az érzésbe. Basszus, nagyon fáradt vagyok.
MÁSSZ MÁR KI AZ ÁGYBÓL!
Oké, oké.

Fél négy. Végre odakeveredem a ruhásszekrény elé a magam kis lelassult zombimozdulataival. Fájnak a végtagjaim, és olyan, mintha ólomból volnának.
Na! Így késő délutánra sikerült felöltöznöm. Miközben a bevásárlószatyromért nyúlok, lepörgetem a fejemben az egyik szokásos közhelyet: "Mozogni, sportolni kell!!!!! Mert az jót tesz az egészségnek, és különben is, ha nem mozogsz, elhízott disznó leszel." Gyönyörű gondolat! Csak kár, hogy rohadtul nem tudom gyakorlatba átültetni. Mozogni? Sportolni? Jelenleg két lépést is nehezen teszek meg. 

Négy óra. Nehézkesen magamra öltöttem a kabátomat is, indulásra készen állok. Mindjárt lemerül a telefonom aksija, de remélem, még kibír egy-két számot. Csak úgy tudok kimozdulni, ha zenét hallgatok. Miközben a zárral bajlódom, átfut az agyamon, hogy sírni kellene egy nagyot. Mostanában nem megy. Talán segítene. Vagy nem.
Lassan battyogok lefelé a lépcsőkön. Még ez is. Négy emelet gyalog, visszafelé megint ki fogom köpni a tüdőmet.
Tyű, de jó hűvös van. Felfrissül tőle a pofám. Irány a spar! A francba, fáj az alhasam jobb oldalon, ahol a cisztám figyel.

Belépek, nem húzom ki a fülest, hallgatom tovább a zenét, hátha úgy gyorsabban letudom a dolgot.
Na. De miért is jöttem?
Ja, igen. Kell ketchup. Ez jó lesz. Tovább.
Nem, Dóri, nem veszel nasit!
Innivaló.
A rohadt életbe, mi a lócsöcs van, hogy már második alkalommal nem lelem a kedvenc itókámat?! Az ember végre rászokik egyre, ami olcsó, finom, kiadós, aztán nesze nekem.
Néhány pillanatra leblokkolok. Végül megszületik a brilliáns, világmegváltó gondolat: veszek mást!
Nézzük a kínálatot.
Nem, Dóri, nem veszel energiaitalt!
Elkezd fájni a derekam.

Kenyér. Hús. Kassza. Kedves a pénztáros hölgy.
Bepakolok mindent a szatyorba, irány haza.
Jaj, ne, a lépcsők... oké, csak szép lassan, nyugodtan. Már a második emeletnél fújtatok. Harmadik. Már csak egy emelet, de szúr a tüdőm, alig kapok levegőt. Mindjárt ott vagyok. Elképzelem, hogy amint felérek, és becsukódik mögöttem az ajtó, összerogyok, és tényleg sírva fakadok.
Na, végre visszaértem, megvettem mindent, ami kell, úgyhogy most már... A ROHADT ÉLETBE, NINCS KEDVEM A HÚSSAL VACAKOLNI!

Öt óra lesz tíz perc múlva. Már tudom, hogy ma sem fogok semmi érdemlegeset csinálni, semmi olyat, ami engem vinne előre. Ma sem fogok cikket írni, pedig nagyon szeretnék a magazinomon dolgozni. Most már csak azon aggódom, hogy legyen erőm mosogatni egy kicsit, és legyen erőm összedobni a kaját, hogy a párom tudjon mit vinni holnap a melóba, és ne azt lássa, hogy egész nap nem csináltam semmit.
Csak aludni szeretnék... átaludni, amíg ez az állapot tart, és úgy felébredni, hogy legyen erőm a folytatáshoz.
Valahol mélyen bűntudat mardos, de tudom, hogy azzal nem jutok előbbre, és tudom, hogy ez önhibámon kívül történik. El kell fogadnom. Ez nem egyenlő azzal, hogy hátradőlök, és azt mondom, "hagyjál, depresszióm van, fogadd el, hogy nem csinálok semmit, ilyen vagyok!", csak azt, hogy az adott pillanatban ezen nem tudok változtatni. Ez majd átmegy, elcsitul, aztán megint előjön, megint elcsitul, és ezzel együtt kell élnem. Ha így viszonyulok hozzá, legalább nem utálom magam...