Villanások

Elnézést az előző posztomért. Azóta sikerült túllendülnöm a holtponton, jobban vagyok. Sajnos a karom nem úszta meg, kapott néhány vágást - ez nem kérkedés, és lehet, hogy hallgatnom kellene róla, de ami történt, megtörtént. Része ennek az egésznek. Tény. Nem örülök neki, hogy ennyire hagytam magam elgyengülni, velem önsebzés többévente egyszer ha előfordul, nem jellemző - de most... ez van.

Valami fura történik velem az elmúlt napokban. Erre így, ilyen formában még nem volt példa. Öt napon belül háromszor fordult elő olyan eset, hogy a semmiből bevillant egy-egy rossz emlékkép. Egy szituációtól, egy mozdulattól. Ezekre tényleg a villanás a legjobb szó. Maga a kép átszalad, de a vele járó érzés, az, amit akkor éltem meg, amikor megtörtént, lebénít belülről.
Lehet, hogy ez így nem túl érthető. Mondok példát.
A párom az ölemben feküdt, felemelte a fejét, és úgy, fekve, kissé nehézkes pózban ivott a söréből. Erre hirtelen megjelent előttem egy kép az általános iskolából, amint éppen iszom, az egyik rohadék srác mögém lép, elkapja az üveget, és nyomja nekem, én meg erősen koncentrálok, hogy ne nyeljek félre, ne adjam meg neki az örömet.
Párom viccesen hátrahúzta a lófarokba fogott hajamat. Bevillant, ahogy az egyik volt barátommal összeverekszünk, és tépi a hajamat.
És a múlt szombaton, amikor összeomlottam, akkor is egy emlék általi nyomás kergetett bele az egészbe. Buli volt nálunk, születésnapot ünnepeltünk, de én aznap már alapból rosszul keltem, rémálmaim voltak. Ez az egész napi kedélyállapotomra rányomta a bélyegét, emiatt nem vettem részt a buliban, inkább elvonultam a szobámba. Nem lett volna baj. Csak meg voltam zuhanva, szeretetéhség gyötört, rosszul éreztem magam, és órákig egyedül ültem a négy fal között, míg a másik szobából áthallatszott a nevetés, a zene. Láttam a hetedik osztályos énemet, ahogy az ágyba gubózva sírok, miközben a másik szobában a többiek rajtam nevetnek, és az egyik osztálytársnőm fenyegetőzik, hogy ezzel még nincs vége.

Ezek olyan képek, amiken nem szoktam már rágódni, rég eltemettem magamban. Elfelejteni úgysem lehet ilyen dolgokat, csak együtt élni velük. Fogalmam sincs, mi történik velem. Lehet, hogy így "tisztulok", lehet, hogy az elmém épp üríti a szennyet. De azért egy kicsit... ijesztő. És remélem, hogy már nem tart sokáig.