Kissé visszaestem. Azt hittem, egy-két nap és elmúlik. De már lassan két hete tart. Egyre rosszabbul érzem magam. Talán mert amit kitűztem célként, lassan indul be. Talán mert naphosszat egyedül vagyok. Talán mert nem találom a helyemet. Egyre inkább azt érzem, hogy ennek a világnak sosem leszek elég jó. Mindig lesz egy nagypofájú, aki szerint máshogy kellene csinálnom, aki megmondja a tutit. Nem érdekel. Már rég nem. A saját világomban próbálom megtalálni a helyemet, de már régóta átépítés alatt áll.
Legszívesebben abbahagynám a csoportterápiát is, mert nincs erőm hozzá. Persze tudom, hogy nagyon nagy hiba lenne, mert akkor aztán merre tovább? Hol lenne a kiút? Akkor még annyi esélyem se lesz meggyógyulni.
Igen, itthon ülök, és túl sokat foglalkozom magammal - magammal, akit szívből utálok. Valakik szerint erős és bátor vagyok, szeretném én is annak érezni magam. Néha elhiszem. Néha pedig csak egy rohadt színjátéknak tűnik az egész.
Nincs mit mondanom. Fogy az erőm. Ha feladom, minden véget ér, és nem lesz hová mennem. De most sincs.
Ne add fel, drágám! Ez egy hosszú holtpont, de átlendülsz rajta, meglátod, csak tarts ki! Bár mostanában nem nagyon látszik, de itt vagyok melletted, számíthatsz rám és szerintem nem vagyok egyedül ezzel. Példaértékű a harcod, de sajnos ez egy nagyon időigényes folyamat, de én hiszek Benned, tudom, hogy megcsinálod! Millió puszi ( erőt adnak ), Eszti
VálaszTörlés