2014. október 21., kedd

Erőtlen



Két-három hete beragadtam a depresszió egyik legundorítóbb tünetébe, amit egy külső szemlélő lustaságnak lát. Vagyis az erőtlenség. De olyan durván erőtlenség, hogy felkelni is nehéz. Tudom, ez valamiféle költői túlzásnak tűnik, de nem. Ez tény. Elmesélem, hogy telnek mostanában a napjaim.

Előző este rendszerint elhatározom, hogy felkelek korán reggel a párommal együtt, és megreggelizem, beveszem a gyógyszereket, cikket írok, takarítok, hasznos dolgokat csinálok. Aztán eljön a reggel. Hallom a páromat készülődni, de képtelen vagyok megmozdítani a végtagjaimat, még a szememet sem tudom nyitva tartani. Halványan érzékelem, ahogy elköszön tőlem, és elindul dolgozni, aztán visszahúz a sötétség, én pedig belezuhanok. Ez azért sem túl szerencsés, mert ilyentájt vannak a legdurvább rémálmaim. De képtelen vagyok tenni ellene.
Úgy délelőtt tíz-tizenegy tájékán, többszöri próbálkozás után sikerül huzamosabb ideig nyitva tartani a szememet, majd kikászálódni az ágyból. Asztalhoz ülök, bekapcsolom a gépet, de továbbra is úgy érzem, mintha ott maradtam volna az ágyban, képtelen vagyok gondolkodni, erőtlennek érzem a karjaimat, lábaimat, üresnek a fejemet. Aztán mégis megpróbálok gondolkodni, és végigfuttatom magamban a lehetőségeket. Cikket kell írni. Van sok téma is. De elfáradok, mielőtt elkezdeném.
Takarítani kellene. A mosogatás még úgy-ahogy összejön, de aztán úgy rogyok össze, mintha kilométereket futottam volna. Le kellene menni az utcára, kenyeret venni, vagy csak tenni egy sétát, friss levegőt szívni. De ahhoz fel kéne öltöznöm, és az külön erőgyűjtést igényel, ami megint csak kudarcba fullad.
Akkor legalább itthoni ruhát vegyél fel. Moss hajat, csúnya vagy.
De ahhoz sincs erőm, hogy felemeljem a karjaimat, és ledobjam magamról az ócska, kinyúlt hálóingemet, amiről ingerülten szedegetem le a hajszálaimat.
Ha csinálok valamit, tuti bénázom. Kiöntöm a tejet, leejtem a poharat, és ezen csak felhúzom magam. Felmérem, milyen hasztalan vagyok, és ettől még rosszabb. Nem találkozom senkivel, ha mégis megbeszélek valamit, lemondom, és emiatt bunkónak tűnök. Képtelen vagyok elmagyarázni az embereknek, hogy még átöltözni sincs erőm, nemhogy elmenni egy találkozóra. Pedig próbálok küzdeni ellene, de legyőz ez a tehetetlen fáradtság. Elbújok az ágyamban, és az egyetlen, ami megnyugtat kissé, a puhaság, a párnák, takaró és plüssállatok melengető ölelése, amelyben lassan elszenderedem, és csak alszom, alszom...

Győzködöm magam, hogy ez is el fog múlni. De egyelőre masszívan tart.

3 megjegyzés:

  1. Egyébként a betegségedre nem hat eza folyamatos front?(Eleni)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De igen, elvileg minden mentális betegségre hatással van, valószínűleg ennek is "köszönhető" ez az állapot most.

      Törlés
    2. Akkor nem sokat kell már kibírnunk, ha jól láttam lesz még a mostanin kívül egy hőhullam, de utána beáll az idő. Kitartás Neked is.

      Törlés