2014. július 18., péntek

Itthon


Tizenegy napot töltöttem a Balassa utcai klinika pszichiátriai osztályán. Nem, nem húztak rám kényszerzubbonyt, nem kötöztek az ágyhoz, és nem kaptam elektrosokkot. Viszont beállították a gyógyszeradagomat, az eddigi mellé kaptam egy újat is, így most szedek egy kedélyjavítót, egy nyugtatót és egy szorongáscsökkentőt. Láttam különös, zavarodott embereket, akik nálam sokkal rosszabb állapotban voltak. Olyanokkal is találkoztam, akik fölöslegesen foglalták a helyet a valódi betegek elől. Például egy - elnézést - tavaly barnult alkoholista hülyegyereknek nem ott volna a helye, de ez csak az én magánvéleményem.

Tizenegy nap. Viszonylag hamar kikeveredtem onnan, és ez annak volt köszönhető, hogy az állapotom rohamos javulásnak indult. Olyan gyorsan jobban lettem, hogy még a főorvosnő is csodálkozott rajta. Jómagam nemkülönben. Vajon mi szedett ráncba ilyen gyorsan? Mi lehetett az oka annak, hogy az első két nap sírva kívánkoztam haza, aztán a harmadik napon egyszer csak elmúlt, és onnantól kezdve nyugodtan szemlélődve, tudatos gondolkodással vittem végig a bent tartózkodásomat?
Két tippem van. Az egyik, hogy végre beállt a gyógyszer. A másik, hogy gyakorlatilag átestem egy sokkhatáson odabent. Félelmekkel, számomra rémisztő emberekkel kellett szembenéznem, akikről aztán lassanként megtudtam: nem rémisztőek, hanem elveszettek, elvesztek a maguk világában, és talán arra várnak, hogy valaki kihozza őket. Üres arcú emberek. Agresszív emberek. Rémült emberek. Pesszimista emberek. Öntudatlan emberek. Mindből akadt odabent, és mindegyikük állapota rosszabb volt az enyémnél. Feküdtem az ágyban, fél füllel a szobatársak panaszait hallgattam, bámultam ki a rácsos ablakon, és néztem a zöldellő fákat. Az az érzésem támadt, hogy élni szeretnék. Vissza akarok kapaszkodni ebbe a fura, zagyva valamibe, amit mások Életnek hívnak. Nekem még van hová kapaszkodnom. Lehet, hogy pillanatnyilag munkaképtelen vagyok, nem értek kb. semmihez, és segélyekből kell megélnem, de vannak, akik szeretnek.

Mielőtt bekerültem a kórházba, kiküldtem a netre egy videóüzenetet. Bár tudatosan nem annak szántam, de anyu szerint az egy utolsó segélykiáltás volt. Akkor meglepően sok pozitív üzenetet kaptam, ki hozzászólásban, ki privát üzenetben biztosított támogatásáról. Nem gondoltam volna, hogy ennyi pozitív visszajelzést, energiát fogok kapni, de mondanom sem kell, nagyon jólesett. Ahogy az is, hogy a kórházban nem volt olyan nap, hogy ne látogatott volna meg valaki. A családom, a párom, a barátaim. Sorban jöttek, ahogy tudtak, és ez nagyon sokat segített abban, hogy kibírjam odabent. Volt, akit csak egyetlen ember látogatott, volt, akit senki.

Most kicsit jobb. Nem vagyok naiv, tudom, hogy nem gyógyultam meg teljes mértékben. De elindultam azon a bizonyos úton. Azt hiszem, most tényleg... ha lassan, gyengén, ténferegve is, de elindultam.

Hogy szemléltessem a benti érzéseimet, íme egy novella, amit az egyik betegről írtam:

"A pszichiátriai osztály egyik fehér szobájának fehér ágyán ülök. Az ablakok rácsosak, de mögöttük vigasztalóan figyelnek a gyönyörű zöldellő fák. Az ágyamat egy színes kispárnával és három plüssállatkával próbálom otthonossá tenni. Beléjük kapaszkodom, ha félek, és édes illatukkal, puhaságukkal néhány percre hazarepítenek.

Mellettem egy nyolcvankilenc éves néni jajveszékel. Rácsos ágy kellett neki, mert folyton leesett. Pedig egyébként szinte magatehetetlen. Járni nem tud, felülni, forgolódni is csak nagy erőkkel. Néha emelgeti a karját, lábát. A szája mindig nyitva van, a szeme pedig csukva. Pelenkázni kell, és fecskendővel itatni.
Félek az öregemberektől, ezért tőle is rettenetesen megijedtem, amikor befektették mellém. Eltelt egy nap. Most már inkább szánom.
A hangját gyakran hallatja. Sokszor sír, mert fájdalmai vannak. Gyakran hallucinál. A saját temetéséről, emlékekbe veszett alakokról, idegen emberekről. Beszél hozzájuk. Szólongatja a volt férjét, egy Gábort, egy Erzsit. Párbeszédeket folytat le. Néha nem is lehet érteni, mit mond. Annának hívják, de mindenki mamikámnak, nagyanyónak szólítja.

Időnként csak nézem a petyhüdt testét, és elképzelem, milyen élete lehetett korábban. Szépiaszínű képek suhannak el előttem, egy réten szaladgáló kislányról, egy dolgos, fiatal nőről. Persze nincsenek pontos elképzeléseim, hiszen hol voltam én akkor, a húszas-harmincas években? Sehol. Mit sem tudok azokról az időkről, amelyek az ő életét övezték, formálták, befolyásolták. Utána lehet olvasni, de az más. Ő egy olyan világból ragadt itt, ami félelmetesen távolinak tűnik, és úgy ragadt itt, mint egy fakó, elfeledett emlék a múltból. Foglya az elöregedett testének, amely ellenségesen akadályozza őt a legtermészetesebb mozdulatok megtételében, a szavak tiszta kiejtésében, megfosztja őt attól, hogy megértesse magát a környezetével.
Most itt fekszik, utolsó erejével küzdve a tehetetlenség ellen. Valaha talán szép volt. Talán sok szeretet vette körül, talán kevés. Valaha lehetett egy szép gyerekkora. Valaha éltek emberek, akiket még most, öntudatlan állapotban is visszavár.

Ma délelőtt is hívott régmúlt-béli alakokat.
Többször mondta:
– Megpróbálom még egyszer: Erzsi! Eeerzsi!
Sírt, amikor nem jött válasz. Megérkeztek az ápolónők, hogy kicseréljék a pelenkáját, és megitassák teával.
– Hadd próbáljam meg még egyszer! – rimánkodott a néni. – Erzsi!
– Itt vagyok! – vágta rá az egyik nővérke.
A néni lélegzete egy pillanatra elakadt, majd újra sírni kezdett.
– Sikerült! Sikerült! – motyogta elfúló hangon. – Itt van Erzsi!
– Igen, itt vagyok! – felelte a nővérke, miközben körülötte tüsténkedett. – Ne tessék sírni, örülni kell, hiszen itt vagyok, minden rendben!
– Gá...Gábor is?
– Gábor is itt van. Ne tessék sírni!
„Ne sírjon – gondoltam, pedig nekem is könnyek szúrták a szememet. – Ne sírjon, csak örüljön, gondoljon a maga Erzsijére, akit egy jó szándékú ember megtestesített önnek a hangjával...”

Anna néni, mamika, öreganyó most csöndben van. A jobb karját lassan emeli, a plafon felé nyúl. Az egyik szemére nem lát, a másikra is alig. Nem maradt más neki, csak a hangok, az emlékek, amelyek zűrös elegyként léteznek a fejében, nyolcvankilenc év összekuszálódott emlékei, és a börtönteste, amely már alig él.
"

1 megjegyzés:

  1. Istenem, ezt mennyire jó volt olvasni!! A vége majdnem megríkatott...lényeg a lényeg csak így tovább! :-) és örülök hogy jobban érzed magad!

    VálaszTörlés