2014. július 28., hétfő

És velem mi lesz?



Erről most nagyon nehéz írnom, de úgy érzem, megőrülök, ha nem adom ki magamból.
Tények következnek. Huszonöt éves vagyok. Amikor éppen nem a saját kis gödrömben ücsörgök, akkor kikukkantok a világba, és mit látok? Hogy a korombeliek szépen haladnak előre. Jegygyűrű csillog az ujjukon, készülnek az esküvőre, vagy már fel is töltötték a menyasszonyi ruhás fotókat. Gyermeket várnak, vagy már meg is szülték. Először megbotránkozom: ilyen fiatalon? Aztán rájövök, hogy pont időben vannak. Ők már élik a nagybetűs életet. Ők már kiteljesedhetnek feleségként és anyaként.

Talán furcsán, sőt, nevetségesen hangzik, de évek óta arra vágyom, hogy feleség és anya lehessek. Fogalmam sincs, miért. Aki életképtelen, az miért szeretne életet adni egy újszülött kis teremtésnek? Lehet, hogy azért, mert az mentene meg. Az kirántana a saját mocskomból, akkor már lenne hová tartani, lenne kivel, lenne kiért. Akkor már nem lenne arra időm, hogy a saját sötétségemben kutakodjak, mert ott lenne a fény, ami akkor sem engedne el, amikor gyengülnék, hiszen kötelesség van, feladat van, cserébe pedig sok-sok szeretet és gyönyörűség. Nem a régi életemet szeretném rendbe hozni, hanem újat kezdeni, tiszta lappal. És egy tiszta, ártatlan kis lélekkel, akinek adhatnék abból a rengeteg szeretetből, ami bennem van.

De még évek kérdése, mire meggyógyulok. Egy év a csoportterápia, és további néhány év, mire magából a betegségből kimászok, tényszerűen felkészítettek, hogy a teljes gyógyulási idő általában négy-öt év, ha van párom, aki támogat, akkor két-három év - és ez csak a borderline. A depresszióról még szó sem esett, fogalmam sincs, az mennyi idő. Azzal talán csak együtt élni lehet, nem tudom.

Huszonöt éves vagyok. Köznyelven "fiatal". De borzasztóan megvisel, hogy amire évek óta várok, ami minden lány álma, az eljegyzés-esküvő-gyermekvállalás, arra még további hosszú éveket kell várnom. Úgy érzem, már nem bírom sokáig. Én még huszonévesen szerettem volna az első gyermekemet megszülni, nem harmincegynéhány éves koromig várni erre az élményre.

Évekkel ezelőtt természetesen nekem is voltak terveim, hogyne lettek volna. Úgy terveztem, huszonöt évesen férjhez megyek, huszonhét éves koromban jöhet az első gyermekem. De persze ember tervez, Isten végez, és én már rég letettem ezekről a tervekről. Manapság már egy rohadt eljegyzésről sem merek álmodozni. Hiszen ki akarna eljegyezni egy beteg embert, akiről nem tudni, mikor lesz jobban, aki tele van emiatt kérdőjellel? Ez egy borzasztó ördögi kör: szükségem lenne motivációra, hogy haladjak a gyógyulásban, de csak akkor kapok motivációt, ha meggyógyultam. Reménytelen küzdelem.
Amikor bántottak az osztálytársak, elképzeltem, hogy nem baj, majd ha kikerülök közülük, én akkor fogok élni, teljesülnek az álmaim, és majd jól megdöbbennek, hogy én, ez a selejtes kis példány, kellettem valakinek, feleség lettem és édesanya, zenekari frontember, és valóra váltottam az álmaimat. Ezzel nyugtattam magam. De nem, az ellenkezője következett be: kiderült, hogy tényleg komoly bajok vannak velem, eközben pedig ők szépen férjhez mennek és gyermeket vállalnak. Ők szikráznak, tündökölnek, én meghíztam és gyógyulni próbálok hol több, hol kevesebb erővel.

Az emberek rendszerint azzal igyekeznek megnyugtatni, hogy ne kössem ezeket időhöz, nem az a lényeg, mikor fog mindez bekövetkezni az életemben, hanem az, hogy be fog. Meg hogy van időm. És én senkinek nem tudom elmagyarázni belső, rejtett félelmemet, hogy... hogy NEM, nincs időm. Egy beteg embernek nincs ideje. Mert egy beteg embernek sötét folt a jövő, sötétebb, mint bárki másnak, és ólomsúlyként nehezedik rá a tudat, hogy minden rajta múlik... hogy ha sikerül meggyógyulnia, akkor lehet jövője. Ha nem sikerül, akkor csak a halál vár rá. Félek, hogy mi vár rám, félek, hogy nem fogok sokáig élni. Az eddigi huszonöt évem rengeteg mocskot hordoz magában. Arról szól, hogy csekély úszástudásommal próbálok kievickélni a partra, de nem sikerül. Akik a parton ülnek, vagy még beljebb vannak, biztonságban, azok persze hogy ráérnek. Ülnek, és azt mondják, még várnak. Nem tudom, mire. Én mindeközben kapálózom a vízben, nekem nincs lehetőségem várni. Én vagy kijutok a partra valamilyen úton-módon, önerőből, segítséggel, akárhogyan - vagy belefulladok a vízbe, mert elfáradtak a karjaim, mert nem elég jó az úszótudásom, és gyenge vagyok, hagyom, hogy lehúzzon az örvény. De majd ki fognak húzni a vízből, amint befejezték a várakozást. Csak lehet, hogy addigra egy vízi hullát húznak ki.

Mindegy, elmentem egy morbid irányba.

Huszonöt éves vagyok. Fiatal. Beteg. Reményvesztett. Évek óta várok, és még éveket kell várnom.

De néha azt érzem: legjobb lenne feladni.

2 megjegyzés:

  1. Basszus egyszerűen szavakat nem találok. Folyamatosan követem a blogodat és bár segíthetnék! Szeretnék hasznos tanácsot adni és pozitív gondolatokkal elárasztani, de pontosan tudom, hogy a partról a legkönnyebb bekiabálni és osztani az eszet. Tényleg csak annyit tudok írni, hogy sose add fel! Ha magadba is fordulsz és úgy érzed hiába teszel bármit, egyet lépsz előre, kettőt hátra, akkor is tedd meg a legkisebb lépéseket is előre. Sajnos nekem is van egy kis depresszióm aminek konkrét kiváltó oka is van. Amikor egyedül vagyok tele leszek sötét és bántó gondolatokkal, de mindig lesz valami amiért érdemes előre haladni. Én sajnos nem merném így leírni a saját érzéseimet és állapotomat, le a kalappal előtted, nagyon tisztellek. Tényleg rengeteg kitartást, még több jókedvet kívánok neked!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon köszönöm a kedves szavaidat! Jó látni, hogy valaki átérzi, amin keresztülmegyek, és nem csak üres közhelyekkel jön, sajnos több ismerősöm hiszi, hogy az segít. Igyekszem kitartani, és neked is ezt kívánom!

      Törlés