Az öngyilkosság és én

Amikor belekezdtem ebbe a blogba, írtam magamnak egy vázlatot a főbb témakörökről, tünetekről, hogy aztán ezeket kibontsam egy-egy bejegyzésben. Ezek közül már csak egy maradt hátra: az öngyilkosság. Húztam-halasztottam, de erről is írni kell, mert a Borderline szerves részét képezi – sajnos nálam is.

Öngyilkosság. Embereket megosztó fogalom, tett, gondolat. Egyesek szerint, aki megteszi, az gyáva. Mások szerint bátor. Sokszor csak akkor értik meg ezeket az embereket és érzik át, mit éltek át, amikor már késő, mert megtették, és ott is maradtak. A témának ezt a részét nem szeretném boncolgatni, fölösleges latolgatni, kinek van igaza. Inkább áttérek arra, miképpen vesz részt az én életemben a dolog.

Amikor jó periódusomat élem, nincs különösebb gondom. De amint egy nap arra kelek fel, hogy kezdődik a rossz időszak, átestem a szélsőség másik oldalára, és ez eltart hetekig-hónapokig, Mr. Öngyilkosság szépen a nyomomba szegődik. Velem van, amikor utazom, körülöttem nyüzsög a város, és szinte mindenütt látok lehetőséget arra, hogy elkövessem. Ülök a héven, fásultan nekidőlök az ablaknak, és látom a Dunát.
„Le kellene szállni, felsétálni a hídra, és levetni magam onnan” – indítványozza Öngyilkosság bácsi.
Látom is a jelenetet. Végignézem magam, amint leugrom, elnyel a Duna, és hónapok múlva ocsmány vízi hullaként kerülök elő.

Állok a metróállomáson. Gyerekkoromban féltem a metróktól és az állomásoktól. Főleg akkor, amikor elkezdett feltámadni a szél, ahogy a szerelvény maga előtt tolta a levegőt, az alagútban fénycsík jelenik meg, majd a metró lámpái, és ez engem mindig nagyon megijesztett. Gyermekként olyan mélynek láttam az árkot, és annyira féltem, hogy beleesem, és elüt a metró. Aztán volt egy hosszabb párkapcsolatom, hozzá mindig metróval kellett mennem, és akkor sikerült megszoknom a dolgot, már nem féltem annyira. De azért Mr. Öngyilkosság itt sem hagy békén.
„Mindjárt jön a metró, már tolja a szelet. Csak előre kellene dőlnöm, és már bent is lennék az árokban, a metró elütne, és vége volna mindennek” – duruzsolja a rohadék. Én ösztönösen kapaszkodom az oszlopba. Két okból. 1. Félek, hogy megteszem. 2. Félek, hogy valaki más lök bele. De elborultabb pillanataimban látom magam előtt, hogy ledobom a táskámat a földre, és előredőlök…

Velem van akkor is, amikor egyedül vagyok a szobámban. Ilyenkor a leghangosabb, ilyenkor látom magam előtt a legélénkebben a képeket. 

A fentiek ellenére azt mondom, ezek még nem olyan veszélyesek. Mert ilyen esetekben azért tiszta a tudatom, és el tudom terelni a gondolataimat, vagy egyszerűen csak kiürülök, belesüppedek az ürességbe, a testem fölött átveszi a hatalmat valami tudatalatti, és így vonszolom magam tovább.
Akkor vagyok igazán veszélyben, amikor kiborulok, és hisztériás dührohamot kapok. Mert akkor megszűnök önmagam lenni. Akkor egyszerűen a végét látom az életemnek. Eltűnt az igazi énem (már ha van olyan), megszűntem, őrjöngök, vége mindennek. És csak tart, és tart. A környezetem pánikol, kiabál, tehetetlen. Én csak egy dolgot érzek: menekülni akarok. Menekülni, félbeszakítani ezt az egész borzalmat. Véget vetni. Olyan, mintha kínoznának, és én nem bírnám tovább elviselni a fájdalmat, ezért inkább meg akarok halni. Ilyenkor két dolog történik: vagy rimánkodom „kínzás” közben, hogy bárcsak inkább belehalnék, vagy erőt vesz rajtam valami, ami megint csak tudatalatti, vagy nem tudom… a gondolatok eltűnnek, a testem magától megindul, és rohan az öngyilkosság felé.
Két ilyen öngyilkossági kísérletem volt önkívületi állapotban. Az egyiknél a konyhába szaladtam, és felkaptam az első kést, ami a kezem ügyébe került. A hasamba akartam döfni. Már éreztem a hegyét. De a szüleim időben utol értek, és kicsavarták a kezemből.
A másik esetnél a kocsik felé rohantam, hogy elüssenek. Már majdnem ott voltam. Már szinte éreztem, ahogy a kocsi belém rohan. De ott is megakadályozták. Három embernek kellett lefogni, és én teljesen magamon kívül voltam…

Az igazi gond tehát akkor van, amikor elveszítem az önkontrollt. Nagyon félek, hogy egy ilyen alkalommal tényleg megteszem. Félek, mert nem akarom feladni, de amikor kiborulok, már nem önmagam vagyok, és nem hallok semmi mást, csak azt, hogy Mr. Öngyilkosság teljes hangerővel ordít a fülembe: „fuss, menekülj, te rakás szerencsétlenség, szabadítsd meg a világot önmagadtól…”

Mr. Öngyilkossággal hosszas vitákat folytatok arról, melyikünk az erősebb. Még nem dőlt el, és egyikünk sem adja fel könnyen.