2014. június 3., kedd

A hasfájások



Jelentem, élek. Június van. Nem akarok rágódni azokon, amiket ez kivált belőlem. Vannak nehezebb napjaim, vannak könnyebbek, ez változatlanul ingadozó. De most visszatérek az eredeti tervhez, vagyis a tüneteim kibontásához, ahogy elkezdtem a blogot.

Amióta csak az eszemet tudom, rengeteg gondom volt hasi/alhasi/gyomorpanaszokkal. Már gyermekkoromban, hat-nyolc éves korom körül is megjártam ezzel a kórházakat. Borzalmas görcseim voltak. Mindig valamilyen gyanúval szállítottak kórházba: vakbélgyulladás-gyanú, vesekő-gyanú, ésatöbbi. Szinte soha nem találtak semmit. Nagyon ritkán befigyelt egy-egy hólyaggyulladás, májgyulladás vagy hasonló, ilyenkor tapsikoltak a dokik örömükben, hurrá, megvan az oka a fájásnak. Hurrá, gondoltam én is, és mi van a többi ilyen esettel?

No, mindegy. Volt, amikor ezek picit visszaszorultak, de akkor erősödtek fel ismét, amikor a már említett kiborulásaimat megpróbáltam kordában tartani, kezelni, amiből végül elnyomás lett. Hiszen mindenhonnan kaptam az ívet, hogy változtassak, de tüstént, mert elveszítem a szeretteimet, nem lesz így munkám, nem fogok boldogulni az életben, tanuljak már meg élni. Külső segítség híján megpróbáltam egyedül leküzdeni ezt az egészet. Azt hittem, hogy sikerült is tennem az ügy érdekében, de valamit rosszul csinálhattam, mert amit kipusztítani, eltörölni akartam, azt csak elnyomni tudtam, pedig nem ez volt a tervem. Azt sem tudtam, hogy még ott van. Abban a boldog hitben lebegtem, hogy csatát nyertem, már sokkal ritkábban borulok ki, sikerül belépnem a felnőtt életbe. Na, a szervezetem sajnos nem így gondolta.

Szép sorban, úgy három-négyhavonta jöttek a rejtélyes fájások. Elindultam munkába, semmi előjel, összefutottam menet közben kolléganővel is, együtt szálltunk metróra. Ott ülve egyszer csak elkezdett fájni az alhasam, valamint eggyel lejjebb. Igen, ott. Ahhoz tudnám hasonlítani az érzést, mintha kövekkel feszítenének szét. Megpróbáltam elterelni róla a figyelmemet, de egyre csak erősödött és erősödött, rohamos gyorsasággal. Mire beértünk a végállomásra, már a kolléganőmnek kellett kitámogatnia a metróból, és az állomáson össze is rogytam. Mentő vitt be a sürgősségire, ahol tíz órát ültem, mire rám került a sor. Megvizsgáltak, és nem találtak semmit. Semmit. Ilyen nincs, gondoltam, hiszen addigra ez már a sokadik eset volt, és tényleg akkora fájdalmakat éltem meg, hogy azt hittem, belepusztulok.
Ez csak egy példa volt a sok közül. Újra és újra ez történt, és nem győztem magyarázkodni a munkahelyemen, ahol szintén értetlenül néztek rám: hogy lehet az, hogy elvisz a mentő, és nem találnak semmit? Látszott a fejükön, hogy nem hiszik el. Gondolom, szerintük csak szimuláltam, hogy kihúzzam magam a munka alól. Több kolléganőm is mondta, hogy ennek márpedig a végére kellene járni. Igen, de hogyan? Mégis hogyan járjak a végére, ha mindenhonnan csak elküldenek, ha kérdezek, leráznak, azt mondják, fiatal vagyok még, vagy ha ki is mondták, hogy stressz okozhatja, akkor is csak legyintettek, hogy ne idegeskedjek.

Ki tudja, meddig folytatódott volna így, ha nincs a március végi eset. Ott már annyira fájt, hogy üvöltöttem. Ekkor is mentő vitt el. Ugyan megállapítottak egy kismedencei gyulladást, de a háziorvos végre a fejéhez kapott, hogy "van valami szorongásos betegség"... így kerültem a pszichiáterhez. Így végződött a hasfájás-kálvária, így kezdődött a jelen.

Persze a hasfájás alattomos dolog, nagyon nehéz megtalálni az okát, mert rengeteg minden lehet. Mindenesetre azt korábban is tudtam, hogy az elfojtott dolgok kiütköznek testi tünetekben, de azt nem gondoltam volna, hogy ennyire durván.

Mostanában nem fáj a hasam. Csak el ne szóljam...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése