Önsajnálat vagy öngyűlölet?

Önsajnálat. Ez egy olyan szó, amitől falnak megyek. Van benne valami lenéző, valami szánalmas. Hasonlóan gyűlölt szó, mint a „hiszti”, és szerintem sok sorstársam van ezzel így.

El kell ismernem, hogy tizenöt-tizenhat évesen tényleg sajnáltam magam. Tomboltak a fejemben a megválaszolhatatlan kérdések: „Miért pont én? Miért történik ez? Mi történik velem?” Különösen a dührohamaim után, amikor sikeresen magamra haragítottam mindenkit, és egyedül hevertem a sötét szobában, sírva, rettegve a másnaptól.
Aztán ez az önsajnálat észrevétlenül átfordult tömény gyűlöletbe. Már nem sajnáltam magam. Magától értetődőnek tűnt, hogy minden szenvedést megérdemlek, mert egy selejt vagyok. Több olyan külső hatás ért éveken át, amelyek csak megerősítettek ebben, a családom pedig hiába próbálta ellensúlyozni a szeretettel, hiszen minden rajtuk csattant, és ez csak tovább szilárdította a magamról kialakított negatív képet.
Egy példa erejéig szeretnék kitérni az anorexiára. Én magam nem sokat tudok erről a betegségről, mindössze annyit, amennyit elmesélnek vagy írnak róla, de azt tudjuk, hogy aki anorexiában szenved, annak van egy téves énképe, és amikor tükörbe néz, nem azt látja, ahogy valóban kinéz. Még akkor is túlsúlyt lát magán, amikor már nagyon sovány, és alig él.
Amikor én a tükörbe nézek, az adott lelkiállapotomtól függően csupa ocsmányságot látok. Egy szörnyet, egy aszott, töpörödött vénasszonyt, egy rossz embert. Ha jobban vagyok, akkor nagyon ritkán előfordul, hogy szépnek látom magam, de ez sajnos tényleg ritka. És ezen sajnos az sem segít, ha x ember győzködni próbál, hogy „de hát szép vagy!” Én megpróbálom elhinni nekik. Aztán jön a tükör…

Mondják, hogy nagyon fontos békében lenni önmagunkkal, fontos a lelki egyensúly, meg hogy szeressük magunkat. Erre képtelen vagyok, pedig igyekeztem tenni ellene. Én nem szeretem magamat. Van bennem egy nagy adag gyűlölet, ami saját magam ellen irányul, és minden egyes nap meg kell vele küzdenem. 

Édesanyám tanácsolta régebben, hogy mindig mosolyogjak, akkor is, ha belül mindenkit elküldenék a búsba, mert így fognak szeretni az emberek. Elvégre ki akarna barátkozni egy búvalbélelt fejű, mufurc lánnyal. Így amikor két és fél évvel ezelőtt lett munkahelyem, megfogadtam ezt a tanácsot. Mindenkire mosolyogtam, mindenkivel igyekeztem kedves lenni. Az elmúlt években kialakult az új rend: kifelé mosolygok, gondtalannak és kedvesnek tűnök, az őrületeimet pedig jó mélyre elrejtem. Ezek nem tudatosan alakultak ki, hanem az Élet hozta így. Hányszor megkaptam sok helyről, hogy: „ne bőgj már, ha már most ilyen érzékeny vagy, sehogy sem fogsz boldogulni az életben, muszáj megerősödnöd!” Én csak megpróbáltam ennek eleget tenni. Erősödni. Na de azt mégis hogyan kell?

Szóval éltem az életet, próbáltam könnyedebben venni, mosolyogtam, kedves voltam, igyekeztem a jó dolgokra koncentrálni. De az öngyűlölet szépen osont a nyomomban.
Például rühellek bemenni egy szépségszalonba, a csupa szépen megcsinált nő közé. Vagy egy másik példa: anyu és én sétálunk az utcán, és belefutunk anyu egy ismerősébe. Az ismerős elkezd áradozni anyuról, hogy milyen szép, mennyit fogyott, amióta nem látta, stbstb. Anyu egy gyönyörű nő. Nem csak külsőleg. Ő egyszerűen ragyog, belőle árad a kedvesség, a szeretet, a pozitív gondolkodás, megérdemli hát a dicsérő szavakat.
Én ott állok mellette. Látom anyukám ragyogását, hallgatom a dicsérő szavakat. És egyszer csak előjön az aszott vénasszony-énképem. A testemet legyengültnek érzem, a mosolytalan arcomat csúnyának, szinte érzem, ahogy összemegyek. Le szeretnék ülni, mert elhagy az erőm. Nem akarok beszélgetni, nem akarom, hogy anyu ismerőse egy nagy műmosollyal engem is megszólítson, csak haza akarok menni, és eltűnni.
– Milyen aranyos volt, hogy megdicsért! – áradozik anyu, miután továbbmegyünk, és ragyog tovább.
– Igen… – rebegem én, az öregasszony.

Az öngyűlölet másik formája, amikor megpróbálom jól érezni magam, például elmegyek énekórára, jól megy, a tanárnőm megdicsér, nevetgélünk, poénkodunk, néhány pillanatra erősnek és szilárdnak érzem magam. De valahol belül egy hang azt mondja: „Most mit játszod meg magad? Mit teszel úgy, mintha kiegyensúlyozott, jó ember lennél? Ez csak egy rossz színjáték. Te is tudod, hogy reménytelen, menthetetlen eset vagy.”
Na, nem kell megijedni, nem konkrét hangot hallok, ezt inkább sugallja valami belül. De amikor jól érzem magam, mosolygok és kedves vagyok, meg vidám, akkor olyan, mintha önmagamat próbálnám becsapni. Mintha valami belül nem engedne el, nem engedné, hogy tényleg jól legyek.
Néha sikerül ettől elszabadulnom. Mostanság például jót tesznek a próbák, ott tényleg jól vagyok, vagy a párom társaságában is sikerül egy időre felszabadulnom. Vagy amikor sikeresen felveszek egy dalt.
De amint egyedül maradok, visszatér.

Mindez tehát, ami ezzel a betegséggel jár, nem önsajnálat. Amikor sírok, magamba zuhanok, elbújok a sötétbe, és nem keresem a barátaimat – ez az öngyűlölet.
Fogalmazzunk úgy, hogy ez mindig ott van bennem, csak néha előjön, néha pedig meghúzódik a háttérben. Kamasz koromban RENGETEGSZER előjött, ott tombolt bennem, üvöltött, köpte a szavakat, hogy én milyen ocsmány, használhatatlan és rossz vagyok, engem nem lehet szeretni. Egy ideje felvettem vele a harcot, azóta már ritkábban talál meg.

Talán egyszer eljön az az idő, amikor végleg elhallgat.