Gondolatok a mostról

Én nem így terveztem ezt az egészet.

2014-re elhatároztam, hogy összeszedem magam, jobban rákoncentrálok a zenekaromra, az énekre, a munkahelyemet elviselem valahogy, és augusztusban összeköltözöm a párommal. Arról már rég letettem, hogy szakemberekhez kerüljek, és nem számítottam arra, hogy pont most fogják diagnosztizálni nálam azt, amivel már évek óta tisztában vagyok, hogy van, csak idáig nem mondták ki a dokik, és nem volt a kezemben papír róla.
De az alhasi panaszaim egyre sűrűbben előjöttek. Két-három havonta bekerültem kórházakba, sürgősségire erős alhasi görcsökkel. Néha találtak rá okot, de legtöbb esetben nem volt szervi elváltozás, közölték, hogy minden rendben. Biztos a stressz okozza. Ne idegeskedjek annyit. Jó, gondoltam. Megpróbálok élni, megpróbálom megszervezni a kis életemet.

Aztán március végén ismét kórházba kerültem, ezúttal kismedencei gyulladással, amit az én kedves, drága ex-munkahelyemnek köszönhettem. (elvégre az teljesen normális, hogy hat-hét órán keresztül nem jutunk ki pisilni, tartsuk vissza, hátha begyullad mindenünk odalent). Infúzió, antibiotikum. A munkahelyemen felmondtam, mert elegem lett abból, hogy a szemétségeik miatt az egészségem forog kockán.
Na igen ám, de amúgy az sincs rendben, hogy ennyit fáj a hasam/alhasam/gyomrom, mikor melyik, és az esetek 95 százalékában nem találnak semmit. Igaz is, tűnődött a háziorvos. Hát akkor irány a pszichiátriai rendelő a kerületi SZTK-ban.
A pszichiáter elég hamar felismerte, hogy a hasfájások egyfajta pánikbetegség tünetei lehetnek, majd további beszélgetés után azt is felmérte, hogy ez több annál. Mindjárt fel is vázolt három diagnózist: pánik zavar, érzelmileg labilis személyiségzavar (hohó, a borderline egyik magyar neve), kevert szorongásos-depressziós zavar. Éljen! Kedélyjavító, nyugtató felírva, tovább a pszichológushoz, két ajtóval arrébb. Innen már tudjátok.

Szóval az események egyszer csak felpörögtek, én meg csak pislogtam, hogy most mi van. Tudom, örülnöm kellene, hogy végre megtalálták, és kezdenek vele valamit. Egyfelől örülök, hogyne. Na de miért éppen most? Miért nem előbb, vagy később? Most munkanélküli vagyok. Az augusztusi összeköltözésig jó lenne munkát találnom, különben az is veszélybe kerül. De közben legyek ott a csoportterápiákon, meg az egyéniken, ami ugye pénz. És nem akarom feladni az énekóráimat, ami szintén pénz. Találjak úgy munkahelyet, hogy lent vagyok a földön, és össze legyen egyeztetve a kezelésekkel...

De ami még rosszabb, hogy rosszabbul vagyok. Az utóbbi hónapokban megvolt a kis rendszer: igyekeztem elhitetni magammal, hogy jól érzem magam, próbáltam megélni a jó pillanatokat, kezdeni valamit a stresszel (nem ment). A mocskot szépen eltároltam, mondván, azzal majd később foglalkozom. Most pedig jól belenyúltak a mocsokba, felkavarták, és ebből kifolyólag napi szinten ingadozik a hangulatom.

Tegnap éjjel kaptam egy sírógörcsöt. Aggódtam, mi lesz az összeköltözéssel, kilátástalannak láttam a helyzetemet, és annyira sikerült belehergelnem magam, hogy rázkódni kezdtem, nem kaptam rendesen levegőt, átestem egy kisebb rohamon. Párom hirtelen azt sem tudta, hova kapjon, előkereste a táskámból a nyugtatót, segített bevenni, aztán szorosan ölelt, míg a sírás le nem csillapodott. Utána vettem egy mély levegőt, és megpróbáltam optimistábban állni a dolgokhoz, de még órákig virrasztottam a sötétben. Csak ültem, és küzdöttem az ellen, hogy bármi hülyeséget csináljak. Mert nagy volt a vonzás. De nem, nem, nem... ott a családom, ott a szerelmem, az a néhány barátom, csak értük tartsak ki...

A mai napon voltam az egyéni terápiához szükséges első találkozón, aztán a párommal igyekeztünk programot csinálni. Sikerült, és voltak jó pillanataim, de nagyon hullámzott, egyik percről a másikra emelkedett-süllyedt, szárnyalt-zuhant, és ez rossz, nagyon rossz. Instabil vagyok, labilis, nehezen kezelhető. Napi szinten. Talán a gyógyszerek miatt, talán mert sok minden történik egyszerre, sorra adnak a szakemberek kézről kézre, és ez az egész olyan hirtelen jött.

Le szeretnék nyugodni. Keresem a kapaszkodót. Keresem a középutat...