A szélsőségek

Eddig elég sok pozitív visszajelzést kaptam a blogvezetést illetően, és ez nagyon jólesik, rengeteg erőt ad. Már csak azért is, mert sokszor nehezemre esik beszélni, írni. A betegségről is, meg úgy általában. Néha elhagy az erő, eltűnnek a szavak, nehéz megemelni a kezemet, nehéz értelmes mondatot fogalmaznom.

Na, de. Amiről most mesélni szerettem volna, a szélsőségek. Nem véletlenül írok pont erről ma, mert éppenséggel ezt a napomat is a szélsőséges érzések határozták meg. A nap első felében jól voltam. Most rosszabbul. 

A szélsőséges érzelmek, gyakori hangulatváltozások nagyon megnehezítik a mindennapokat, és megmérgezik az emberi kapcsolatokat. De még az önmagunkkal való kapcsolatot is.
Már korábban megfigyeltem magamon, hogy ha valami öröm ért, akár csak valami vicces momentum, vagy egy kedves jelenetnek lehettem részese, valahogy túl intenzíven éltem meg. Oké, hogy az ember jókedvűvé válik egy kedves vásárlótól, amikor a kasszában gürizik, vagy megmosolyog egy vicces jelenetet az osztálytársával, de azt már nem éreztem normálisnak, hogy még órákig a bűvkörében éltem ezeknek a pillanatoknak, szinte remegett az egész bensőm, és hatezer-nyolcszázötven embernek is elmeséltem volna nagy pörgések közepette, hogy „képzeld, milyen vicces párbeszédem volt az előbb!” Ilyenkor szinte remegtem az örömtől, a kezem is remegett, körülbelül úgy éreztem magam, mint egy első fellépő, aki épp túl van a produkcióján, lemegy a színpadról, és remeg, örül, kiengedi az izgulást magából, és még érzi a figyelem melengetését.

Emlékszem olyan jelenetre, hogy még az iskolában óra előtt röhögő görcsöt kaptam valami hülyeségen, addig nevettem, míg már szinte hisztérikus-sírós állapotba fordult át, folytak a könnyeim, aztán mintha elvágták volna. Rá egy percre átestem a ló túloldalára, és letargiába zuhantam, a szavamat nem lehetett venni. Ez csak egy példa a rengeteg közül. Néha elég, ha valami apróság félresiklik, és kész a baj. Főleg, mert ez szinte mindig a szeretteinken csattan, akik nem értik, miért van az egyik percben jókedvem, a másik percben pedig miért sírok, és min.

Több helyen olvasom, hogy a betegek könnyen ingadoznak a másik csodálata és gyűlölete között. Rám ez szerencsére így nem jellemző, tehát nincs az, hogy mondjuk a páromra hol felnézek, hol pedig a pokolba kívánom. Inkább a hangulatom, a kedélyállapotom az, aminek kiszámíthatatlan váltakozása mindent megnehezít. Az, hogy elindulok haza a munkából, a fáradtságon kívül nem érzem, hogy bármi bajom lenne, aztán hazaérek, és indokolatlanul belekötök mindenbe-mindenkibe. Az, hogy a nap elején intézni valóm van a városban, hazafelé menet tele vagyok tervekkel, aztán belépek a szobámba, és hirtelen magamba zuhanok, rám szakad a csend, nincs kedvem semmihez, csak ahhoz, hogy elbújjak az ágy mélyén. Emiatt pedig persze megharagszom magamra, mert utálom, ha pocsékolom az értékes időt, ami alatt például megírhatnék egy dalt vagy egy történet fejezetét. És ez persze tovább generálja önmagát, sírni kezdek, mert nem bírom elviselni önmagam, és azt, hogy semmi hasznosba nem tudok belekezdeni.

A másik, amit sűrű tünetként írnak ehhez a betegséghez, hogy rettegnek az elhagyástól. Ettől én is félek. Hogyne félnék, amikor ennyire nehéz velem ilyen esetekben. Valószínűleg azért félnek a betegek – találgatok, de az ő fejükkel nem gondolkozhatok -, mert tisztában vannak azzal, milyen nehéz pillanatoknak teszik ki a körülöttük lévőket, amellett pedig maguk is megszenvedik ezeket a tüneteket, és nagy szükségük van a szeretetre, a támogatásra, ha már önmagukra nem számíthatnak. De épp ők marják el az embereket maguktól ezekkel a szélsőséges hangulatingadozásokkal, az érthetetlen dührohamokkal, és ezt felmérik ugyan, de képtelenek tenni ellene, mert a tünetek erősebbek. Ezért ha jön egy újabb ember, akihez kötődni kezdenek, már előre rettegnek, hogy megint ugyanaz lesz a vége. És megint, és megint, és megint.

Én is veszítettem el számomra fontos embereket a borderline miatt. Érthető módon nem tudták tolerálni a rohamaimat, a fura dolgaimat, meg hogy annyiszor vagyok letargikus hangulatban. Párkapcsolataim is értek véget emiatt. A jelenlegire nagyon próbálok vigyázni… És próbálok nem rettegni, hogy elveszítem őt, de ezt sajnos nagyon nehéz kordában tartani. Ebben a pillanatban is nagyon-nagyon félek…