A kiüresedés

 

Van az a változat, amikor rövidebb ideig tart. Ez lehet néhány perc, fél óra, egy óra. És van a hosszabb változat, amikor hetekig, hónapokig elnyúlik.
Alattomos egy állapot. Amíg a kiborulásnak, dührohamnak általában van konkrét kiváltó oka, van felderíthető eleje és vége, addig ennek nincs. Én általában a hosszabb változatba esem bele. Sosem tudom megmondani, mivel kezdődik, és mivel végződik. Egy reggel felébredek, és ott van. Mi? A nagy Semmi. Az üresség.

Ez mondjuk nem fedi a teljes valóságot, nyilván nem teljesen „ürülök ki”. Hogyan is kell elképzelni ezt az állapotot?
Ilyenkor nem érzek motivációt semmire. Olyan, mintha mindent kiszippantanának belőlem. Körülöttem minden lelassul, én pedig gépiesen teszem a dolgom, de minden végtagomat ólomsúlyúnak érzem. Még az arcizmaimat is nehezemre esik megmozdítani. Szinte érzem, ahogy belül kongok az ürességtől. Ez azért veszélyes állapot, mert általában ezt szokta nálam követni a melankólia, a süllyedés, és ilyenkor jönnek a halállal kapcsolatos gondolatok is. Mondok egy példát: hazafelé utazom, ülök a héven vagy buszon. Elhaladunk a Duna, a hidak mellett. Látom magam, amint leszállok a legközelebbi megállónál, odavonszolom a testemet a hídra, és levetem magam. Vagy várom a metrót, és elé ugranék. Azért, mert ilyenkor azt érzem, hogy csak egy test vagyok, semmi több. És nem akarok egy üres testként létezni. Ilyenkor a halált karnyújtásnyira érzem magamtól. De minden maradék erőmmel a szeretteimre gondolok, értük tartok ki. Tudom, magamért is kellene, de én ebben az állapotomban mondhatni nem élek.

A kiüresedésnél tehát nincs konkrétum. Amikor megkérdezik, mégis mi bajom van, miért vágok búvalbélelt képet, nem tudok válaszolni. Csak azt érzem, hogy valami nagyon nincs rendben. Ilyenkor gyakran el is tűnök az emberek elől, már amennyire tudok. A barátaim nem értik, miért nem válaszolok az üzenetekre, vagy miért vagyok hallgatag.
Aztán egy napon felkelek, és már nincs ott. Tehát nem történik semmilyen katarzis, amitől úgymond magamhoz térek, és visszaszáll belém az élet. Ez egy rohadt dolog, még írni is nehezen tudok róla. Pedig már jó néhányszor átestem rajta.

De el tudok mesélni egy közeli élményt, ami körülbelül egy héttel ezelőtt történt. Ment a készülődés hétvégére, mert esküvőre voltam hivatalos, és az volt a terv, hogy előtte összerakodok, elmegyek a páromhoz, nála alszom, és másnap együtt utazunk a szertartás helyszínére. Anyu segített a csomagolásban, én az ágy szélén ültem, időnként a laptopra pillantottam, mert hozzászólások érkeztek az egyik fotómhoz. Anyu sürgött-forgott, gondoskodott arról, hogy semmit ne felejtsek itthon, és közben folyamatosan kérdezett. „Mit szólnál ehhez a nyakékhez, kislányom? Sőt, van egy még jobb! Sőt, lehetne azt is, hogy…” Egy ideig még hallottam a hangját, de aztán valahogy egyre jobban elmosódott az egész. Jöttek az információk anyutól, a laptoptól, és egy ponton összeütköztek, majd minden kihullott a fejemből.

- Na, melyiket választod? – kérdezte anyu, két nyaklánccal a kezében. Rábámultam. És csak bámultam, bámultam. Ő meg szegény, várta a választ. Megállt a világ, és totálisan kiürült a fejem. Pakolunk, igen. Választanom kellene nyakláncot. Meg egyáltalán. Kérdeznek, válaszolni kellene. Ezek derengtek fel halványan valahol.
- Hahó!
Nem tudom, hány perc telt el. Röhejesen és furán hangzik, de nagyon nagy erőfeszítésembe telt, hogy megszólaljak.
- Jó lesz az a fehér – hallottam saját elhaló hangomat, de mintha a túlvilágról szólt volna.
Kikapcsoltam a laptopot, és megpróbáltam partner lenni a csomagolásban, de úgy mozogtam, mint egy zombi, és teljesen le voltam lassulva. Igazából a végén fogalmam sem volt, miket csomagoltunk el, totál kiesett az egész.
Felöltöztem, elkészültem, és visszahuppantam az ágyra. Minden el volt rendezve, tudtam, hogy indulnom kell. De csak ültem, és bámultam magam elé. Nehéznek éreztem a testemet, az idegeim pedig mintha összecsomósodtak volna. Aztán felhívtam a páromat - aki ugye várta, hogy jelezzem, mikor érek oda hozzá -, és őszintén elmondtam, mi van, leírva az állapotomat. Ő felajánlott több alternatívát, végül megegyeztünk, hogy félúton találkozunk. Amikor odaértem a megbeszélt helyszínre, még félig-meddig tartott az állapot, aztán lassanként elöntött mellette a nyugalom, és utána már örülni is tudtam.

Vajon melyik a rosszabb, a kiüresedés, vagy a kiborulás? Erre még nem sikerült rájönnöm…