2014. május 14., szerda

A kezdetek



Nem tudom, mikor, hogyan, miért. Állítólag több borderline-beteget bántalmaztak gyermekkorában, vagy egyéb traumák érték. Nálam nincs szó ilyesmiről. Csodálatos családom van, nagyon szeretjük egymást, és ők sosem bántottak. Elkezdhetnék regélni a múltamról, hogy milyen fájdalmak, csalódások, szenvedések értek, találgathatnék, hogy ezek közül melyik volt nagy befolyással a jelenre, de nem látom értelmét. Változtatni már úgysem lehet a megtörtént dolgokon, és valószínűleg sosem derül ki, mi miatt alakult ki nálam ez az egész.

Az első jel

Lehet, hogy korábban is előfordultak apróbb tünetek, de 2004 nyarán jött az első jel, hogy valami nagy gáz van.
Akkoriban tagja voltam egy színjátszó társulatnak, és az egyik előadásunkról jöttünk haza, családostul. Túlpörgött, euforikus állapotban voltam, egy-egy fellépés után órák kellettek ahhoz, hogy megnyugodjak. Ahogy hazaértünk, valamin összevitáztam a szüleimmel, nem emlékszem, micsodán. De egyszer csak elpattant valami. Emlékeim szerint ekkor estem először abba az állapotba, amit a későbbiekben kiborulásként emlegettünk. És sajnos utána még rengetegszer beleestem…
Elmondom, mit látott/hallott ilyenkor a külső szemlélő:
Sírást. Üvöltést. Csapkodást. Elszaladást. Saját magam földhöz vágását. Sikoltozást. Önmagam ütlegelését. Összefüggéstelen mondatok kiabálását. Sírást. Üvöltést. Sikítást. Sírást. Üvöltést. Sikítást…
És most megpróbálom elmondani, én mit élek át ilyenkor:
A gondolatok szép sorban elkezdenek kipotyogni a fejemből. Még észlelem a körülöttem lévőket, de aztán rohamosan kezdek elszakadni a külvilágtól. A falak elkezdenek közeledni, majd összeroppantanak. Kihúzzák a lábam alól a talajt, és lezuhanok. Valami nagyon erős, nagyon meghatározhatatlan fájdalom kezd el feszíteni. Hirtelen nem férek el a saját testemben. Elpattan valami, és csak ordítok, ordítok, mert annyira fáj. Meg akarok szűnni, és rimánkodom belül az égieknek, hogy inkább haljak bele, de ezt ne. Órákig nem sikerül lecsillapodni. Képek esnek ki, nem vagyok tudatomnál.

A körülöttem lévők ilyenkor persze tehetetlenek, érthető módon. Van, hogy kiabálnak, van, hogy próbálnak leszorítani, ölelni, van, hogy átlépnek felettem, vagy csak várnak, hogy elmúljon.
Az esetet követő napok a legnehezebbek. Szembenézni azzal, hogy mit tettem, szembenézni a bűntudattal és a szégyenérzettel.
Sokan hitték azt, hogy ez csak hiszti, és képtelen voltam elmagyarázni, hogy több annál.
Mindenesetre ez volt a legerősebb és legsűrűbben visszatérő tünet. Éveken át csak jött és jött, volt, hogy havonta, néha hetente-kéthetente, néha ritkán. Amikor éreztem, hogy elkezdődik, megpróbáltam valahogy elfojtani, de csak nagyon ritkán sikerült.
Ami a környezetem számára még érthetetlenebbé tette a dolgot, az az volt, hogy mindig valami látszólagos apróságon borultam ki. Na, ezt köznyelven utolsó cseppnek hívják. Én minden erőmmel azon voltam, hogy beilleszkedjek az Életbe, de a feszültségeket képtelen voltam kezelni, ezért szépen raktározódtak bennem, sorban egymásra rakódtak. Aztán jött egy utolsó apróság, és a pohár betelt, aztán azzal a lendülettel felborult, én meg ki. Persze kívülről csak annyi látszott, hogy azon az egyetlenegy butaságon borultam ki ennyire.
Ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor várként építgetem önmagam, néhány hétig-hónapig jól vagyok, és néha észre sem veszem, hogy feszültség burjánzik bennem, néha nem tudatosan veszem fel. Aztán jön egy orkán, vagy nem tudom, és az egész vár összedől. Minden alkalommal elölről kell kezdenem az építést, és minden alkalommal egyre nehezebb nekikezdeni.
Több pszichológushoz is elvittek. De tinédzser voltam, ezért a dolog hamar el lett intézve annyival, hogy valószínűleg ezek ilyen tini lelki nyavalyák miatt vannak, és majd elmúlik. Nagyon nehéz volt leülni egy idegen emberrel szemben a pszichológusi rendelőben, és beszélni. Odavakkantottak egy kérdést, hogy mi a panasz, én pedig megpróbáltam elmondani. Beszéltem és beszéltem, kerestem a szavakat, próbáltam körülírni ezt az állapotot, ők pedig üres tekintettel hallgattak, végül ránéztek az órájukra, és elrebegték, mikor tudok jönni legközelebb. Mondanom sem kell: ezek rajtam nem segítettek.
El sem tudom mondani, milyen jó érzés volt, amikor odakerültem most ehhez a legutóbbi pszichológushoz, és amikor elkezdtem mondani a tüneteimet, TUDTA, értette, mi a baj. (hogy hozzá hogyan kerültem végül, arról majd egy másik bejegyzésben írok.) Óriási megkönnyebbülés volt, hogy nem úgy néznek rám, mint egy földönkívülire, és nem is úgy, mint egy üres bábra a sok közül, hanem megértően, érdeklődően.
Ez a pszichológus hölgy azt mondta, ne haragudjak azokra, akik nem ismerték fel időben ezt a betegséget, mert mivel komplex és nagyon szélsőséges, ezért nehéz diagnosztizálni. De én igenis haragszom rájuk, nagyon haragszom, mert én évek óta kész voltam segítséget kérni, és a szakemberek dolga lett volna, hogy rendesen utánajárjanak. Haragszom, mert rengeteg emberi kapcsolatot veszítettem el emiatt. Haragszom, mert éveken át megkeserítettem a saját családom életét, akiket pedig annyira szeretek.
Nem, nem akarom életem minden hibáját a borderline-ra fogni, de sok emberi kapcsolatomat ez rombolta le.
Haragszom, mert annyiszor sodródtam ki a szakadék szélére, és annyira féltem, hogy le fogok zuhanni.
Nos, így kezdődött…

3 megjegyzés:

  1. Egyrészt furcsa, hogy ilyen erős rohamokat elintéztek szakemberek hisztinek mondással, másrészt még ha hiszti is lett volna, a gyakoriság és súlyosság miatt akkor is ki kellett volna vizsgálni komolyabban. Attól, hogy valamire nem tudnak komoly tudományos cimkét ragasztani, még lehet nagyon súlyos probléma.

    VálaszTörlés
  2. Rossz helyekre kerültél és annyira abszurd, hogy vannak ilyen orvosok, akik elintézik így a problémát. Eddig is tudtam hogy nagy a baj az egészségügyben, de áhhh...ilyenkor mindig úgy felbosszantom magam rajta!!!!
    Az ilyenektől elvenném a diplomáját! Már rég sokkal jobban lehetnél ha nem szarakodnak.
    Nekem is gyerekkoromban sokszor fájt a hasam és mindig elintézték úgy hogy gyomorhurut...pedig már lehet akkor kezdődő Crohnom volt. Röhej az egész, hogy sok orvos vaktában tapogatózik, pedig hát érző lények vagyunk, nem bábok...mrrrrr

    Na de...Hál'istennek, hogy most végre tisztázódnak a dolgok, semmi nem történik véletlenül, a rosszullétek segélykiáltások voltak és az út hogy eljuss idáig. :-)

    VálaszTörlés
  3. Ilyen ez a magyar egészségügy... :(

    VálaszTörlés